A magyar címfordításokat kritizálni legalább akkora közhely, mint amikor az öntörvényű zsarut felfüggeszti az üvöltözős főnöke, ő pedig leadja a jelvényét, és folytatja a nyomozást. De vannak olyan helyzetek, amikor a történet egyszerűen megköveteli, hogy a zsarut felfüggesszék. Most a történtek követelik meg, hogy nyilvánosan és közhelyesen kiakadjak. A Paper Man magyar címe ugyanis nem más… ha véletlen, nem ülsz, ülj le… felkészültél? Biztos? Akkor elárulom: Ryan Reynolds, a képzelt szuperhős.

Ennek mi értelme van? A Paper Mant olyan nehéz lefordítani? Vagy olyan kevesen néznének meg egy Papírember című filmet az HBO-n? És annyival többen néznék meg a Ryan Reynolds, a képzelt szuperhőst? Ennyivel nagyobb lenne a kereslet egy ilyen idióta című filmre? Ez kell az kínálatba, hogy több előfizetőjük legyen? Olyan szinten riasztó, hogy ha véletlenül valahol meglátom ezt a címet, visítva menekülök el a film elől. És nem csak azért, mert amúgy teljes szívemből rühellem Ryan Reynoldsot, hanem azért is, mert egy alsókategóriás, legalja vígjátékot sejtet a cím. De persze, nem csak én létezek a világon (sőt még HBO előfizető sem vagyok), tegyük fel, hogy van egy olyan réteg, akiket ezek után érdekel ez a film. Ők mit kapnak? Elárulom, baszott nagy pofáraesést, azt kapnak, mert ez nem egy vígjáték, hanem egy csendes, lassan folydogáló dráma néhány poénnal. És ezt a réteget nem csak átverik, de másfél órát ellopnak az életükből, mert ők bizony nem ezt akarták látni.

Ezért tartozom most hálával a roboraptor blognak. Nem tudom, hogy a srácok honnan kukázták elő ezt a filmet, de ezúton is köszönöm nekik, nélkülük jó eséllyel sosem néztem volna meg. Mert amúgy még ha el is tekintünk a magyar címadástól, a Paper Man például semmi bevételt nem hozott. Ez mondjuk egy független film esetében még nem számít olyan különösebben nagy csodának, viszont a Paper Mant a kritikusok is utálták. Most ezek után az imdb pontszám sem veri a Himalája csúcsait, bár annyira nem elkeserítő a helyzet, mint mondjuk a rottentomatoes-on. Miért akarná ezt egyáltalán bárki megnézni?

Például Emma Stone miatt. Aki nem mellesleg élete legjobb alakítását nyújtja ebben a filmben. Egy első ránézésre tök átlagos csajt játszik, többnyire smink nélkül, a rá szinte mindig jellemző, bájosan vagány hozzáállással. Aztán nem csak az derül ki róla, hogy mennyire egyedül érzi magát ott, Mucsafalván, hanem az is, hogy egy múltbeli, súlyos tragédia nyomasztja a lelkét. Emma pedig nem csak édes, és nem csak az elképesztően erős vonzerejét dobja be mindenféle allűr nélkül a filmbe, hanem minden színészi tehetségét, és végre megcsillanhat a drámai oldala.

A film főszereplője azonban elsősorban nem ő, hanem az alkotói válsággal küszködő író, Richard, akit Jeff Daniels alakít. Ez a szerep igazából még összetettebb, mert nem csak, mint író, hanem mint férj is válságba kerül. És nem Emma Stone miatt, a romantikus szál ugyanis nagy szerencsénkre hiányzik a filmből, a két főhős közt inkább egyfajta barátság szövődik. Amit nem is igazán neveznék barátságnak, de még csak egymásra utaltságnak sem, itt inkább arról van szó, hogy két magányos ember ráérez a másikra, éppen ezért egymás előtt nem kell megjátszaniuk magukat, hanem végre önmaguk lehetnek, és ez nagyon felszabadítóan hat rájuk. Érdemes megfigyelni a párkapcsolataikat, mindketten teljesen el vannak nyomva, és egyáltalán nincsenek összhangban a párjukkal. Az Emma Stone által alakított Abby egy utolsó suttyó szarházival jár, külön szót érdemel kettejük szexjelenete, ahogy a kis köcsög fél perc alatt elmegy, majd kiteszi Abbyt a kocsiból, és felkapcsolja a fűtést. És nem ez Abby drámája, mert ez csak úgy megtörténik, ennél sokkal komolyabb gondok adódnak.

