Hát nehéz út vezet a szerelemhez, jelen esetben százharminc eltékozolt perc, aminek borítékolható a vége, az odáig vezető út pedig nem, hogy göröngyös, de akkora vargabetűk halmaza, amire nem is tudom mióta nem volt példa. És közben még csak az sem derül ki, miért ez az idióta cím?
Biztos maradi vagyok, de azért szeretem, ha egy filmnek a címe valamennyire rezonál a produktumra. Jelen estben valami olyasmit gondoltam, hogy valami pizzériában dolgozik egy lány a hetvenes évek Amerikájában, és az ő nehéz sorsát követjük majd végig, míg embernek nézik. Szerencsére tévedtem, nem a Licorice pizza szállítja idén a femináci filmet, ami azt jelenti, hogy NINCS a kínálatban film, ami a női egyenjogúság mellett törne lándzsát. Hát ez meg hogy lehet? Az egészből csupán a 70-es évek USA-ját találtam el, és nagyon úgy néz ki, hogy PTSD Andersonnak baromira tetszett a Volt egyszer egy Hollywood, és úgy gondolta elkészíti az ő melankolikus, nosztalgikus verzióját a 70-es évekről. A licorice pizza egyébiránt egy szleng kifejezés a bakelit lemezre az USA-ban.
Már biztos vagyok benne, hogy sose leszek elvakult híve Andersonnak mert leszámítva az egy Boogie Nightsot, nem igazán kedvelem a filmjeit, igaz őrjöngve egyiket se utálom. Talán legkevésbé a Magnóliát bírtam, a Fantomszál puszta művészieskedés, a Kótyagos szerelem pedig szimplán egy hülyeség. De a szomorú helyzet az, hogy mindezek dacára, az említett filmeknek volt története, és bár egyiket se tegnap láttam, el tudnám mesélni miről is szól. Ellentétben az Édesgyökér pezzának ha hatvanszor állnék neki, se tudnám, mert annyira ad hoc az egész film, annyira széteső, hogy néha maga sem tudja, mit szeretne. Illetve meg van az A meg B pont és Mr. Anderson úgy gondolta, majd kitölti valamivel a köztük feszülő utat.
Ennek az eredménye az lett, hogy a gyönyörűen fényképezett, elképesztően jó zenékkel megáldott film, csak úgy ontja magából a hangulatot, és még haragudnom se kellene rá, mert hősei szerethetők, nagyon rendben van a két debütáló színész, Cooper Hoffman - az Anderson filmek állandó szereplőjének, a 2014-ben elhunyt Philip Seymour Hoffman fia - de különösen az eddig énekesként létező Alana Haim. Aki egyáltalán nem a klasszikus szépség, de mégis olyan elemi kisugárzással rendelkezik, amitől meggyullad a vászon - no persze lehet az is közrejátszik benne, hogy a bedurrant mellbimbói folyamatosan kinyomják az összes pólóját, jelzem nagyon helyesen. Emiatt sokkal inkább néztem volna a kettejükre fókuszáló főszálat, már amennyire lehet ezt annak hívni, mint a megannyi érdektelen vendégszínészt, különösen Sean Penn és Bradley Cooper jeleneteit hagytam volna a fenébe.
Ezt a hektikusságot elviseltem volna kilencven percben, de több mint két órában - sőt majdnem három lett belőle, lásd utóirat - már nagyon fárasztott, és mivel úgyis lehetett tudni mire futtatja ki filmjét a rendezőúr, már csak a creditset vártam, hogy megváltson. És sajnos még ott is tovább folytatódott a film, ahol tökéletesen el lehetett volna vágni, úgyhogy az arányokkal is gond volt. Azt meg elképesztő ökörségnek tartom, hogy - amennyiben nem derül ki, hogy ez így történt meg a valóságban, bár ez esetben le lehet vonni, hogy talán mégsem kéne mindent filmre vinni, mondjuk... teszem azt, a felmosórongy feltalálójának kalandos életét -, a Hoffman által játszott Gary mindenféle szedett-vedett idiótasággal próbálkozik, először színész szeretne lenne, majd vízágy kereskedő, míg végül flipperboltot nyit. Ahelyett, hogy feltalálta volna az édesgyökér pizzát, esetleg lemezboltot nyit. Ha már ez a film címe, csaxólok.
