Nem mindennapi utazáson vagyok túl. Az elmúlt fél évem azzal telt, hogy közel száz „gyomornovellát” elolvastam az öregtől, miközben éjt nappallá téve szorgosan kutattam óbudai, és egyéb pesti vendéglőkben azokat az étkeket, amelyek rendre felbukkannak Krúdy írásaiban, nem győztem feljavítani az ott található leveseket egy kis szárított paprikával, amit elővarázsolva zsebemből a pincérek legnagyobb megrökönyödésére belemetéltem azokba, hogy legjobb ízüket előcsalogassam. Füles pohárból követeltem a sert, és elismerően bólintottam, ahol a kockás abrosz mellett találtam bors és paprikamalmot.

Ez valami borzalmas. Talán… mit talán BIZTOS a létező legrosszabb - és csak azért nem írok erősebb szót, mert nekem VOLT valaha gyerekszobám - darabja ennek az általam nem igazán sokra tartott sorozatnak. Szinte csak és kizárólag problémám van vele. És nagyvonalúan eltekintek az elírásoktól, ferdítésektől, stiláris hibáktól, amik benne maradtak egy ilyen vaskos műben amiért kemény pénzt akarnak legombolni az olvasóról.

WÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁ!!!!!!

Filmklubunkban Scal és Santino egymásnak ajánlanak filmeket, majd közösen megvitatják, hogy miért volt - vagy nem volt - érdemes rászánni az idejüket. Ezek a közös filmklubos írások mindig erősen SPOILEResek. Mostani választásunk Woody Allen 2008-as filmje. Ha még esetleg nem láttátok, azt javasoljuk, hogy előbb nézzétek meg, aztán gyertek vissza ide, és írjátok meg kommentben, mit gondoltatok róla.

Santino:

Két amerikai turista, a megfontolt barna, Vicky és barátnője, a szeszélyes szőke, Cristina Barcelonában töltik a nyarat, ahol megismerkednek a sármos festőművésszel, Juan Antonioval, aki előbb Vickyvel fekszik le, majd összeköltözik Cristinával. A helyzet viszont csak akkor lesz igazán bonyolult, amikor felbukkan Juan Antonio exfelesége, a már-már esztelenségig temperamentumos Maria Elena, aki előbb Juan Antonioval eleveníti fel a viszonyát, majd Cristinával bonyolódik leszbikus kalandba, hogy aztán édeshármasra rendezkedjenek be.

Július 22. és 31. között több, mint 2000 programmal csalogat a Balaton-felvidékre a Művészetek Völgye. Nagyszínpados koncertek, mesés panoráma, színház, újcirkusz, kortárs irodalom, izgalmas produkciók, beszélgetések, workshopok, kiállítások várnak idén is mindenkit az ország legnagyobb összművészeti fesztiválján Kapolcson, Taliándörögdön és Vigántpetenden.

A most következőkben hírt adnék a már három hónapja tomboló Hieronymus Bosch képkiállításról, amelyet eszméletlen nagy érdeklődés övez. Viszont van pár dolog, ami könnyen elkerülheti az ember figyelmét, úgyhogy ezek miatt úgy gondoltam megosztom az élményeimet, hátha más is szeretné megnézni ezt a... nem mindennapi festménykiállítást.

A Max vs. Max filmklubot egy ember írja két néven. Azért hoztuk létre, hogy az évekig talányszámba menő titok miszerint Scal és Santino két különböző figura vagy egy azon ember két álnévvel egyszer s mindenkorra kiderüljön. A figyelmesebbek észre vehették Scalként mindig a filmek negatívumait emeltem ki, míg Santinoként általában a pozitívumokat kerestem a filmekben. Régebben is írtam ilyen ellenkritikákat, kritikapárokat, de úgy gondoltam érdekes lenne, ha ez a két karakter egy azon írásban mutatná meg, hogy minden filmről lehet ellentétes, ámde mégis logikus véleményt alkotni. Mivel alaposan kibeszéljük a látottakat, ezért ezek a közös filmklubos írások mindig erősen SPOILEResek. Mostani választásunk a John Carpenter rendezte 1984-es Csillagember, amelyről mindenképpen elmondható, hogy egy méltatlanul elfeledett film. Ha még esetleg nem láttátok, azt javasoljuk, hogy előbb mindenféleképpen nézzétek meg, aztán gyertek vissza ide, és írjátok meg kommentben, mit gondoltatok róla.

Scal:

- Valamit meg kell mondanom. Gyermeked születik tőlem. Ha nem akarod a gyereket... szólj, mert most még nem késő.

No ki tudja megmondani miket csinált a Westwood mielőtt gondoltak egyet és rászabadították az RTS műfaját a világra? Úgy van... kalandjátékokat.

