Természetesen Dumas története sem volt elég hollywoodias, úgyhogy egy teljesen új sztorit írtak, igazából csak néhány momentumot és karaktert hagytak meg az eredetiből, azokat is csak úgy, ahogy, de erről majd később. A forgatókönyvvel nem is az a fő probléma, hogy az alkotók valami újjal akartak előállni, hanem az, hogy ez az új kategóriákkal gyengébb az alapanyagnál. Olyan szinten sablonos és klisés az egész attól kezdve, hogy behozták ezt a „D’Artagnan, én öltem meg az apádat” szálat egészen Richelieu hatalomátvételi kísérletéig, hogy megállapíthatjuk, hogy egy fikarcnyi eredeti ötletük sem volt a forgatókönyvíróknak. Emellett jócskán tarkítják logikátlanságok is a sztorit, elég ha csak a rengeteg váratlan felbukkanásra gondolunk, amitől a kicsik nyilván meglepődnek, de egy idő után ez már sokkal inkább fárasztónak tűnik. A történelmietlenségről pedig akkor még egyetlen árva szót se szóltam, de hát ilyet igazán nem illik számon kéri egy gyerekeknek készült Disney filmtől. Viszont arra már nincsen mentség, sem pedig bocsánat, hogy a film közepén feltűnik egy karatézó ferdeszemű, akivel Porthos amolyan Indiana Jones módjára számol le. (Igen, eredetiség.)

A karakterekről, illetve a színészekről is feltétlenül sót kell ejtenem. D’Artagnan szerepében Chris O’Donnell nem több, mint egy vicces anakronizmus, avagy mit keres a kaliforniai szörfös srác a 17. századi Franciaországban. Ugyanennyire nem tudtam komolyan venni Charlie Sheen-t sem Aramisként, ami inkább a hozzá kötődő szerepeknek köszönhető, semmint az alakításának. Oliver Platt szállítja nekünk a korábban oly sokat kárhoztatott gyerekes humor javarészét, pedig alapvetően nem lenne rossz Porthosként. Athost Kiefer Sutherland játssza, aki igazán jó lehetett volna egy ennél méltóbb feldolgozásban. Amúgy ennek a filmnek is jár a jó pont azért, hogy külön egyéniségekként kezelte a muskétásokat, és nem szorultak háttérbe D’Artagnan mellett. Bár Chris O’Donnell mellett igazán kemény feladat lett volna háttérbe szorulni.

Mellettük érdemes még megemlíteni a ’90-es évek egyik legjellegzetesebb rosszarcát, akit rengeteg moziban foglalkoztattak akkoriban, Michael Wincott-ot, aki Rochefort szerepében látható, és ebben a filmben is hozza a tőle elvárt karizmatikus gonoszságot. (És nem mellesleg lenyúlta Christopher Lee szemkötőjét is). Richelieu-ként Tim Curry kicsit túlripacskodja a szerepet, de az írók tevékenységének hála amúgy sem sikerült túl jól ez a karakter. A veszedelmes manipulátorból, a nagy államférfiből a Disney verziójában egy kéjsóvár, hataloméhes, piti pojáca lett, aki mindennek tetejébe ráadásul túl sokat szerepel, nehogy elfelejtsék a gyerekek, hogy ki is a gonosz. A legrosszabbat azonban nem is vele tették, hanem A három testőr legemlékezetesebb karakterével, a Milady-vel, akinek nem csak a méregfogait húzták ki, de egyben ki is herélték. Az írók átértelmezték ugyanis a történetét, így a lelketlen pszichopata bestiából egy nyálas és tragikus nőszemélyt faragtak. Feltárták előttünk a motivációit, Athos iránt érzett reménytelen szerelmét, majd a végén öngyilkost csináltak belőle. A legkevésbé a pszichopata Miladyről tudom elképzelni, hogy valaha öngyilkos legyen, de itt mégis megtörtént. Rebecca De Mornay jellegtelen alakítása pedig semmit sem tud ezen javítani. Másik fontos szereplő lehetne még Julie Delpy, mint Constance, de egyrészt nem valami szép, másrészt meg az égvilágon semmi szerepe nincs a történetben. Hogy valami jót is mondjak, a magyar szinkron legalább kifejezetten jól sikerült, profi munka.

