"Ha pislognod kell, most pislogj!"

Majdnem két teljes hónapot késett a Kubo és a varázshúrok mire nálunk is mozikba került. Pedig simán befért volna ebbe a lagymatag nyári szezonba. A filmet az a Laika készítette, akiknek első nagyobb művük a Coraline és a titkos ajtó volt, de tőlük származik a ParaNorman, és a Doboztrollok is. Összesen hatvan millióból készítették, és ahogy az lenni szokott a kutya nem kíváncsi rá - nálunk mindössze 7000-en nézték meg a nyitóhétvégén, ami elképesztően kevés -, ezért fordulhatott elő, hogy két hónappal a bemutató után éppen hogy csak kihozták nullszaldóra a dolgot...

Értetlenül állok az eset előtt, mert a Kubo egyértelműen az év animációs filmje, de könnyen lehet, az egész évtizedé, annyira szép, és elképesztően látványos. Ha hozzáteszem, hogy nem is CGI-ről van szó, hanem aprólékosan kivitelezett stop motion technológiáról, ami ezúttal már szinte észrevehetetlen, leszámítva az ajakmozgást, akkor még inkább sajnálatos, hogy ennyire érdektelen a közönség, és inkább beül a Szenilla nyomában-ra, mert Pixar, vagy a Lány a vonatonra, csak mert az előzetese sokat sejtetett. Az is lehet a környezet nem tetszett az embereknek, mert legtöbben nehezen tolerálják a japán cuccokat, azt meg maguk a japánok se szeretik, amikor külföldiek készítenek valamit, ami japánnak néz ki. Jelen esetben is sokan azt hitték valami ősi japán történetet dolgoztak fel Laikáék, pedig nem.

Marc Haimes, Chris Butler, és Shannon Tindle saját történetéből írta a forgatókönyvet, amiben Kubo a félszemű kisfiú bujkál egy faluban édesanyjával, ráérős szabadidejében pedig azzal keresi a kenyérre valót, hogy történeteket mesél a falusiaknak. Mágikus gottanját pengetve képes arra, hogy egyszerű papírlapokból origamikat készítsen, amik aztán megelevenedve teljesítik parancsát. Azonban egyik nap túl sokáig időzik odakint, és ahogy leszáll az est meglátja ellensége, saját nagyapja a Holdkirály, aki annak idején már Kubo apját is elpusztította. Most el akarja venni a másik szemét is, hogy ne viseltessen szeretettel az emberek iránt. Így az egyetlen megoldásnak az látszik, ha Kubo felkerekedik arra az útra, amit annyiszor elmesélt már, és megszerzi a legendás páncélt, sisakot és kardot, majd egyszer s mindenkorra szembeszáll a félelmeivel.

Kétségtelenül van valami epikus ebben a történetben, de sokkal inkább számít a személyes, családi szál. Hogy Kubonak mennyire hiányzik egy apakép, hogy egy életen át rejtőzködnie kellett, hogy tíz évesen saját magának kell gondoskodnia katatón állapotban vegetáló anyjáról, és hogy mire is akar kifutni ez az egész történet. Kubot kalandjaiban a legkülönfélébb, és egyáltalán nem elkoptatott mellékszereplők segítik. Egy megelevenedett majombábu, egy elvarázsolt szamuráj, aki jelenleg egy óriási szarvasbogár képében éldegél, és egy papírmasé mini szamuráj, aki pedig a helyes utat mutatja, mert... benne van Kubo apjának lelke? Mindezek miatt a trailer sem lett a legjobb, még én is arra gondoltam, hogy egy bugyuta, hülye viccekre építő mesét fogok kapni.

Miközben meg merem kockáztatni, ha ezt a mesét tíz éven aluliak nézik, még ijesztőnek is találhatják, mert sok jelenet eleve hátborzongató, rejtélyes, és a félelemre épít, no meg annak legyőzésére. Sőt, még vért is láthatunk benne. Az eredeti szinkronban olyan nevek szolgáltatják a hangokat, mint Charlize Theron, Ralph Fiennes, Rooney Mara, Matthew McConaughey vagy George Takei, de a magyar szinkron is nagyon jól átadja mindezt, legfőképpen mert azok a magyar hangok szólalnak meg, akik többnyire ezen színészeket szokták szinkronizálni. És azért az beszédes, hogy Fiennes zsenije még így is átjön, egy stop motion bábun keresztül, Csankó Zoltán segedelmével.

A koronát a műre ezúttal is a zene teszi fel Dario Marianelli (Vágy és vezeklés) muzsikájával, amely vérpezsdítő, szívszorító, vagy éppen lírai mindig ott és úgy, ahol kell. A stáblista szintén nagyon ötletesre sikerült, bátor húzás volt a Laikától egy kis werkfilmet becsempészni, hogy a kételkedők is láthassák, mennyire aprólékosan készült egyetlen jelenet a mesterművükben. Tény, hogy a Kubo túl furcsa, és rögvest beindíthatja az agyad előítéletekkel teli zugát, de ha adsz neki egy esélyt, akkor be fog szippantani, és megesz kilóra már a kezdő képsorok alatt, aztán egyre többet akarsz belőle látni, és a végén már csak arra vágysz soha ne érjen véget.

Ha tetszett a kritika, kérlek lájkold a Facebook oldalunkat!