Amerika földjének meghódítása kifogyhatatlan témát biztosít Hollywood számára már a filmváros létrejöttétől fogva. Leginkább persze a préri bekebelezése a fő irányvonal, továbbá a déli határvidékeken történtek. Viszonylag ritkábban bukkannak fel Kalifornia vagy az északi részek, pedig ott sem érdektelen események zajlottak le.  A kolonizáció klasszikus időszaka viszont a keleti partvidéken volt, az Allegheny-hegység környékén, és az Ohio völgy hatalmas területein. Arrafelé számos film meséje játszódik, azt hiszem, legismertebbek a James F. Cooper regényei nyomán született mozik, élükön az örökzöld „Az utolsó mohikán” variációival. A neves rendező,Cecil B. DeMille, ugyancsak erre a tájékra helyezte a film cselekményét.

1763, Anglia. Abbyt,  a vonzó, ám szegény lányt, bűnösnek találják egy gyilkossági eset tárgyalásakor, és halálra ítélik. Egy királyi rendelet értelmében viszont életben maradhat, amennyiben elfogadja azt, hogy rabszolgaként szolgál az Újvilág gyarmatain.  A választás nem kétséges. A hajón megismerkedik a különc természetű, de vonzó Holden századossal, aki megvásárolja, csakhogy bosszantsa az egyik ellenfelét, bár megtartani nem akarja.  A különös páros forró helyzetbe csöppen a gyarmaton, indián lázadás készülődik. Ugyan egyikük sem számít rá, a rabszolgalány és a katonatiszt útjai mégis sokszor kereszteződnek, néha fölöttébb furcsa, jó párszor kifejezetten veszélyes körülmények között. Garth, a kereskedő ugyanis szerelmi és politikai vetélytársat lát a századosban, és ezért igyekszik őt átjuttatni a túlvilágra, a szép vöröshajút pedig magának megszerezni. Mégpedig minden áron…

Cecil B. DeMille-t élete során végig vonzották a nagy formátumú eposzok, meg Amerika történelme. Elég, ha a „Tízparancsolat” vagy az „Acélkaraván” filmjeit említem, mint bizonyítékokat, de akad még belőlük jócskán. Ezúttal a kolonizáció kezdetén járunk, de gyorsan leszögezem, minden mutatós kosztüm ellenére nem valódi történelmi mozit kapunk, a hitelesség próbáját nem állja ki. Csak körítésnek használják az ott lezajlottakat egy kellemes, szerelmes-kalandos mű felvezetésére. Meg kell hagyni, első ránézésre minden stimmel, csak akkor derül ki, hogy némi bibi csúszott a nagy valószerűségbe, ha alaposabban utána jár az ember. (A filmesek már évtizedekkel ezelőtt profik voltak az illúzió tálalásában. Például a lázadás fő szervezője, Pontiac, be sem került a moziba, mert nála már nem lehetett volna mismásolni a részletekkel.) Az 1947-ben forgatott mű mintegy 5 millió dollárba került, ami mostanra már korántsem velőt rázó összeg, de akkoriban hatalmas büdzsét jelentett. Meg is látszik a vásznon, szemet gyönyörködtető a kivitel. Pazar stúdió felvételek váltakoznak a nem kevésbé látványos külsőkkel.  Sajnos a rendező úrnak megvolt az a rossz szokása, hogy ha a részletek nem illettek a forgatókönyvi koncepciójába, akkor a tények húzták a rövidebbet. Régebben is megesett már az ilyesmi. Az „Egy nemzet születése” c. Griffith moziban a négerek voltak minden baj okai, most a DeMille rézbőrűekre kerített sort. Így aztán a korabeli telepes világ életét megrázó, történelmi jelentőségű, fölkelés fölöttébb egyoldalúan van tálalva. A vörösbőrűek itt bajkeverők, hitszegők meg gyilkosok, de legalább buták. A filmmeséléshez jól jöttek ebben a formában is, a kukacoskodók meg kit érdekeltek? Az őslakókat akkortájt egyébként sem kezelték korrekten a filmekben, de az Unconquered-ben végképp semmi pozitív vonás nem jut nekik. Még a J.F. Cooper regények óta favorizált „nemes vadember” legendája sem. Kezdjük ott, hogy befestett mexikóiak és fehérek alakítják a harcosokat, ami mutatja, mennyire számítottak. Semennyire. Az angolszász felsőbbrendűség és a pionírok legendájának megerősítése volt a szándék, amihez minden eszközt bevetettek a stúdióban. Így aztán a címadó "Legyőzhetetlen" a fehér telepesek etalonja. Bátor, talpig becsületes, családszerető, van humora és igazságérzete. Képes legyőzni a vadont, az ellenségeit, még önmagát is, ha az kell. Ki ne szeretne ilyen képet látni az elődeiről? Így a film máig tartós népszerűségnek örvend a fehér lakosság körében. (Az indiánok közötti megítéléséről nem készült statisztika.) 

