Már a cím alapján felmerülhet a nagyképűség vádja, meg hogy milyen alapon akarom én most megmondani a tutit. Ugyan közel sem érzem úgy, hogy én minden kritériumnak megfelelnék, viszont rengeteg kritikát olvasok már legalább 17 éve. Gyakorlatilag azóta, hogy egyáltalán tudok olvasni, így elmondható, hogy nem csak a filmeknek, de a kritikáknak is nagy rajongója vagyok. Ezért olvasóként természetesen kialakulnak előbb-utóbb elvárásaim, ahogy ez gyakorlott nézőként is megtörténik. Tehát ebben az esetben elsősorban az olvasó szól belőlem, nem másokat szándékozok mocskolni, ugatni, ne adj isten kioktatni, vagy pláne nem a saját mundér becsületét gyalázni. Elkerülhetetlen, hogy néhányan magukra ismerjenek, vagy legalábbis úgy érezzék, hogy magukra ismernek, de alapvetően nem ez a célom. A cél inkább az lenne, hogy kialakuljon erről egy vita, amiből le lehet vonni a megfelelő tanulságokat, vagy hogy adjak egy szempontot (saját magam számára is), hogyan kellene ennek az egész dolognak kinéznie. Egy útmutatót, ha úgy tetszik. 17 évnyi olvasói és 8 évnyi írói tapasztalat után az alábbi pontokat tartom kiemelten fontosnak, nem feltétlenül fontossági sorrendben (és elhagyva az olyan alapdolgokat, mint az íráskészség megléte, vagy a filmek iránti mérhetetlen szeretet.).

Az első rész megtette azt, ami egy érvényes rebootnál a legfontosabb; jobban sikerült az eredetijénél. Ennek ellenére mégis kissé rosszindulatúan kezelte a kritika, hisz nem éreztük annyira réginek az eredeti trilógiát. A folytatástól ezért sokat vártam, megvolt benne a lehetőség, hogy bebizonyítsa, mennyire van létjogosultsága a franchise újragondolásának. Az elsőnek megvoltak a maga gyerekbetegségei, például a forgatókönyv korántsem tűnt olyan kidolgozottnak. Ezeket a gyerekbetegségeket illett volna kinőni, de sajnos nem így történt. SPOILERMENTESEN

Az ún. "csajos filmekre" mindig is lesz igény, ehhez nem férhet semmi kétség: az öribarinők néhanapján találnak alkalmat egy csajos estére, ami alkalmanként a mozizást is jelentheti. Az élelmes producereknek pedig ennél több nem is kell, így nem kell meglepődni, ha Hollywood ontja magából az ilyen produkciókat. Csodálkozás helyett inkább az imádkozást javaslom: ha már el kell készülniük ezeknek a filmeknek, akkor legalább ne okozzanak agyvérzést a gyanútlan nézőknél. Vagy aki ettől fél, az alapból be sem ül az ilyesmire?

Liam Neeson meglehet pár éve kapuzárási pánikkal küzd, de ha ez valóban így van a létező legjobb módját találta meg, hogy kifejezésre juttassa, miszerint öregember nem vén ember. Az Elrabolva óta ez a negyedik film amiben ugyan más névvel, de lényegében ugyanazt az elszánt, öntörvényű karaktert alakítja, aki előbb üt aztán kérdez, és leszámítva az Elrabolva folytatását háromszor betalált a nézőknél. Így a Non-stop is egy piszkosul pörgős film lett, kifejezetten hanyagolják azok akik repülőút előtt állnak.

Mary Shelley eredeti művét ugyan nem olvastam, de Frankenstein-nel nem most találkoztam először mozgóképen. Az első feldolgozást ha jól emlékszem tizenöt éve láttam még, Robert De Niroval. Majd megnéztem a legendás első két verziót is pár éve Halloween kapcsán, szóval volt némi fogalmam mit is kapok, de azt csak a film végén tudtam meg, hogy ez egy képregény adaptáció, nem tudom mennyire hiteles, de filmként meglehetősen tűrhető a maga nemében. Nem értem miért húzták le ennyire, az IMDb 5,5-ös pontjával pedig végképp nem értek egyet. Ez a film a Pap, a Légió, meg az Abraham Lincolnnal indul egy ligában - nem az életrajzi portréval, hanem amikor egyesek szerint vámpírokat vadászott. Azokat pedig játszva agyonveri.

Avagy egy késés krónikája...

