Ordas nagy közhely, hogy toplistát összeállítani mennyire nem egyszerű, de ez volt eddig számomra a legnehezebb, hetekig tartott, mire sikerült megírni, rengeteg alapos megfontolás után. Mivel nagyon sok a filmtörténetet megújító rendezőóriást lehagytam a listáról - hiába keresitek rajta Kubrick-ot, Hitchcock-ot, vagy nagy kedvencemet Chaplint - ezért egy kicsit beavatlak titeket abba, hogyan is készült el a 10 legjobb rendező toplistája.

Első körben leírtam körülbelül 25 nevet, akik nagyon jó, és baromira meghatározó filmeket készítettek a mozi 100 éve során. Majd egy kis szubjektív matematika (ne kérdezzétek, ez nekem is túl kocka volt) segítségével rangsoroltam mindegyikük filmjeit, így kijött egy olyan sorrend, ami engem is meglepett, de kénytelen voltam elfogadni, hiszen matematikai pontossággal tükrözi az ízlésvilágomat. Ennek köszönhetően pedig ilyen nevek nem fognak szerepelni a listán, mint Howard Hawks, John Ford, vagy Akira Kuroszava, hiába készítettek szerintem is csodálatos remekműveket. A minőség mellett meghatározó elem volt még számomra a mennyiség, és az életpálya is, így az olyan újonnan felkapott sztárrendezők is lecsúsztak, mint Christopher Nolan. Végeredményben pedig a terjedelem miatt kénytelen vagyok két részletben publikálni a listát, a folytatásra majd a jövő hét folyamán számítsatok!

Ritkán kerül elő ezen a blogon a holokauszt témája, és ez nem véletlen, ugyanis ezzel kapcsolatban nagyon ellentmondásos hozzáállást képviselek. Egyrészt nyilván a világtörténelem, és az emberiség legmocskosabb, legvisszataszítóbb eseményéről beszélhetünk, ami hálás filmtéma, mert nagyon hatásos, viszont szörnyű mindezzel szembesülni, illetve nagyon könnyen átcsúszhat az egész giccses hatásvadászatba.

A mérleg másik oldalán a téma felülreprezentáltsága áll, ugyanis már a csapból is a holokauszt folyik, és komoly propagandát képvisel a mai magyar iskolákban, ami érthető módon többnyire éppen visszafelé sül el a diákok körében. Arról nem is beszélve, hogy a történelem más népirtásairól a többség hajlamos elfeledkezni, a közvélemény egyáltalán nincs tisztában az örmény, vagy a ruandai holokausztról, az indiánok kiirtását pedig legfeljebb csak a westernekből, teljesen más nézőpontból elmesélve láthatjuk. A westernek így nézve olyanok, mintha a náci Németország győzött volna a második világháborúban, és hőseposzokat gyártott volna a bátor árjákról, amint legyőzik a barbár zsidóságot.

Az alábbiakban egy vendégkritika következik a holnap mozikba kerülő romantikus drámáról, olvassátok sok szeretettel!

„Nem tudta kiverni a fejéből azt a történetet. Azok a szavak magukban hordozták mindazt,amire ő annyira áhítozott, és a felismerést, hogy ez soha nem lehet az övé. ”

Én sem tudtam kiverni a fejemből, hogy mekkora csalódás volt a film, amikor kiderült, hogy pontosan olyan amilyennek gondoltam. Szavak, melyek 97 percen keresztül nem mondanak semmit. Már az előzetesből éreztem, hogy nem lesz valami nagy nagy durranás, de az igencsak vonzó színész koszorú miatt azt gondoltam, egy próbát talán megérhet.

A "létező szocializmus" éveiben volt néhány olyan japán film, amelyek némi szerencsével áttörték a bürokrácia falait, és nagy hírnévre tettek szert a moziba járók sorai között. Ide tartozik a Harakiri, melyet rövid úton betiltottak, majd átkerült a csekély létszámú filmklubok világába. A Kardforgatónő két része pár éven át a csemege kategóriába tartozott, de vetítési jogok lejárta után többé nem vették meg. Az űzött szamuráj elképesztő vívójeleneteit azóta is vadásznák a rajongók, de ez a film sajnos máig nem került be a dvd forgalmazásba. Sőt, ami még rosszabb hír, az eredeti forgalmazónak sincs meg a teljes kópia. Végül, de korántsem utoljára, ott volt a baljós című és hangulatú "A HALÁL ERŐDJE", melyhez hasonló harci parádét akkoriban még véletlenül sem lehetett látni a mozikban.

Halloween alkalmából itt egy villámkritika a legnevetségesebb horrorfilmről amit életemben láttam.

Sokan már a ’90-es években sokallták Hollywood elembertelenedett, látványközpontú hozzáállását, ezért annak tökéletes ellentéteként megszületett a tiszavirág életű, dán, dogma mozgalom, amely tökéletesen szembement a trendekkel. A mozgalom hamar elhalt, de az öröksége tovább élt az azóta is virágzó – és itthon nem kellően elismert – dán filmekben, amely ma már az európai mozi utolsó fellegvárának tekinthető, megbízhatóan magas színvonalú, emberi drámáival.

