No, most hogy rákanyarodtunk a még mindig szarabb magyar filmekre, beszélgessünk kicsit a Dumapárbajról. Miért néztem meg? Mert elhivatott vagyok, és mert volt egy lyukas másfél órám két kisfilmblokk közt. Viszont azért most kifejteném a meglátásaim a hazai stand-up comedyről, illetve arról, ami annak hiszi magát. Röviden NINCS. Az, amit a 90% művel stand up comedy kapcsán, az kb. a műfaj legalja. Vagy azt mutatja, hogy SEMMIT nem tanultak abból, amit odakint művelnek, vagy csak nem néztek elég HOFI-t, vagy pedig azt, hogy egy fokkal nem kívánnak többet tenni a szükséges minimumnál. Ha nem akarok ennyire szőrösszívű lenni, akkor azt mondanám, hogy Mogács Dániel és Bödőcs Tibor az a kettő, aki elfogadható szinten csinálja ezt, és nem csak altesti poénokkal operál. A baj csak az, hogy ebben a filmben Hadházi László és Kiss Ádám szerepelnek.

Jimmy Wang Yu, az úszóból lett színész, szép karriert futott be a hong-kongi filmstúdiókban. Harcművészeti filmjei igazi csemegének számítanak rajongók szemében. A fél karral küzdő harcos szerepe szinte összeforrott a nevével. Azt a karaktert karddal, lándzsával, puszta ököllel egyaránt eljátszotta. Színészként sem volt az utolsó, de egy idő után beleunt a zsarnoki módon vezetett Shaw Brothers stúdió lehangoló világába és önálló vállalkozásba kezdett. Tajvanra költözött a cégével. Ebben a történetben a főszerepen túl magára vállalta a forgatókönyvet és a rendezést is. (Megjegyzés: A neveket az angolos változatban használom, hogy ha valakinek kedve támad rákeresni valamelyik emlegetett mozgóképre a világhálón, könnyebben boldoguljon.)

Néha egészen furcsa módon születik meg egy művészeti alkotás. Például versengés miatt, mint a mostani kitárgyalandó mozink. Először versengett a televíziózás és a filmgyártás. Jó régen indult a dolog, minden részletére nem is térnék ki, de az 1936-os év mindenképp megemlítendő. Akkor indít kísérleti adást a BBC, Amerikában képeket sugároznak az Empire State Building tetejéről és Berlinben közvetítést lehet nézni az olimpiáról. Ez persze még csak a lanyha kezdet, de amikor 1949-ben az RCA gyár az USA-ban piacra dobja a színes TV-t, már elkomorodik néhány filmmogul arca. Elég közismert, hogy erre válaszul a stúdiók gigantikus alkotásokkal igyekeztem magukhoz láncolni a fogyasztókat, amiket szuper-szélesvásznon vetítettek. Ekképp születtek meg olyan alkotások, mint a Tízparancsolat, (1956) vagy a máig népszerű Ben Hur. (1959) Ezek a filmek szépen hoztak a konyhára, tehát úgy tűnt, érdemes vallásos témába beruházni az amúgy nem kevés anyagiakat. Természetesen a japánok sem óhajtottak kimaradni a sorból. A DAIEI vállalat mintegy 7 millió dollárnak megfelelő jent halmozott fel az első 70mm-es japán film elkészítésére. (Kellett is, mert a forgatás költségein túl a nyersanyagot Londonban kellett kidolgozni és a zenét hozzákeverni. A helyi laborok nem rendelkeztek hozzá megfelelő technikai fölszereléssel.) A téma kézenfekvő volt. Buddha élete jellegzetesen ázsiai téma és a vallásos rész erősségét sem lehetett vitatni. A szokásoktól eltérően nem kijelöléssel döntöttek a rendező személyéről, hanem versenyeztették a vállalkozó kedvűeket. Házon belül Tokuzó Tanaka és Miszumi Kendzsi tették le a legjobb megoldásokat. Végül az utóbbi nyerte el a megbízatást, mert a vetélytársánál. meggyőzőbbnek találták a javasolt képi világát. 1961 áprilisában kezdődtek a felvételek és novemberben már vetítésre készen állt a mozi. Kalapemelésre méltó tempó, de hát a szigetországban nem szokás a lazsálás.