A csalódások 2003-ban sem maradtak el az itthoni mozikban, ráadásul ez leginkább a folytatásokat és a képregényfilmeket érintette. Többnyire nagy bevételeket hoztak ugyan, de baromi keserű szájízt hagytak maguk után. A legsúlyosabb példa a két Mátrix folytatás volt, amelyek gyakorlatilag minden idők egyik legjobb filmjét rántották le a mocsokba. Hogy 2003-ra nem csak úgy emlékszünk, mint a Mátrix gyalázatára, az javarészt annak köszönhető, hogy elképesztő mennyiségű, kiemelkedően magas színvonalú film érkezett a magyar mozikba, ráadásul csupa meglepetés. Az összes eddigi listám közül ez az egyik kedvencem, mert telis tele van olyan mozikkal, amik nagyon nagy hatást gyakoroltak rám, és többségüket rengetegszer láttam, de sok még így sem került fel a listára.

Ez a film a futás metaforája. Egyrészt itt van főhősünk, aki világéletében a könnyebbik megoldást választotta: elfutott a problémái elől. Jelen esetben csupán az asszonyt hagyta ott az oltár előtt... terhesen. Na most a film egy meglehetősen értelmetlen, értetlen megoldást választva - tudniillik nem tudom egy ilyen dolog után hány nő állna akár csak szóba az adott "férfival" - főhősünk, Dennis egy futás segítségével bizonyítja be szerelmének, önmagának, s a világnak van valami amit végre be tud fejezni. Lássuk hogyan.

Jézus, Mária és Szent József! Hogy én mennyire vártam már egy ilyen filmre! A hiányos ismeretben tépelődő olvasó most gondterhelten vonhatja össze szemöldökét, hiszen nem érti, mire fel eme kijelentés, de hogy máris feloldjam a gordiuszi csomóként tetszelgő problémát, gyorsan beavatom a titokba, miszerint Santino kollégával már közel négy hónapja azon kesergünk, hogy idén még nem láttunk egy igazán ütős filmet, ami úgy istenigazából letaglózott volna minket, és nyomot hagyott volna lelkünk szövedékén. Na most nekem hat évet kellett visszamennem, hogy IDÉN átéljek egy ilyen élményt, de jelentem, részemről a feladat teljesítve.

Megnyílt Magyarország legelső 5D-s mozija. Tájékoztat a plakát az egyik bevásárló központban. Természetes, hogy kíváncsian kapom fel a fejem erre is, mint minden új dologra.

Kezdjük a pozitívumokkal, mert azokból úgyis kevés van, könnyen, gyorsan, túleshetünk rajtuk. Nem úgy, mint a filmen. Az elején szépiaszínekben, 4:3-as képarányban idézik meg nekünk az eredeti mozit. Nem tett rám különösebben mély benyomást, de egy stílusos húzásnak tartottam. A porcelánbaba megragasztásának jelenete is lehetett volna jó, sőt szívszorító, ha nem rontják el egyetlen – egyébként az egész filmre jellemző  –elképesztően gagyi poénnal az egészet. Meg az sem mellékes szempont, hogy mennyire idegesítő lesz majd ez a mellékszereplő.

Két stáblista utáni jelenet is van. Én szóltam.

Steve Rogers a Bosszúállók után külön utakon járva kommandózik, ha épp szüksége van a világnak rá. A nyitójelenetsorban épp egy kalóztámadást szenvedett hajó túszait menekíti ki, azonban az akció után egyre nyugtalanítóbb jeleket észlel. A SHIELDnél nincs valami rendben és bizony ez nem csak az ő karrierjét, hanem az egész világot veszélyezteti, szóval miután az egyik kedves ismerősével "baleset" történik, a Kapitány senkiben sem bízva* próbálja kideríteni, mi a gebasz (*kivétel a Fekete Özvegyben és egy néger csávóban, akivel előtte kétszer találkozott).

Egészen az elmúlt napokig tudomásom sem volt róla, hogy ebből a filmből is készült egy rendezői verzió, viszont ahogy értesültem erről, azon nyomban siettem pótolni e szégyenteljes mulasztást. Az eredeti mozis verziót pár éve láttam, annak idején az egyöntetűen rossz kritikák miatt nem néztem meg sokáig, minthogy leszállítottam a várakozásaimat, akkorát nem is csalódtam. Kétségtelenül nem olyan jó film mint Scott egyik-másik rendezése, vagy éppen a történelmi filmek jobban sikerült darabjai. Ugyanakkor értetlenül álltam azon tény előtt: mire fel eme film utálata? Jó, a története nem egy nagy etvasz, de ez köszönhető talán annak is, hogy a cselekményt egy érdekes, azonban kevesek által ismert érába helyezték az alkotók, márpedig ez rizikós. A nézők szeretik a történelmi filmeket, de általában csak azokat a korszakokat amelyekkel tisztában vannak - márpedig a keresztesháborúkat talán ha egy órán tanítják a középiskolákban, és a legtöbb tanár azt is elsunnyogja. Hogy honnét tudom? Mert egyetemen ez volt az első kurzus amit felvettem.