Azt viszont a film egész jól bemutatta, hogy két egymásnak teremtett ember mennyire nehezen vetkőzi le a konvenciókat, még akkor is, ha egyértelmű, hogy vonzódnak, hogy vibrál köztük a levegő, de sajnos sajnos, a lány huszonöt is elmúlt már, a fiú meg még csak most lesz tizenöt. Majd láthatjuk, hogy mindkettejük inkább a könnyebben elérhető prédák felé tolódik el, kölcsönösen sértegetik, segítik egymást, hogy végül feladják a küzdelmet a sors elrendeltetése ellen. És megegyék az édesgyökér pizzájukat.
Mindezek miatt nem tudok haragudni a filmre, mert tényleg egy hangulatfilm, de míg a Boogie Nightsot - amire talán leginkább hajaz - bármikor szívesen újranézem, erről a filmről ezt már nem tudnám elmondani a furcsaságai miatt. Egyáltalán nem biztos, hogy pusztán a hangulat elég egy filmhez, mert az említett Tarantino filmben is meg volt ez, mégis leginkább a mester rajongói fanyalogtak utána. Mert nagyon sok hangulatos film létezik, amik történettel is rendelkeznek.
Nagyon sajnálom, hogy pont a két főszereplőt nem jelölték Oscarra, mindkettejük bőven megérdemelné. Igazából ha Anderson kapja a rendezőit talán még örülnék is neki, mert nem egy olyan unalmas film kapná mint a Vezess helyettem, vagy egy olyan gusztustalan film mint A kutya karmai közt, és nem egy olyan elcseszett film mint a Belfast. A legjobb film díjától nem kell félnie, a legjobb forgatókönyvhöz meg nem ártott volna valami történet. És mindeközben nem jelölték fényképezésre - a film kikerült mindenféle digitális eljárást -, zenéért, vágásért, díszletért, se semmi olyanért, ami valóban kiemelkedő ebben a filmben.
Ha tetszett a bejegyzés, lájkolj minket a Facebook oldalunkon!
Kövess minket Twitteren is: Follow @Filmbook4
U.I. No és akkor egy kis nyalánkság a végére, hogy engem még tíz évnyi sajtózás után is érhet meglepetés. Elindul a film, és azzal kezdőik, hogy Alana - igen neki a filmbeli neve is ez - és Gary beszélgetnek, miközben szól a zene a'la Twin Peaks. És ez egy jó hosszú, több mint öt perces jelenet, úgy félperc után átfutott az agyamon, hogy itt tuti elfelejtették felkapcsolni a hangsávot. Ilyenkor többnyire felállok, és szólok egy alkalmazottnak, hogy legyen már olyan jó és szóljon a gépésznek, mert gáz van. De ma annyira fáradt voltam, hogy úgy voltam vele, szóljon más, hát csak nem én vagyok az egyetlen, akinek ez feltűnt. Nos a többiek olyan tíz perc után kezdtek fészkelődni, majd valaki megtette azt, amit általában én csinálok. És igen bizony, nem kapcsolták fel a hangsávot. Én azzal is kiegyeztem volna, ha csak onnantól lesz hangja a filmnek, de jó negyedórát emiatt újra néztünk, - rögvest repeta az első szeletnél! mert úgy finom - miközben páran halkan dicsérték a ragyogó rendezői koncepciót, hogy csak a zene szól, és leveszi a hangot, ez az Anderson egy zseni. De ahogy egyszer azt Galla Miklós megjegyezte - bár nem szívesen citálom már ide -, akivel pontosan ez történt röpke harminc évvel ezelőtt a Zsebtévében: Köszöni a feltételezést, de ennyire azért még ő se vicces.