Természetesen Hollywoodban szintén rájöttek idővel, hogy ebben ugyanúgy van pénz, ráadásul az alacsony költségvetés miatt nem is kicsi. Így egyrészt – fölöttébb sajnálatos módon – megjelentek az Ideglelés mintájára készült found footage horrorok, amelyekből már lassan minden egyes hétre jut egy új darab, de rendre siralmasabbnál siralmasabb színvonalon. A kézikamerás vonalat követve viszont idén láthattunk már szuperhős (Az erő krónikája)-, és partyfilmet (Project X) egyaránt, amelyek szerencsére remekül sikerültek. Most pedig itt van az első zsarumozi.

„Miért, mit várt? Egy robbanó tollat? Ilyenekkel már nem foglalkozunk.”

Történelmi pillanat: a 007-es széria 50 éve alatt először fordult elő, hogy a sorozat producerei rá merték bízni az aktuális film elkészítését egy A-kategóriás rendezőre. Eddig mindig korrekt iparosembereket szerződtettek, akik az ő akaratuk szerint, és többnyire tisztességesen elvégezték a rájuk szabott feladatot. A döntés teljesen érthető a részükről: nem akarták, hogy a jól bevált koncepción valamilyen egyedi észjárású zseni változtasson a saját szája íze szerint, mert ebből kivételesen jó, és bődületesen rossz dolgok egyaránt születhetnek. A biztos fenntarthatóság kedvéért így jobban megéri a magasan kivitelezett középszer. Ezért nem rendezhetett 007-es filmet Steven Spielberg, de soha nem fogjuk látni Quentin Tarantino ’50-es években játszódó, Pierce Brosnan főszereplésével készült Casino Royale adaptációját sem. Most viszont bajba került az egész sorozat, és nagy segítségre volt szükségük.

Azt mondják, a könyveknek megvan a saját sorsuk. Megírják, kiadják, kritizálják őket. Szeretik vagy utálják, időnként betiltják, néha még máglyára is kerülnek. Úgy tűnik, mindez a filmekre szintén igaz. Nekilátnak nagy buzgalommal a leforgatásuknak, egy vagon pénzt ölnek beléjük, hogy aztán a közönség az égig emeljen egyeseket közülük, másokat pedig sárba tiporjanak. Vagy ha a nézők nem, akkor majd a kritikusok.  Az alábbi mozgóképnek ugyancsak kijutott a jóból. Vegyük sorra, miként történt. Miután nem átlagos történetű „eposzról” van szó, a megszokottnál kissé többet fogok „kibeszélni.”

A Skyfall iránti nagy örömujjongásban sem feledkezhetünk meg arról, hogy az 50 éves sorozatnak is voltak bizony gyengébb epizódjai. Bondnak könnyű sokféle módon elszállnia, nem mellesleg folyamatosan változnia kell, és a készítők sajnos nem mindig találták el a helyes egyensúlyt. Így hát következzenek fordított időrendi sorrendben a 007 legrosszabb kalandjai.

Őfelsége legjobb, és legöregebb titkosügynöke teljesen elképzelhetetlen lenne gyönyörű nők nélkül. Már Ian Fleming regényeiben is kivétel nélkül a szebbik nem hada vette körül a kegyetlenül jóképű kalandhőst. Szerencsére a filmesek is megtartották ezt a nagyon fontos hagyományt, így akárhogy is változott az idő, a divat, vagy akár maga a fő karakter, a szépségek jelenléte állandó maradt. Ahogyan az is, hogy minden új film előtt elmondja az adott színésznő, hogy az ő karaktere más, mint az eddig Bond lányok.:)

Az alábbiakban pedig következzenek az amúgy is jó felhozatal (filmenként 2-3 bombázó) legjobbjai. Uraim, kezeket a paplan fölé!

Miért szeretjük a Bond filmeket? A kalandok, az egzotikus helyszínek, és a gyönyörű nők miatt. És mert persze titokban mind arra vágyunk, hogy olyanok lehessünk mint ő. Mindig is nagy James Bond rajongónak tartottam magam, ezért az új film, a Skyfall apropóján összeállítottam nektek a 007 legjobb filmet kedvenc, legyőzhetetlen szuperügynökünktől. Mivel az összes moziról olvashattok nagyon részletes kritikát tőlem a blogon, ezért most csak röviden írom le, hogy melyek a legjobbak. Amúgy ez egyáltalán nem egy szubjektív toplista, tényleg ezek a legjobbak.

Az előítéletek nem véletlenül alakultak ki, ugyanis borzasztóan hasznosak, rengeteg mindentől megvédenek, és óvnak mindannyiunkat. Ezért van az például, hogy nem fogom megnézni az Alkonyat utolsó részét, mert bármennyire is örülök, hogy végre vége, nem akarok ilyen mértékű szenvedést okozni magamnak.

Sziasztok, DosEvolution vagyok, és első Filmbook videómban a sorozatok számítógépes parasztvakításairól fogok nektek beszélni. A tovább gombra kattintva megnézhetitek a videó folytatását. Jó szórakozást!

Az emberek azért szeretik a romantikus komédiákat, mert mindig hozzák a biztos középszert. Én azért szeretem Susanne Biert, mert mindig magabiztosan hozza a magas színvonalat. Érdekes kérdés, hogy mi lesz akkor, ha ez a rendkívül tehetséges rendezőnő találkozik ezzel az ízléstelen műfajjal.