Figyelmeztetem Mr. Tully, ne lépje át a Rubicont!
Végre egy film, ami remélhetőleg minden kétséget kizáróan bebizonyítja, hogy ahhoz, hogy az ember kirekesztettnek, és egy adott közösségen belül kisebbségnek érezze magát, nem kell feketének, ázsiainak, spanyolajkúnak születnie, vagy az egyre népesebb LMBTQ közösség valamelyik szekciójába tartoznia. Mert az ember akkor is érezheti magát kívülállónak, magányosnak, és meg nem értettnek ha történetesen, heteroszexuális, fehér és férfi. És végre Alexander Payne egy kisebb, de annál csúnyább félresiklás után ismét visszatalált önmagához. Ehhez persze segítség kellett, úgyhogy visszahívta főszerepbe, egykori sikerének a Kerülőutaknak főszereplőjét Paul Giamattit, hogy húsz év elteltével ismét megmutassák mit is tudnak ők ketten.
A hatás pedig nem marad el, maximum annyiban, hogy a film bemutatóját addig sikerült húzni halasztani, hogy karácsony helyett, lassan a farsang is elmúlik nálunk. Igaz, ebben a filmben a karácsony csupán a körítés ahhoz, hogy bemutassa szereplői magányát, amit a szeretet ünnepe, és a tudat, hogy nincs kivel megosztani csak felerősít. Filmünk 1970-ben egy bentlakásos iskolában játszódik Bostontól nem messze. Itt tanít Paul Hunham a minden téren megkeseredett, különc történelemtanár, akinek egyetlen szórakozása két piálás között, hogy minél jobban meggyötörje kőgazdag nebulóit. Hiba volt azonban megbuktatni annak az apukának a csemetéjét, akinek az almamáter köszönheti a vadonatúj tornatermet, az igazgató ezt pedig azzal hálálja meg, hogy ebben az évben Hunham vigyázhat azokra a csemetékre, akik valamilyen okból nem tudnak hazamenni a téli szünetre.
Keserű két hét következik amiben semmi köszönet sincs, pláne azután, hogy az iskola örök lázadója Angus Tully is maradni kényszerül, pedig már készítette a gatyáját St. Kittsre. Mr. Payne azonban ismét csavar egyet a történeten, és a film közepénél, egy csöppet erőltetett húzással ugyan, de sikeresen megszabadul az összes felesleges szereplőtől, hogy ezáltal még inkább kiélezze a burokban született Mr. Tully és a fillérekből tengődő Mr. Hunham közötti különbségeket. Kezdve azzal, hogy mennyire van értelme van betartani a szabályokat, amikor csak egyetlen tanulóra kell vigyázni. Először azt gondoltam ez egy rossz döntés volt, mert a film sokkal dinamikusabb, mozgalmasabb, eseménydúsabb és viccesebb volt, amíg több szereplőt mozgatott, de valójában a második etapra nyílik ki a film csak igazán.
Itt mutatja meg, amikor még mindig van egy teljes hét, hogy ez a két ember mennyire hasonló tulajdonságokkal rendelkezik, hogy csak azért, mert felületesen ismerték egymást, nagyon is hasonló problémákkal küzdenek, és nem csak másoknak, de még önmaguknak is hazudnak, hogy elviseljék azt a földi poklot, amibe részben önhibájukon kívül, nagyobb részben azonban saját döntéseik miatt kerültek. Mindenki a saját szintjén nyomorog, szól az ismert mondás. Ez bizony nagyon igaz a képmutató yuppiera, aki egész egyszerűen már sehonnan sem számíthat szeretetre, és a magát Rubiconokkal elzáró tanárra, aki egyetlen területen penge csupán, de még ott sem mert soha igazán nagyot alkotni.
Giamatti játékát nem lehet kellően dicsérni, ahogy szinte elementáris erővel játssza végig ezt a két órát, igazán kár, hogy esélye nincs az Oscarra, pedig én a jelenlegi mezőnyből neki adnám. A nagy meglepetés azonban Dominic Sessa, akinek ez az első filmje mégis olyan természetes szerepében mintha világ életében erre készült volna. Kettősüket Da'Vine Joy Randolph árnyalja, az iskola szakácsnőjének szerepében, akinek most hozták haza a halott fiát Vietnámból, és mégis minden nap be kell mennie dolgozni, miközben esélye sincs kimászni abból a lelki, és materiális mélységből, ahol jelenleg vegetál. Randolph alakítása szintén Oscar jelölést vívott ki magának, a Golden Globe-ot már megkapta, úgyhogy nagyon jók az esélyei.
A maradék három jelölésből, a vágást nem értem, a forgatókönyvet viszont annál inkább. Elképesztően szellemes, és okosan megírt párbeszédeket hallgathatunk elejétől a végéig, ha valamiért ezért megkaphatná a film. Igazi kis lélekbonbon tehát ez a film, megjelenítésében pedig leginkább a Licorice pizzához hasonlít, ott teremtettek ennyire autentikus 70-es éveket, de olyan szinten, hogy még a film képi világa is azt idézi, a színek, a betűk, sőt a stáblistában megjelenő lógók is. Nagyon örülök tehát, hogy az Oscar-maraton végére találtam egy filmet, ami megérdemelten szerepel az idei Oscar-jelöltek között, de ahhoz, hogy elismerjék az Akadémiának is meg kellene szívlelnie a film legnagyobb üzenetét, és át kellene lépniük a Rubiconjukon... ahogy néha mindannyiunknak.
Ha tetszett az ismertető, lájkolj minket a Facebook oldalunkon!
Kövess minket Twitteren is: Follow @Filmbook4