Nem, N. Forgács Gábor se rendezzen több filmet. Négy évet várt arra, hogy elhozza nekünk ezt a csodát, az Álom.net után, ami ehhez képest egy szuperprodukció. A kettő között lezavarta a katasztrofális Diplomatavadászatot – emlékszik még valaki erre? –, amely egy sorozat volt, állítólag a tévé is adta, de hát mit várjunk tőle, ha rendezés előtt olyan filmekben segédkezett operatőrként mint a Pizzás vagy a Szőke Kóla? Meg is lett az eredménye, összesen négyszer került moziba: 2013-ban kétszer levetítették Moszkvában – lehet, az érdekesebb, ezt hogyan tudták elintézni, mint maga a film –, majd a 2014-es Filmhéten, meg most a 2016-oson is bemutatták. A köztes időkben, gondolom, valamely szőnyeg alatt tartózkodtak a film kópiái, és azt nagyon jól is teszik.  

Hölgyeim és uraim, a várakozásnak vége. 2016 egyik legnagyobb csinnadrattával beharangozott popcorn mozija megérkezett, hogy beszippantson bennünket képregényes világába. Ha a hype elég nagy, akkor mindig hatalmas várakozások előzik meg az alkotást. Nem volt ez most sem másképpen és bevallom nagyon szorítottam Ben Affleck-nek, aki a hálásabb szerepet játssza a két szuperhős figurája közül: a sötét, önmagával tusakodó anti-hőst, aki ráadásul megfáradt, kiöregedett, negyvenes éveiben járó férfi, s kellőképpen cinikus ahhoz, hogy olyan ember benyomását keltse, mint aki sokat tud a világról és nincsenek kétségei, miféle szörnyetegek rejtőznek ott. Egyszóval én is beleestem a csapdába: sokat vártam és ehhez képest keveset kaptam.

A Liza, a rókatündér esete az amikor megkérdezem magamtól: azért nem tetszett olyan borzasztóan mert egy megkeseredett filmkritikus vagyok? Vagy azért nem tetszett, mert valóban annyira azért nem kiemelkedő, mint a hypevonat, amit alávágtak? A Filmhéten erre voltam a leginkább kíváncsi, mert tavaly MINDENKI azt harsogta, emiatt a film miatt is jött el a Magyar Film Reneszánsza. A díjátadón aztán derekasan megszórták: 15!!!! kategóriában jelölték, ennek durván a felét - szám szerint hetet - be is húzott; legjobb film, legjobb rendezés (Ujj Mészáros Károly), legjobb női főszereplő (Balsai Móni), legjobb vágás (Czakó Judit), legjobb zene, legjobb látvány, valamint a legjobb maszk és smink. Én meg ülök, nézek ki a fejemből, várom, hogy röhögjek a filmen, hiszen olyan könnyed, habos babos. De semmi. Sőt, a poénok többsége inkább erőltetett, és fárasztó semmint szívből jövő.

Amikor bejelentették, hogy lesz új X-akták, mindenki, aki egy cseppet is ismerte a sorozatot, netán rajongója volt, lázban égett. Ez a láz aztán erősen lecsillapodott, amikor kiderült, hogy ez az úgynevezett "évad" csupán hat részből fog állni, tehát rásüthetjük a  "mini" jelzőt. Sajnos az évad nem pusztán mini és rövid, de a készítők mintha arányt is tévesztettek volna. Úgy akarták eladni ezen részeket és a bennük történő eseményeket, mintha ez az évad is legalább huszonkét részből állna. No, ez hiba volt. 