A történet egyébként végig pergős és kalandos, sőt a végén még egy kisebb csatajelenetet is láthatunk, ám a kardpárbajok sajnos semmivel sem jobbak, mint a korábban készült változatokban, sőt tulajdonképpen még rosszabbak is. Nem olyan gyorsak és látványosak, mint a ’48-as (!!!) moziban, és persze közel sem olyan humorosak, mint a ’73-asban. Érdemes összehasonlítani ezen jelenetek színvonalát az alig öt évvel később készült Zorro álarca összecsapásaival, amelyek nem csak látványosak és izgalmasak, de kifejezetten szenvedélyesek voltak. Szomorú, hogy a ’90-es évek remek kalandfilmjei közül (Robin Hood, a tolvajok fejedelme, Az utolsó mohikán) épp A három testőr került a Disney kezébe. Mégsem tudok igazán haragudni erre a filmre, ugyanis számomra ez jelentette az első találkozást A három testőrrel. Bár a legutóbbi megtekintés csalódást okozott, mégis folyamatosan ugrottak be az emlékek, ahogy néztem ezt a mozit. Ha ez a film nincs, talán soha sem olvasom el a könyvet, és nem nézem meg a többi feldolgozást sem. Bár az mindenképpen sokatmondó, hogy a regényre is, és a ’48-as adaptációra is sokkal jobban emlékeztem, mint erre.

Végül elérkeztünk a legutóbbi, a legújabb, a 2011-es feldolgozáshoz. Ha az előző kapcsán a Disney stúdió ellen emeltem kifogást, akkor most egyértelműen a rendező, Paul W.S. Anderson ellen kell. Talán nem a legjobb ötlet a Kaptár, vagy a Halálfutam 2000 készítőjére bízni egy ilyen múlttal rendelkező történetet, mint amilyen A három testőr.

Az elején még én is röhögtem, ahogy Athos vízinindzsaként jelenik meg, és azonnal egy mexikói felállásba keveredik a Milady-vel, miközben a nevüket, amolyan Blöffös stílusban írják ki a vászonra. Még ott sem akadtam ki, amikor a Milady mátrixosan ugrál el a golyók elől, elvégre itt ő nem egy ármánykodó pszichopata, hanem egy zombigyilkos ukrán topmodell, vagyis Milla Jovovich. De amikor rájöttem, hogy ez a mozi tényleg semmi másból nem fog állni, mint ilyen és ehhez hasonló rémesen fantáziátlan akciójelenetekből, akkor már egy kicsit elkeseredtem, ugyanis ezt nézni majdnem két órán keresztül bizony igencsak fárasztó.

Néhány érdekességet persze találhatnak benne a testőr filmek kedvelői, például átmentették ismét a ’73-as verzióból Rochefort szemkötőjét, vagy a ’93-asból is elég sokat merítettek, például a gyerekkirály figuráját, aki félénken szerelmes a királynéba, azzal az apró különbséggel, hogy ezúttal egy rém irritáló karaktert láthatunk. Szintén a ’93-as öröksége Richelieu hatalomra törése, de ez az új változat valamilyen szinten mégis szorosabban kapcsolódik a regény cselekményéhez, mint a Disney produkciója. Persze csak ha nem zavar minket a teljesen felesleges léghajó szerepeltetése, a rengeteg lövöldözés, a megszámlálhatatlan robbanás, és a belassított párbajozások.

A karakterekkel nagyon csúnyán elbántak; D’Artagnan egy nyálas kis nagyképű szarcsimbók, akiről egy pillanatra sem tudtam még csak véletlenül sem elhinni, hogy bárkit legyőz egy párbajban. A testőrök háttérbe szorulnak, és teljesen jelentéktelen a szerepük, nem különben az őt alakító színészek teljesítménye. Ilyen szempontból még a Disney film is köröket ver erre a mozira. A Milady-t játszó Milla Jovovich-ról már tettem említést, egy fél pillanatra sem lesz szexi, vagy ördögi, egyszerűen minden hiányzik belőle, ami az eredeti karaktert érdekessé tette. Ráadásul ami olyan orbitális szarvashiba volt a ’93-as moziban, azt újra elkövették, a Milady ugyanis ismét öngyilkos lesz.

Christoph Waltz viszont nagyszerű lehetett volna Richelieu-ként. Egy másik filmben. Ugyanis bármennyire jó színész, ahogy azt a Becstelen brigantykban oly csodálatosan bizonyította, bizony neki is szüksége van arra, hogy megírják a szerepe. Itt Richelieu egy elkent akárki, nincs benne se méltóság, se intelligencia, teljesen unalmas, huszadrangú cselszövő, ami nem csoda, ha belegondolunk, hogy ezúttal a hiteltelen akciójeleneteké a pálya, nem a történeté. Orlando Bloom Buckingham hercegként nem több egy gyenge ripacsnál, pedig láthatóan őt szánták a film egyik legszórakoztatóbb pontjának, ami látványosan nem jött be. A legrosszabbul mégis Mads Mikkelsen járt, aki nagyon emlékezetes lehetett volna Rochefort-ként, hisz a tehetsége, illetve a karizmája egyaránt megvan hozzá, mégse jut neki elég játékidő, ugyanis egyszerűen túl sok a gonosztevő egy ilyen szögegyszerű akciófilmhez képest. Mielőtt még elfelejteném megemlíteni, Constance-ot egy tucatmodell lányka alakítja, akinek két perc alatt elfelejtjük az arcát. Érdekes, hogy a ismét a prűdség, az álszentség korszakát élhetjük, így Constance-nek a ’40-es évek óta először nincsen férje, sőt mindennek tetejébe még a királyné is hűséges valójában, csak a bíboros ármánykodik össze-vissza. Természetesen a tragédiák is elmaradnak, mert nem illenek bele a hollywoodi tinitömeggyártás gépezetébe.

