Írta: Koncsek Krisztián

Dzsingisz kán: a földek és vizek ura (2007)

A film több címen is futott: angol nyelvterületen „Genghis Khan: To the Ends of the Earth and Sea”, Japánban „Aoki okami: csi hate umi cukiru made” (szabad fordításban „Kék farkas: a földek és vizek ura”). Ezt az alkotást is Mongólia 800. születésnapjára készítették. Furcsa érzés lehetett a mongoloknak, hogy a nemzeti évfordulójukra rögtön kaptak két japán nagykánt.

Az alkotók számomra ismeretlenek. Szavai Sinicsiro rendezte, Szorimacsi Takasi játszotta a címszerepet. A teljes stábot kizárólag japán színészek alkották, a mongoloknak – szó szerint – statisztaszerep jutott; ugyanis az összesen 27 000 főből ötezren a mongol hadsereg kivezényelt katonái voltak. Mindez persze hozzájárult ahhoz, hogy a film mintegy 30 millió dollárba kerüljön. Közel kétszer annyi lett tehát a költség, mint a Mongolnál, amely 18 millió dollár volt a költségvetése (Bevétel szempontjából egyébként – az orosz verzióval ellentétben – hatalmas bukás lett belőle).

Azonban még ezek a grandiózus számok sem nem garantálják azt, hogy a végeredmény is hasonlóképpen lenyűgöző legyen. Ugyanis kaptunk egy mongol köntösbe bújtatott másodosztályú szamurájfilmet.

Szavai képi megoldásai a nagy elődöt, Kuroszava Akirát juttatták az eszembe, azonban előbbi rendező messze elmarad mind a japán mestertől, mind Szergej Bodrovtól. Hasonlóképpen Szorimacsi színészi tehetsége sem közelíti meg honfitársáét, Aszanóét.

Az egyik probléma az lett, hogy valahogyan túlságosan japán lett az egész. Jellegzetesek a szigetországból importált – számomra sablonos és természetellenes – gesztusok, arckifejezések, amelyeket a hagyományos japán színjátszásból (no és kabuki) örökölt a japán filmművészet. Nagyon szerencsétlennek tűnik az egész, talán a természetellenesség a legjobb kifejezés rá.

A színészi játék a gárda minden tagja esetében nagyon gyenge lett, a kísérőzene (score) önmagában nem lenne borzalmas, de egyáltalán nem illik az adott jelenetekhez. Hiányzik az a harmónia, amit az orosz művész meg tudott valósítani.

A japán alkotók bele akartak vinni egy személyes érzelmi szálat is, Temüdzsin és elsőszülött fia, Dzsocsi konfliktusát. Nem kellett volna, ezek a részek olyan giccsesek lettek, mint valami dél-amerikai szappanopera. Anakronisztikusnak tartom, hogy Dzsamuka és a főhős a mongol nemzet egyesítéséről álmodozik. Ez nagyon idegen az ázsiai középkortól. Akkortájt egyáltalán nem nemzetekben, hanem törzsszövetségekben és birodalmakban gondolkodtak a kor vezetői, teljesen más volt a politikai irány.  A díszlet sem mindig sikerült tökéletesre: az egyik jurtában franciaágy látható.

Igazságtalan lennék, ha nem írnék jókat is a filmről. A hatalmas létszámú statisztériának köszönhetően nagyon jól néznek ki a csatajelenetek. Bámulatosak lettek a törzsek színes lobogói. Felemelő volt nézni, ahogyan a bordzsiginek kék színében pompázik a hódító sereg. Nagyon hatásosra sikerült az a jelenet is, amikor Temüdzsinből Dzsingisz lett.

A cselekmény a Mongolhoz képest sokkal jobban ragaszkodik a „Mongolok titkos történetéhez”. Ezúttal nem hagyták ki a történetből Temüdzsin életének két fontos szereplőjét; Kulánt, a kán merkit származású feleségét (Börte onggirat volt); illetve Togrul kánt, a kereit törzs uralkodóját.