Filmklubunkban a blog két szerzője, Scal és Santino ajánl egymásnak filmeket, amiket aztán mind a ketten megnéznek, majd közösen megvitatják, hogy miért volt érdemes rászánni az idejüket ezekre a filmekre. Mivel mindketten alaposan ki akarják beszélni a látottakat, ezért ezek a közös filmklubos írások mindig erősen SPOILEResek. Mostani választásunk a Stephen Norrington rendezésében, Wesley Snipes főszereplésével készült '98-as akcióhorror, a Penge. Ha még esetleg nem láttátok, azt javasoljuk, hogy előbb mindenféleképpen nézzétek meg, aztán gyertek vissza ide, és írjátok meg kommentben, mit gondoltatok róla.

Santino

Egy romlott szépség csábítja be a srácot a vágóhídra. Szó szerint a vágóhídra. A vágóhídon ugyanis eszméletlen techno-rave minimal party zajlik, a monoton ismétlődő zene ritmusára megy a vetkőzés, a leszbizés, meg a szopatás, ahogy azt kell. De valami nagyon nincs rendben. Legkésőbb akkor lesz ez tök nyilvánvaló, amikor a plafonra szerelt zuhanyrózsákból elkezd ömleni a vér. Nem csak szó szerint vitték a vágóhídra a srácot, ugyanis ez egy igazi vámpíros buli, és a tömeg fel akarja falni a prédáját.

Majd megjelenik egy sötét, fenyegető alak, talpig bőrben. Abbamarad a zene. Már a vér is csak csepereg a zuhanyrózsákból. A vámpírok suttognak, vagy menekülnek, szemmel láthatóan teljesen összeszarták magukat. Az alak csak kárörvendően mosolyog. Majd elkezdődik minden idők egyik legjobb akciójelenete, főhősünk felaprítja ezt az undorító, mocskos csürhét. Először shotgunnal, majd ezüstkarókkal, aztán kézi géppityuval, végül előveszi a kardját. Az utolsót nem akarja megölni, inkább felgyújtja. Csak úgy szórakozásból.

Több évtizedes filmeket folytatni első hallásra szörnyű ötletnek tűnhet, de abban a korban, amiben az új elképzeléseket a régiek felmelegítésével igyekeznek pótolni, logikus lépés. A drága jó '80-as évek látszólag kimeríthetetlen tárházat jelent erre a célra, hisz bővelkedik máig kedvelt filmekben, melyeket, ha szándékoztak is folytatni, a készítők elfoglaltsága (értsd. sikeressége) okán erről idővel letettek. Nem is oly rég a Szellemirtók - Az örökség bizonyította be, hogy az új résznek nem kell különösebben jónak lennie, pont elég, ha a megfelelő húrokat pendíti meg.

Szerencsére Gotti-ból is létezik egy korábbi film, igaz "csak" egy TV film, azt viszont az HBO készítette, úgyhogy meglepően magas színvonalról beszélhetünk. Lényegében egy mozifilmet kapunk tehát, amit a tévében adtak le, költséghatékonysági szempontból. Azonban a sikere akkora lett, hogy később ez hívta életre a hat évadot megélt Maffiózókat.

Korábban annyi, hogy a Szemtől szemben rendezője a jakuzáról fog sorozatot csinálni önmagában elég lett volna, hogy számoljuk a napokat míg az eredmény műsorra kerül. Michael Mann időközben sokat lefaragott a hírnevéből, költséges mellényúlásai után a tévé képernyőkre való visszatérése szinte utolsó mentsvár volt. Egykoron pont a Miami Vice révén aratta az első komolyabb babérjait, azonban a Tokyo Vice a '80-as évek sokat emlegetett krimisorozatával csupán névrokonságban áll. Jake Adelstein könyve régóta várt a megfilmesítésre. Úgy volt, hogy Daniel Radcliffe főszereplésével mozifilm lesz belőle, hogy végül nyolc részes sorozatként az HBO Max streaming kínálatát gyarapítsa.

Azt hiszem ezek után bátran hátradőlhetek a székemben, mert halálom napjáig nem fogok látni még egy olyan rossz filmet, mint ez a borzalomhalom Gotti. De kellett nekem reménykedni, pedig már a plakátja is intő példa volt, egy igénytelen fotó, a morcos, hájas Travoltáról, ahogy szigorúan néz, és ennyi. Egyetemi tablóképnek talán még elment volna.

Új sorozatunkban közösen kiválasztunk 1-1 filmet, amit mind a ketten megnézünk, majd közösen megvitatjuk, hogy miért is volt érdemes rászánni az időnket. Mivel alaposan ki akarjuk beszélni ezeket a filmeket, ezért ezek mindig erősen SPOILEResek lesznek. Első választásunk Brian DePalma 1984-es, azóta kissé feledésbe merült, talán kissé alul is értékelt thrilleréről, az Alibi testről lesz szó. Ha még nem láttátok, azt javasoljuk, hogy előbb mindenképpen nézzétek meg, aztán gyertek vissza ide, és írjátok meg kommentben, mit gondoltatok róla.