Boris Karloff, annyi rémes alak megformálója, tökéletesen hozza a gonosz Gajaszuta főnököt, már amikor módja van rá. Hírneve révén inkább csak a mai néző számára üdítő színfolt a megjelenése, mert eljátszania alig van valamit a papíron-született harcos esetében. Mondhatni, többet hozott ki a szerepből, mint amennyi benne volt. A fehér bajkeverő, Garth, viszont remekül kidolgozott, sokkal inkább hús-vér alak.  Okos, elszánt, hihetőek a motivációi. Howard Da Silva alakítja, kiválóan. A daliás főhős és szerelme kiválasztása nem bizonyult telitalálatnak bizonyos szempontból. Gary Cooper ugyan a korszak férfiideálja, de akkor már a 47. életévét taposta, s ez meglátszik rajta. Még mindig jó kiállású, de fiatalosnak nem mondható. Ennek ellenére ez a mozi lett az utolsó igazi sikere a stúdiónál, még egyszer visszahozta a népszerűség csúcsára. Paulette Godard-t leginkább a Chaplin filmek révén tartjuk számon, bár ő igyekezett kibújni abból a skatulyából. Fölötte szintén elszálltak az évek, a forgatás idején már közelebb volt a negyedik X-hez, mint a harmadikhoz. Néha bizony nem könnyű hamvas arcú fiatal lánynak elfogadni, be kell vetni hozzá a saját képzelőerőt. A színészi játékával viszont semmi gond.

Érdekességként megemlítem, hogy magyar szereplője is van a mozinak. Várkonyi Viktornak hívják, és Ecuyer kapitányként a legjobb epizódszereplőnek bizonyult. (Lásd a szöveg melletti képet.) Kiváló, hiteles karakter, akit az amerikai nézők máig számon tartanak a filmhez írt bejegyzések szerint.Tulajdonképpen minden színészre igaz, hogy a teljesítményüket komolyan nem lehet kifogásolni. Mint azon fentebb berzenkedtem, DeMille-t igazából nem érdekelte a történelmi hitelesség. Ő szórakoztatni akart. Abban profi volt, el kell ismerni. Korántsem szimpatikus számomra az eszmeisége, ám azt nem vitatom, hogy nagyon értett a filmezéshez. Essék hát szó a mozi erényeiről is, mert van mit sorolni. A nagyvonalú kivitelt és a remek színészek sorát már említettem. A történet mintegy két és fél óra, - akkoriban rendkívül hosszúnak számított, - de egy percig sem vontatott. Ha kell, epikusan hömpölyög, máskor a fordulatotok kerülnek sorra.. Kimunkált a szövegkönyv, jól bánnak a szavakkal, megcsillan a humor, vagy éppen lesújt a tragédia. A korszak hagyományai közé tartozott, hogy nem csupán akciókkal akarták ellátni a főszereplőket, bőven adtak lehetőséget a művészi tudásuk megmutatására. (Tiszteletre méltó törekvés, érdemes lenne emlékeztetni rá néhány kortárs rendezőt.) A direktor úr a látvány kimunkálása terén nem volt szívbajos. Az erőd ostrománál valódi tűzlabdákkal bombáztatta a stábot! (Össze is veszett a főhősnővel, mert Goddard veszélyesnek találta a jelenetet és nem vállalta el, így a DeMille kénytelen volt kaszkadőrt alkalmazni. Később aztán visszavágásként  „A földkerekség legnagyobb showja” című mozijában nem adta neki a főszerepet. Nem zavarta, miszerint Goddard kisasszony döntését igazolta, hogy a helyette beugró kaszkadőrnő megégett a felvételnél.  „Cecil diktátor” a pokolba kívánta a tényeket, meg mindenkit, aki ellenkezni merészelt vele.)

Nem az Unconquered lesz az a rendezés, aminek köszönhetően Cecille B. DeMille előkelő helyre kerül a filmes ranglétrán, de mint könnyen fogyasztható, stílusos kalandfilm működik. A régi idők látványos, szópárbajokkal teli, érzelmekkel operáló, nyers erőszakot kerülő forgatókönyveit előnyben részesítők örömet lelhetnek a megtekintésében.