Ugyanakkor kihagyták az ifjú Temüdzsin tajcsiut fogságát: valamiért nem akarták egyetlen pillanatig sem kiszolgáltatottnak láttatni a nagy uralkodót.

A temérdek hiba ellenére azt javaslom mindenkinek – már, akit érdekel a téma –, hogy egyszer tekintse meg. Csupán azért is, mert ebben a filmben a történelmi tényekhez hűen láthatjuk a nagy uralkodó életét.

Horda (2012)

Botrány kísérte tavaly a „Horda” című orosz film bemutatását. Nem az volt vele a probléma, hogy a 12 millió dolláros költségvetésével – egy komplett várost felépítettek hozzá – minden idők egyik legdrágább orosz alkotása lett, hanem az, hogy a tatárok bemutatása a filmben túlságosan erőszakos, igazi vérszomjas szörnyetegekként jelennek meg. Pedig Andrej Alekszandrovics Proskin rendező csak a XIV. század valós hangulatát kívánta visszaadni. Sikerült is neki: nem lehet a Kijevet, Krakkót és fél Magyarországot elpusztító tatárokat szimpatikus cserkészegyletnek mutatni, Proskin csak a történelmi forrásokhoz maradt hűséges.

A cselekmény az 1342 és 1357 közötti időszakban, Dzsani bég uralkodása alatt, az oroszok és a tatárok közötti feszült politikai viszony játszódik. Szent Alekszej metropolita legendáját dolgozta fel.

A szereposztás többé-kevésbé jól sikerült. Innokentij Innokentijevics Dakajarov játssza Dzsani béget (a nevét szokás egyben is írni, Dzsanibegnek); utódját Berdi béget (szintén emlegetik Berdibegként is) pedig Moge Oorzhak: mindketten ázsiai arcvonásokkal bíró, illetve ezen felül is hitelesen alakító színészek. Alekszej metropolitát az orosz Makszim Alekszandrovics Szukhanov játssza. Taidula katun, a tatár úrnő szerepét az orosz Róza Vakiljevna Hajrulina kapta. Tehetséges ugyan a színésznő, az alakítása tényleg autentikus is lenne, csak annyi volt vele a baj, hogy nincsenek mongoloid arcvonásai. Én magam azt hittem, ennek dramaturgiai szerepe lesz, talán kiderül, hogy ő valamilyen elrabolt orosz hercegnőből lett az öreg kán felesége, de ez elmaradt. Picit zavaró, de nem túlságosan.

Eredeti nyelven készült. Már a főcím az archaikus középkori mongol írással jelenik meg, ami az Arany Hordában hivatalos volt. A tatárok természetesen tatár, az oroszok orosz nyelven (nagyon örülök neki, hogy Mel Gibson divatba hozta ezt a rendezői fogást a Passióval és az Apocalyptóval). Ha valaki letöltés útján kívánja beszerezni a filmet, akkor számítania kell arra, hogy az orosz nyelvterületen divatos hangalámondásos verzióhoz jut hozzá, ami pont a lényegét öli meg ennek a filmnek: a tatárok – illetve a két jelenetben megjelenő olasz szerzetesek – szövege helyett monoton orosz dünnyögést kapunk.

A cselekmény egy része a történelmi hűségnek megfelelően az Arany Horda Birodalom fővárosában, Szeráj-Batuban játszódik. Maga a település az évszázadok alatt elpusztult ugyan, de a forgatás kedvéért felépítették Asztrakhán tartományban a régi híres agyagvárost. Miután elkészült a film, megnyitották azt a turisták számára.

A történet jól követi a korabeli források által rögzített valóságot, bár az időérzet nekem egy kicsit fura volt. A film azzal kezdődik, hogy Dzsani bég megöli bátyját, s követi őt a trónon. Dzsani fia, Berdi bég ekkor tizenéves fiú. A film végén pedig Berdi bég végez apjával. Ekkor még mindig tizenévesnek tűnik, pedig valójában a krónikák szerint eltelt 13 év. Közben Taidula pedig mintha tényleg 13 évet öregedett volna (legalábbis úgy sminkelték). Ennek az okát nem értettem.