De a szuperhős testőrök majd megoldanak minden problémát, csak kár, hogy a nézők nem tudják élvezni a filmet. Amúgy persze, szép kiállítású és látványos alkotásról beszélünk, például a végső párbajjelenet is elég ütős, de fájóan hiányzik egy jó forgatókönyv. Borzasztóan ciki szövegeket hallhatunk ugyanis, a cselekmény pedig teljesen szétesik, pedig nem túl bonyolult. Nem az a probléma, hogy megváltoztatták a történetet, vagy hogy fel akarták dobni, hanem az, hogy milyen rém fantáziátlanul tették, és sokkal, de sokkal rosszabbul sült el a dolog. Az pedig semmit sem segít, hogy a testőröknek a film elején nem 5, hanem 50 emberrel kell megküzdeniük, ugyanis nem ettől lesz jobb valami, nem ebben rejlik egy történet ereje. És akkor még egyetlen szót sem szóltam a film alatt végig feleslegesen üvöltő, jellegzetesen hollywoodi tucatzenéről, ami még azt se hagyja nekünk, hogy elaludjunk, pedig isten bizony jobban járnánk.

A film utolsó jelenete egy orbitális nagy baromság, egyúttal a szívbajt is hozza a gyanútlan nézőre. Nehogy ezt folytatni merészeljék, mert azt mindannyian megbánnánk! Viszont ha tudni akarjátok milyen egy tökéletesen a mai tinédzserek ízlésvilágának szánt A három testőr, akkor érdekességképpen feltétlenül nézzétek meg ezt a fogyasztási cikket! Viszont, ha csak egyetlen hozzám hasonló kislurkó ennek a mozinak a hatására elolvassa a regényt, vagy megnézi a régebbi filmeket, akkor már azt mondom, hogy megérte.

Befejezés

Ezzel véget is ért A három testőr cikksorozatunk. A tanulságokat összegezhetjük annyiban, hogy Dumas hőseivel mindent megcsináltak, amit lehet, és minden olyat is, amit nem. A cikkekből kimaradt jópár magyarul is elérhető feldolgozás, egyszerűen azért, mert nem volt lelkierőm megnézni, vagy írni róluk, így is túl hosszúra nyúlt a téma áttekintése. A három testőr filmek tárháza kimeríthetetlen, gyakorlatilag könyvet lehetne írni róluk, amely alighanem simán lehetne olyan hosszú, mint maga az eredeti regény.

Vannak azonban olyan szentségtörések, amiket tudtommal nem követtel el A három testőrrel. Például én szívesen megnéznék egy verziót a „gonoszok” szemszögéből. Richelieu, Rochefort és Milady egyaránt érdekes figurák, és nem 100%-osan gonosz egyik sem. Dumas hőseiről pedig be kell látnunk, hogy az író igencsak romantizálta őket, és a régimódi eszményeiket. Miért jobb egy tehetségtelen, buta királyt szolgálni, mint egy nagy államférfit, aki valóban Franciaország javát tartja szem előtt? Ehelyett testőreink ott törnek borsot Richelieu orra alá, ahol csak tudnak, isznak, duhajkodnak, paráználkodnak, balhéznak a rendfenntartó gárdistákkal, és valamiért minden sikerül nekik, Richelieu a király hatalma miatt mégse tud ellenük nyíltan fellépni, hiába van meg hozzá a hatalma.

Vagy ott van egy sci-fi verzió lehetősége is, fénykardpárbajokkal és lézermuskétákkal. A testőrök országok helyett bolygók között utaznak, és be lehetne népesíteni különböző lényekkel az egész filmet, mindezt úgy, hogy szellemiségében mégis hű maradjon az eredetihez.

De a Milady végzet asszonya karakteréből egyenesen következik egy film noir változat is, amelyben mondjuk Athos lenne a megkeseredett, Bogart féle cinikus, alkoholba menekülő magándetektív, D’Artagnan (Charlie) meg a fiatal és lelkes kifutófiúja. Richelieu természetesen egy elérhetetlen, befolyásos politikus, Rochefort pedig a nagydarab verőembere. MacGuffinként ott van a felbecsülhetetlen értékű nyakék. Mi kellhet még több egy ideális noir mozihoz?