A távoli Japán egy olyan legendás története, amely a világ minden részén közel áll az emberekhez. Nem csoda, a hűség és a bátorság nemes tálalása mindenfelé talál fogékony lelkeket. Nézzük, hogyan és mikor indult hódító útjára a mese. Meglehetősen messziről, helyben és időben. 1701 - a Tokugawa Sógunátus már több nemzedék óta békét teremtett a szigetországban. Ez ugyan jót tett a meggyötört tartományoknak, de a társadalmi rend csúcsán álló szamurájoknak korántsem. Háborúk nem lévén, elvesztették a lételemüket. Földművelés és kereskedés? Náluk méltóságon alulinak számított. Maradt hát a hivatalnokoskodás, elvégre az tekintélyt hozott, s a munkanélküli harcosok unalomba fulladó napi gyakorlatozása. Mint minden fölösleges osztály, a bürokrácia növelésével igyekeztek bizonyítani a fontosságukat. Aligha meglepő, hogy az áttekinthetetlen hivatalnoki rendszerben virágzott a megvesztegetés. A sógun, érezvén a helyzet rosszabbodását, vidékről hívott, puritánabb szellemiségű földesurakat bízott meg a korrupció felszámolásával. Köztük volt az Asano klán fiatal ura. A pozíciójukat féltő hatalmasok persze igyekeztek betörni az ifjoncokat, vagy olyan helyzetet teremteni, hogy "önként" távozzanak. Ez mind valóság, nem legenda.

A kiotói császári udvarban élő idős Kira uraság, a szertartások mestere, leplezetlenül elvárja a "hálapénzt", ha valaki hozzá fordul. Asano Takumi-no-kami Naganori, az Ako birtok ifjú ura ennek pont az ellenkezője. Kira számos alkalommal megalázza a lelkes, ám tapasztalatlan udvaroncot, aki lelkiismeretesen meg akar felelni a vesztegetések visszaszorítására vonatkozó utasításnak. Egy napon a fiatalembernél betelik a pohár és kardot ránt az öregre. Ám a palotában kardot húzni főbenjáró bűn, függetlenül attól miért történt és van-e haláleset miatta. Az udvar bírái, örülvén hogy megszabadulhatnak a "kellemetlen" Asanótól, felületes vizsgálat után halálra ítélik az uraságot, a klánt pedig feloszlatják. A földönfutóvá lett szamurájok közül 47 hűséges harcos megesküszik, megbosszulják az urukon esett méltánytalanságot. Tisztában vannak vele, mivel jár szembeszegülni a hivatalos rendelkezésekkel. A bosszú alapos előkészítést igényel, mert az ellenfél sem alszik, és még több időt. Viszont jövedelem híján a napok egyre hosszabbnak tűnnek...

A közismert esemény színrevitelének se szeri se száma Japán filmművészetében. Bőven akad miből válogatni, ha valaki írni akar a témáról. Némafilm, nagyvászonos kivitel, Tv sorozat mellett számos könyv, képregény és színházi előadás létezik, amely mind a nemes lelkű roninokkkal foglalkozik. Én az 1962-ben készült moziváltozat mellett döntöttem, mert az általam ismert filmek közül ez adja vissza azt az emelkedett hangulatot, ami érthetővé teszi, miért nem csökken a téma népszerűsége. A rendező az a Hiroshi Inagaki, akit méltán nevezhetünk a régi filmes iskola nagymesterének. Romantikus felfogása, részletekbe menő történet mesélése, aprólékos munkastílusa miatt ma már kevésbé népszerű mint egykoron, de ettől a mozijai kiválóak maradnak. A Chushingurának ezen változata mozgó, színpompás barokkos vásznakhoz hasonlítható. Nagyon kévés ilyen filmet láttam, ami ennyire szép volna. Elkápráztatja a nézőt, de nem esik giccses túlzásba, pedig csupán cérnaszálon függő, kényes egyensúly van  köztük. Sokszereplős mozi, teli jól felépített, érdekes karakterekkel. Inagaki azt akarta megmutatni, hogyan születik meg egy legenda, mi adja a morális alapját. Egy korrupt világban néhány elszánt, nyomorgó harcos a halál útját választja a becsülete megvédéséért, visszahozva a példaképnek számító szamurájok világába elveszettnek hitt erkölcsi tartásukat. Isten bizony jólesik ilyet látni mostanában, amikor a mozikban egyre gyakrabban csak kétes jellemű főhősökért lehet szorítani.

A főgonosz, Kira uraság, (Chusha Ichikawa) egyszerre tenyérbemászó alak és szánalmas vénember. Ellenlábasa, Oshi kamarás, (Koshiro Matsumoto) maga az eltökéltség, és róka ravaszságú. Egyikük sem közismert színész Európában, de szó nem érheti az alakításukat. Miként a többi színészét sem. Annál is inkább, mert a kisebb, vagy akár csak epizód szerepekre,  a korszak minőségi színészeit kérték föl. Például Toshiro Mifunét, akit ugyan minden plakáton főhelyre tettek, de ez a mozi nem róla szól igazából. Szóval, pazar a felhozatal.

A korabeli Japánban nagy társadalmi érdeklődés követte az Ako klán derék harcosainak perét. Az ítélet végkimenetele nem lehetett kétséges, de két végletből választhatott a bíróság, és a hátramaradottaknak korántsem volt mindegy, melyik felfogás győz. A bigottak szerint a Sógunátus törvényeinek megszegői köztörvényes bűnözők, közönséges gyilkosok, akiket le kell fejezni, mindenüket elkobozni, a rokonságukat is keményen megbüntetni. A másik tábor szerint hibáztak ugyan, de a szamurájok már-már feledésbe merülő eszméit hozták vissza a valós életbe, ezért megérdemlik a harakiri elkövetésének lehetőségét. Formailag ugyan az szintén halálos ítélet volt, de a családjuk mentesült a büntetés alól, sőt, közmegbecsülés részesei lettek. Végül az utóbbi döntés született, nem kis mértékben a köznép nyomására. A 47 hűséges ronin története máig élő legendává nemesedett. Sírjuk a tokiói Szengakudzsi templomban található, nemzeti zarándokhelynek számít.

A mozi az egyik legszebb film, amit Japánban valaha leforgattak. Pazar a megjelenítése, a fényképezés tényleg lenyűgöző. Emelkedett stílusú, de nem fellengzős. Nagyon erős az érzelmi töltete. Inagaki mester rászolgál a titulusára. A havas téli éjszakán a halálba induló, elszánt szamurájok menetének beszéd nélküli megjelenítése több lett, mint jó. Igazi mozi varázslat született meg, amely  képes visszaadni egy legenda hangulatát.