Az űrben játszódó mozgóképek világában az egykori „szovjet blokk” filmjei mindig is kuriózumnak számítottak, a kelet-német NDK mozijai pedig végképp, miután egy meglehetősen elzárkózó társadalomban készültek és, leginkább belső használatra tervezett világképet mutattak. (Talán csak az „indiános filmek” tekinthetőek kivételnek ebből a szempontból, mert azokat népszerűség övezte a vasfüggönyön zárta világban. Ezen sorok írója szintén a rajongótáborba tartozott.) Ám a sci-fi történeteket egyszerűen nem lehetett kalodába zárni, már csak a helyszínek folytán sem, továbbá igen költségesek voltak, így „házon belül” sem sűrűn bukkantak fel a vetítőtermekben. Az NDK-ban mindössze öt nagyvászonra tervezett mozit forgattak le, bár az elsőt, a magyar Balázs Béla ötlete nyomán készült vígjátékot (Chemie und Liebe) alig ismeri valaki. (Látni pedig még kevesebben látták. Én sem.) A TV játékokat ezúttal nem számítom be a sorba. A kezdet ígéretes volt, mert viszont az 1960-ban készült  második mozi, a Holtak bolygója (The Silent Star / Der Schweigende Sterne) fogadtatása kifejezetten jónak volt mondható a nagyvilágban. Aztán Stanley Kubrick 1969-ben új alapokra helyezte a fantasztikus filmeket, amikor előállt a kultikussá lett a 2001 – Űrodüsszeia történettel. Az erkölcsi és anyagi siker, továbbá az, hogy lehet valami közhelytől eltérő ötletből is nagyot alkotni, megmozgatta a filmesek fantáziáját. Ha minden igaz, az NDK válasza a Meteorvadászok lett volna az amerikai elődre. Azt minden különösebb kockázat nélkül kijelenthető, hogy a két film összevetésében többségében a kelet-német alkotás húzza a rövidebbet. Talán abban jobb, hogy emberközpontúbb világot mutat, nem annyira sterilet, mint a Kubrick rendezte vetélytárs. Az irodalmi alapanyag itt is megvolt, Carlos Rasch hasonló című regénye ugyan az ifjúságnak íródott, de stílusos, kalandokkal teli könyv, teljesen alkalmas egy nagyszabású, látványos mozi alapjának. Na, itt lépett be az első gubanc. Ugyanis az NDK költségvetése egy valóban drága mozi leforgatására nem adott módot. Megoldás: alaposan megváltoztatták a cselekményt. A gyakorlatban ez azt jelentette, hogy a regény minden valóban érdekes eseménye – meteorok megsemmisítése, kisbolygóra szállás, idegen űrhajó - áldozatul esett a költségvetés oltárán és helyette jöttek „pótlás” jelenetek. (Az pedig, hogy a regény szimpatikus magyar mérnökét átírták franciának, kifejezetten csúnya húzás volt. Ennyit lehetek elfogult, nem?) Vagyis hiába indult a forgatás az akkoriban szokásos, szocialista táboron belüli összefogással, - a mozi igazából lengyel-NDK koprodukció, - már a kezdet elhibázottnak bizonyult. Gondolati tartalmat, kivitelt és látványt tekintve viszont vitathatatlan az angol-amerikai klasszikus fölénye. (Aki szeretné egy részletesebb összehasonlítását olvasni a két filmnek, az "Eolomea" írását keresse a neten. Ő alaposan kivesézi ezt a témát. Pár gondolatát az engedélyével felhasználtam, amit ezúttal is köszönök neki.)

Az Ikarosz űrhajó a kisbolygó övezetben tevékenykedik, amikor váratlanul meteorzáporba kerülnek, és súlyos sérülést szenvednek. A Földön úgy vélik, a katasztrófának nem maradt túlélője. A kivételt Pável, a szerelmét vesztett pilóta, és Veikko, az elszánt kapitány jelentik, akik szeretnének lehetőséget adni a lehetetlennek, vagyis a roncs felkutatásának. Miközben ők a hivatalos szerveket győzködik, titokzatos jelek érkeznek a világűrből, amik talán egy idegen civilizáció felbukkanást jelentik. Küszöbön állna a régóta várt nagy találkozás?

A néző számára a magyar cím nem kevesebb rejtélyt hordoz, mint maga a film. Ennek magyarázat a fentebb emlegetett újraírásban rejlik. Míg Rausch kisregényében az űrhajók valóban keményen küzdenek a meteorrajok feltérképezéséért, vagy éppen a megsemmisítésükön ügyködnek, addig a mozi változatban ez a rész teljesen elsikkad. Célszerűbb lett volna az eredeti német mozi címet megtartani, mint a könyvét. („Jelek – kaland a világűrben”) Tulajdonképp csekély hiba, de azért zavaró. A német oldalon apránként hasonlóan félresiklottak a dolgok. Belekerültek olyan jelenetek, amiket egyszerűen csak a „töltelék” szóval tudok jellemezni. Kellettek, hogy azért normális vetítési ideje legyen a mozinak, mert különben pusztán egy óra hosszúságú anyagot tudtak volna összekaparni. Így a tengerparti bevezető és lezáró „idillnek” számomra valódi dramaturgiai funkciója nincs, hogy a legrikítóbb példát említsem. Bár, ezzel korántsem mindenki ért egyet. Van vélemény, hogy bár naiv a mutatott világkép, de mégis emberibb, mint Kubrick steril, érzelmeket nem mutató jövője, ahol csupán a számítógépben látszik némi emberi viselkedés. Az sem egy utolsó szempont, hogy háborúra utalásnak nyoma sincs, míg az Űrodüsszeia attól sem teljesen mentes, ha odafigyel az ember.