A francia játékkiadó óriáscég, a Ubisoft egyszerre két nagy dirrel-durral beharangozott címmel is kijött, melyekkel nem csak megtörte az év eleji uborkaszezont, de hamarjában az eladási listák élére tört. Visszatérjünk az őskorba mamutokra vadászni vagy inkább a karantén alá vett New Yorkban állítsuk helyre a törvényt? Legyen mindkettő!

„Mondok még valamit. Ha azt hiszed, okos vagy... Nem vagy!”

Február 27-én immáron tizenegyedik alkalommal rendezték meg a Magyar Borok Bálját – harmadik alkalommal a Winelovers szervezésében –, ami a hazai bortermelők legelőkelőbb ünnepsége. Az eseménynek idén az InterContinental Budapest Hotel adott otthont. A bál hagyományaihoz híven az estélyen átadták a Gál Tibor Emlékdíjat is, melyet évente az Év Bortermelői ajánlanak fel egy, a közönség által megszavazott tehetséges borásznak. Újdonságként idén először a bál során kereken száz tételt kóstolhattak meg a vendégek. Lássuk, mi minden várta azt, aki eljött az eseményre!

Átlagos cím egy rendkívüli mesének. Hazánkban már-már hagyománya van a jobbnál jobb címek kiötlésének, s ezáltal módszeresen herélnek ki olyan történeteket, melyek szélesebb közönséghez is eljutnának. A cikkben boncolt rajzfilm tipikus esete ennek, hiszen egy japán meséről lévén szó, sokan azt sem tudják, eszik, avagy isszák.

A Sin Cityvel még jóval a bemutatója előtt, egy Filmvilág cikkben találkoztam először. Képregényre festett mozi, ezt írták róla. És igazuk volt. Frank Miller történetei egyértelműen az amerikai bűnfilmek sablonjaival játszottak, de nem csak erről volt szó. A képregény kockáinak szemszöge, és hatásmechanizmusa egyértelműen filmszerű volt. Ha ezt a képregényes filmszerűséget visszaadaptáljuk a filmre akkor egy olyan egyedi, groteszk, semmi máshoz sem hasonlítható elmebeteg remekművet kapunk, mint a 2005-ös Sin City.

A keresztapa (1972)

„Leave the gun, take the cannoli.”

Az első rész egy csodálatos remekmű, nem győzöm hangsúlyozni, hogy minden idők legjobb filmjének tartom, az egyetemes filmtörténet csúcsteljesítményének, amiben egyszerűen minden tökéletesen összejött. A legjobb színészek nyújtották a lehető legjobbat magukból, Marlon Brando ikonikus szerepe felejthetetlen, Al Pacino átváltozása úgyszintén, Robert Duvall, mint hűséges ügyintéző, és James Caan, mint a forrófejű Sonny egyaránt emlékezetes figurák. Nem véletlen, hogy kb mindenkit Oscarra jelöltek közülük.

Március 19-én ismét megrendezésre kerül a nagy Tokaji kóstoló. A rendezvénynek idén is a Corinthia Hotel Budapest biztosítja a helyszínt. Magyarország legnagyobb tokaji kóstolóján közel 80 pincészet és 20 egyéb kiállító várja majd a kóstolóra érkezőket. A borra szomjas vendégek a kiállítótérben kínált borokon kívül, az Aszú teremben nyugodt körülmények között kóstolhatják a tokaji borkínálat csúcsán lévő kizárólag öt- és hatputtonyos aszúkat.

A 2. Magyar Filmhét kiemelt eseménye volt, amikor az idén elhunyt Zsigmond Vilmosra emlékeztek, a Fekete Dália című filmmel, így teszünk mi is. Isten nyugosztalja a zseniális operatőrt. FIGYELEM, a következő blogbejegyzés illusztrációi nemcsak meztelenséget ábrázolnak, de felkavaróan brutális képeket is tartalmaznak, megtekintésüket kizárólag 18 éven felüli, erős idegzetű olvasóinknak ajánljuk, akik nem esznek éppen.