Richard párját Lisa Kudrow alakítja, és míg Jeff Danielsnél el tudtam tekinteni korábbi ikonikus szerepétől, Dumbertől, addig Lisa Kudrow úgy látszik mindig Phoebe marad a szememben, még akkor is, ha itt éppen egy menő sebészt játszik. Richard elmondása szerint a nő egy „emberszerelő”, aki a munkájából adódóan teljesen érzéketlenné vált, és emiatt nem lehet közös gyermekük sem. Mindenesetre a végső veszekedéskor ez a kép kicsit árnyaltabb lett, amikor valamennyire megismerhettük Claire álláspontját a dologról. És ebben a vitában elhangzik egy olyan feltevés, amely már régóta időszerű volt a tipikusan amerikai, jólétben tespedő karakterek drámázásainál: „Tényleg olyan nagy probléma ez, vagy csak mi csinálunk belőle gondot? Hiszen egészségesek vagyunk, va egy csomó pénzünk. Mások a világ más pontjain sokkal rosszabb helyzetben vannak.”

A filmben van tehát komoly dráma, helyenként kifejezetten lírai a hangvétele, és a szokásosan szép fényképezéssel, illetve a tipikusan amerikai függetlenfilmekre jellemző zenével dolgozik, úgyhogy ha bejön neked ez a stílus, mindenképpen érdemes tenned egy próbát a Paper Mannel. Ebbe a környezetbe érkeznek a főhőseink magányát megtestesítő képzeletbeli barátok, akik egymás tökéletes ellentétei. Richard Captain Excellence egy jóképű, erős, bátorító karakter, aki a poén kedvéért pont úgy néz ki, mintha tényleg egy általános iskolás másodikos alkotna meg egy szuperhőst. Ryan Reynoldsnak ez a karikatúra az első olyan szerepe (nyilván a Hogyan rohanj a vesztedbe pár másodperces agyonlövése után), ahol úgy éreztem, hogy végre megtalálta a helyét, és a képességeinek megfelelő feladatot osztották rá. Hihetetlen, és soha nem gondoltam volna, hogy ezt az embert valaha kedvelni fogom egy filmben, de itt megtörtént a csoda. A másik képzeletbeli barát, Christopher (Kieran Culkin) már nehezebb eset, és kevesebbet is szerepel, de ő nem annyira egy bátorító, inkább Abby kétségeit megtestesítő karakter. Nagyon szép volt az a jelenet, amikor a két képzeletbeli barát beszélgetni kezd – pedig Abby és Richard sosem mondják el egymásnak, hogy ilyen fantáziáik vannak – ezzel jelképezve azt, hogy a főhőseink lélekben mennyire egymásra találtak. Nem akarom a film minden egyes pontját előre lelőni, de a képzeletbeli barátok utolsó jelenete, illetve ezek kontrasztja mindenképpen nagyon erős jeleneteknek számítanak.

És mintha már készült volna egy ilyen témájú film, nem? Gondolj bele, egy magányos középkorú férfi, és egy szintén magányos, de szexi fiatal lány különleges kapcsolata, ami nem csap át romantikába. Igen, az Elveszett jelentés. Nem árulok el nagy titkot, a lehúzott, senki által nem ismert, megbukott Paper Man sokkal jobb film, mint a sikeres, agyonajnározott, mindenféle díjakkal érdemtelenül elhalmozott Elveszett jelentés. A Paper Man mélyebb, érzelmesebb, szórakoztatóbb, és bár a történet folyása itt is lassú, mégsem vált számomra egyszer sem unalmassá. Néhány poén és a drámai szál szép egységben forr össze a képzelt barátokkal történő fantáziákkal, amik feldobják egy kicsit az összképet. A filmben vannak érdekes szimbólumok (az ízléstelen kanapé, majd a könyvekből épített kanapé), és elgondolkodtató mondatok: „Mit választanál? Örökre hátrafelé kellene járnod, vagy mehetnél előre, de minden lépésnél beütnéd a lábujjadat.”

A Paper Man nem egy eget rengető alkotás hatalmas érzelmi hullámokkal, hasfalszaggató poénokkal, hanem egy kellemes, szerethető film, jó ötletekkel, néhány poénnal, kiváló színészekkel. Nem fogja megváltoztatni az életedet, de ha már érezted magadat nagyon egyedül, végtelenül magányosan, netán még valamikor képzeletbeli barátaid is voltak, akkor jó eséllyel tudsz majd azonosulni hőseinkkel, még akkoris ha nem Richardnak hívnak, és nem vagy író.