A Freddy halála – Az utolsó rémálom után alig három évet kellett várni, hogy Freddy újra támadásba lendüljön, és ez csak azért megbocsájtható, mert a sorozat atyja, Wes Craven vette kézbe az irányítást. Volt egy egészen eredeti ötlete is, melynek köszönhetően figyelmen kívül hagyhatta a folytatásokat és visszahozhatta az eredeti film néhány szereplőjét; Freddy-t berántotta a valóságba, saját filmjének előkészületei munkái közé.
Alapjában szerintem ez egy tök jó ötlet lenne, és a történet kezdetén Craven sokat kedvez a rajongóknak azzal, hogy rengeteg utalást fedezhetnek fel a Rémálom-filmekre, illetve természetesen nem hagyja ki azt sem, hogy beszóljon a jóval gyengébb folytatásoknak, ráadásul mindezt a saját szájába is adja. A történet elején egyszerre kapjuk meg a film a filmben ötletét, és örülhetünk annak a ténynek, hogy a készítők újra vérbeli horrort, és nem vígjátékot akartak készíteni. Annak is örvendezhetünk, hogy végre Craven írta meg a forgatókönyvet, így a folytatásokkal ellentétben ez egy gondos, profi munka. A hasonlóan remek rendezésnek köszönhetően pedig arra is rájöhetünk, hogy Craven tehetsége leginkább az aprólékosan felépített feszültségben keresendő, amely olyannyira jellemezte az első filmet is. Remek példa erre a kocsiban lezajló első haláleset, mely a klasszikus mozi híres, kádas jelenetére emlékeztet.
Az egész film a hangulata kellően sötét, és hátborzongató, aminek már éppen ideje volt, ha engem kérdeztek. Az egyedül maradt anyuka, és a félelmetes jelenségekkel küszködő kisfiú drámája pedig átérezhető, még akkor is, ha nem igazán mély. Mivel visszahozták az első rész szereplőit, ezért kitalálhatjátok, hogy ezúttal végre megint egy szimpatikus szereplőgárdával van dolgunk: láthatjuk Robert Englund-ot, John Saxon-t, Rodney Eastman-t, és természetesen Heather Langenkamp-ot, aki nem csak sokkal szebb, mint valaha, de remekül is játssza el saját magát. Mondhatnánk, hogy nincs nehéz dolga, de valójában egy érzelmi hullámvasúton rettegő, a gyermekét mindenáron óvó édesanyát kell alakítania, amit az átlag horrorok színészi teljesítményénél kategóriákkal magasabban színvonalon sikerül prezentálnia.
Ennyit Az új rémálom pozitív oldaláról, melyek mindenképp nagyon becsülendőek, pláne a folytatások tükrében, de most térjünk rá a kellemetlenebb részekre. A film nagyon jól indul, ahogy a nyakunkba zúdítják a rengeteg új ötletet, de aztán szomorúan vehetjük észre, hogy gyakorlatilag ennyiben ki is merült Wes Craven tarsolya. A film a filmben elképzelésben rejlő ötleteket csak olyan szinten tudja kihasználni, hogy a rajongóknak utalgasson illetve, hogy egy csöppet valóságosabbnak érezzük a történteket, de ezen kívül például egy csepp humort sem sikerült belecsempészni ebbe a posztmodern hatású lehetőségbe. Két évvel később Craven a Sikollyal megcsinálta a tutit, de az inkább a forgatókönyvíró Kevin Williamson érdeme, semmint az övé. 
Az is igaz, hogy végre horrort kapunk, de sajnos mindez kimerül annyiban, hogy az első Rémálom emlékezetes momentumait idézi fel újra, és újra a film. Talán még jópofa is lenne, ha legalább ennyi saját ötlete lett volna a rendezőnek. A másik probléma ezzel, hogy Craven gyakorlatilag saját maga, a saját nagysága előtt tiszteleg, ami elég visszás, pláne úgy, hogy a két film között eltelt tíz évben az égvilágon semmi maradandót nem alkotott. Ráadásul saját magát, illetve a saját maga által kitalált figurát is kissé túlmagyarázza, teljesen feleslegesen. Talán még ez sem lenne akkora hatalmas probléma, a fő gond a filmmel, hogy egy idő után kifejezetten unalmassá válik. A szenvedő kisfiú (aki egyébként nem is játszik túl jól) kerül leginkább előtérbe, és nem igazán történik semmi különleges; már megint egy földrengés, a gyerek megint járkál, és a kórházas mellékszál se növeli kellőképpen a feszültséget. Ennek megfelelően a film maga is túl hosszú. Míg az eddigi részek olyan 80 perc körül mozogtak, ez már majdnem 110 perces játékidővel büszkélkedhet, pedig semmi szükség nem lett volna rá.
A kisgyerek átfutása az autópályán viszont kellően emlékezetes jelenet, aztán elérkezünk a fináléhoz, melyben megkaphatunk mindent, amit a korábbi részekben: a szürreális díszletet, az eddig alig-alig felbukkanó Freddy Krueger-t, csak sajnos új ötletekre nem futotta. Sokan kritizálták ebben a részben Freddy új kinézetét is, amit meg tudok érteni, az új gumimaszk még az előző pizzafejeknél is művibbnek tűnik, a hosszú, fekete kabáttól pedig semmivel sem lett félelmetesebb a figura. 
Ehhez a részhez szintén egyetlen szinkron készült csupán, ami egészen színvonalas és szórakoztató. Sajnos semmi infót nem tudok róla, ugyanis nincs fent az iszdb-n, illetve se a film elején, se a végén nem olvassák be nekünk a stáblistát. De ez legyen a legnagyobb probléma, a lényeg, hogy egy élvezetes munka.
A Freddy rajongók, akik általában szeretik a szarul sikerült folytatásokat is, általában átkozzák ezt a filmet, mivel nem Freddy-re és a frappáns gyilkolásaira épül a történet. Viszont akik az első filmet szerették csak igazán, azoknak tudom ajánlani A új rémálmot, hisz a legszínvonalasabban elkészített folytatás. Más kérdés, hogy még így sem túl jó, ugyanis a filmes kikacsintások nem elég viccesek, a horrorjelenetek nem elég félelmetesek, és a drámai részek sem elég mélyek ahhoz, hogy Az új rémálom igazán emlékezetessé váljon. Pénzügyi szempontból ez a rész, bár nem bizonyult bukásnak, mégis egyértelműen elmaradt a korábbi folytatások bevételeitől, és ez az, ami egy filmes horrorikont hosszú időre taccsra vághat, nem a hangzatos címek, vagy az alkotói szándékok. Nem véletlen, hogy ezek után kilenc hosszú évet kellett várnunk arra, hogy Freddy-t újra a vásznon láthassuk.