A film középtáján, Alekszej rabszolgaként eltöltött idejének bemutatásakor mintha egy kicsit leülne a történet, picit kezd unalmassá válni – ezzel biztosan a rabszolgalét kilátástalanságát igyekeztek sugallni –, de a vége felé visszatér a cselekmény lendülete.

Kicsit fura, hogy az apja, Dzsani bég életére törő Berdi béget homoszexuálisnak akarják bemutatni, annak ellenére, hogy erre semmi bizonyíték nincsen. Egyszerre bizarrul és rémisztően néznek ki a kisminkelt arcú testőrség tagjai, ahogyan belelovagolnak a havas éjszakába. Valami hihetetlen hatást és látványt nyújtanak az utolsó jelenetnek. Valószínűleg ezzel is még inkább visszataszítónak próbálják az alkotók bemutatni a tatárokat a konzervatív orosz mozilátogatók számára.

Oroszország az utóbbi 10-15 évben szerintem nagyon jól teljesített a történelmi filmeket tekintve. Itt volt például 2007-ben az „1612” című alkotás, 2010-ben a „Jaroszláv”, vagy itt van most a „Horda”. Nagyon jó, megérte hozzá egy egész várost felépíteni. Mindenképpen ajánlom azoknak, akik szeretik ezt a műfajt.

Myn bala (2012)

Ismét egy kazah alkotásról van szó. Eredeti címe fonetikusan „Zsauzsürek müng bala”, hivatalos cirill írással „Жаужүрек мың бала”, magyarul „Ezer bátor ifjú”.  Angol nyelvterületen „Warriors of the Steppe”, azaz „A steppe harcosai”, míg a latin ABC-t használó Üzbegisztánban a „Myn bala” címet kapta.

Ez talán az ebben a cikkben érintett öt film közül a legkevésbé ismert. Nem csoda, hiszen elég kevés országban mutatták a mozikban, például hazánkban nem.

Ahogyan elkezdtem nézni a filmet, arra a következtetésre jutottam, hogy az alkotók azt kívánták kiigazítani, amit a Nomád készítésekor annak idején Bodrov és a csapata elrontott. Helyre próbálja tenni továbbá azt a vélt presztízsveszteséget, amit a 2006-ban bemutatott „Borat” című Sascha Baron Cohen-film okozott a kazahokban. Szerintem megérte, mivel egy nagyon jó film lett a végeredmény.

Egy számomra ismeretlen kazah rendező készítette, Akan Szatajev; sőt, az alkotógárda teljes egészében ennek a belső-ázsiai országnak a szülötte.

A téma ismét a dzsungárokkal vívott hosszú és kíméletlen háború. A film maga konkrétan az 1729-ben vívott angürakaji csata előzményeit dolgozza fel. Az ellenséggel küzdő Szartai és társai történetét izgulhatjuk végig. Néha kicsit irreálisra sikerültek az egyes harci jelenetek, de ez nem vesz el semmit a film értékéből. A látvány, a csodás tájak, a sok küzdelem és a megannyi ló ebben a filmben sem maradhat el. Nagyon jól lehet azonosulni a szereplőkkel: a végére már nagyon utáltam a dzsungárokat, annak ellenére, hogy nem sokat tudok róluk.

A Nomádhoz hasonlóan most is meghúzzák a párhuzamot a jelennel: a vége-főcím utal a mostani kazah elnökre, Nazarbajevre.

Nem részletezném a cselekményt. Nehéz ugyan beszerezni, de érdemes megnézni. A steppe hangulata magával ragadja a nézőt. Akinek a többi négy film valamelyike tetszett, annak ez is tetszeni fog. Kicsit sajnálom, hogy a Nomád több emberhez jutott el, mivel a Myn bala sokkal jobban sikerült.

Összegezve: a Mongol, a Horda és a Myn bala esetében kiváló alkotást láthatunk. A Nomád és a japán Dzsingisz kán inkább az egyszer nézhető kategória.  A Mongol kapcsán pedig kíváncsian várjuk a folytatást, hátha Szergej Vlagyimirovics ismét elröpít minket a végtelen pusztákra.