A film nézése alatt mindvégig azzal a gonddal küszködtem, hogy összerakjam, mi mért zajlik éppen. Az egyes jelenetek párbeszédei ugyan külön-külön teljesen értelmesek, de valahogy nem éreztem azt, hogy összképet adnának. Baj van a stílussal is. Helyenként kiváló hangulat, majd üresség jön. Úgy tudom, a rendező Gottfried Kolditz a forgatás alatt súlyosan megbetegedett, de miután a határidő szorított, a film jelentős részét valójában az operatőr Otto Hanisch hozta tető alá. Ők ketten előtte kiváló munkakapcsolatban voltak, de ezután bizony megromlott a viszonyuk, tehát lehet valami igazság a dologban. (Jut eszembe, Kolditz rendezte a Magyarországon nagy sikerrel vetített Apacsok és Ulzana című indiános történeteket. Szóval, voltak ennél szerencsésebb forgatásai.) Azért ne hagyjuk ki teljesen a dicséretből az operatőrt, mert a „világűrben játszódó” beállítások többsége tényleg hangulatos lett, bár a pénzhiány szülte kényszermegoldások itt-ott azért kiszűrhetőek. Tulajdonképp ezek miatt a realizmusra törekvő jelenetek adják azokat az értékeket, amik kedvéért a „keményvonalas fantasztikum" rajongói máig keresik a mozit.

A film zenéjét Karl-Ernst Sasse szerezte, aki akkortájt képzett komponistának számított. Igazi kísérletező kedvű dallamokat írt az egyes jelenetek alá, amik néha szórakoztatóak, néha pedig fölöttébb szokatlanok. Mindenképp a mozi erényei közé sorolom a munkáját. (Talán ezen a részterületen a Meteorvadászok mégiscsak nyert a pusztán "konzerv muzsikát" használó Űrodüszeia ellenében, mert képre szabottabbak a megoldásai. Az viszont biztos, hogy korántsem kapott akkora publicitást mint Ligeti és a többiek zenéi.) A színészekről sokat nem tudok mondani. A forgatókönyv lapossága miatt életszagú drámai alakításra nincs módjuk, afféle „tisztes iparos munkákat” kapunk tőlük. Gojko Mitic, gyermekkorunk kedvenc indiánja, ezúttal űrhajós. Ő még elmondhatja magáról, hogy testre szabták a szerepét, mint afféle űrbéli kondíciófelelősét. De ezzel vége is a dalnak, a többiek nem voltak ilyen szerencsések. A mutatott világkép „igazi NDK-s”. A nemzetköziség felvonultatva a háttérben, az asztronauták nevéből szintén az egyesült nemzetek látomása olvasható ki. Nincs benne kivetnivaló, de a Holtak bolygójától eltérően, ez a világkép papirosízű, sematikus, sőt, funkciótlan a történeten belül. A díszlet fontosságát aligha kell ecsetelni egy futurisztikus alkotás esetében. Günther és Marianne Schmidt mindent megpróbáltak kihozni a szűkösen adagolt anyagiakból, helyenként kreatív a látvány. Munkájuk kielégítőnek mondható, de azért mély nyomokat nem hagy a nézőben.

A saját értékelésemben ez a mozi az utolsó helyen áll az eddig látott négy NDK-s sci-fi között. Gyakran didaktikus, néhány szembeötlően elbaltázott trükk van benne, a forgatókönyve sematikus és a részletei nem igazán állnak össze. Azt hiszem, olyan darab, amit a ritkasága miatt keresnek a gyűjtők közül azok, akik a realista megközelítést kedvelik, nem a hihetetlen kalandokat. Számomra kissé meglepő, de úgy tűnik, mostanra javult a fogadtatása. Többen kedvelik, mint egykor, a premier idején. Többszöri megtekintés után nálam is átértékelődött egy kicsit, mert az első megtekintése után fölöttébb csalódottan jöttem ki a moziból. Talán "A tanú" reflex lépett működésbe nálam. (Igen, a magyar narancs NDK módra, kicsit savanyú, de azért szerethető, és csak a "miénk.") Elválik, hogy szélesebb körű érdeklődésre tarthat-e számot a nem túl régen megjelent felújított változata. A magyarítása elkészült. A szakszerűnek éppen nem mondható angol szöveget igyekeztem érthetővé formálni. Akik németül beszélnek, talán tudnak segíteni a tovább pontosításában. A "nagy feliratos oldalon át" személyes üzenetben elérhetnek- ha akarnak.