Akira Kuroszava. Van-e olyan rajongója a japán történeteknek, aki nem ismeri ezt a nevet? Valószínűleg nincs. Ha mégis, akkor aligha nevezheti magát igényes filmfogyasztónak. A Hét szamuráj, Véres trón, vagy éppen A vihar kapujában széles körben népszerűek. Ebből kiindulva eddig még nem merészkedtem ismertetőbe fogni a „Császár” egyik alkotásáról sem. Arra gondoltam, ugyan mit tudhatnék olyasmit közölni, amit más valaki, - tőlem minden bizonnyal képzettebb egyén, - még nem mondott el? Továbbá, úgyis tele van az Internet ennek a filmnek az elemzésével, bizonyára minden mozzanatát kivesézték már. Meglepődve vettem észre, hogy a rendezőről ugyan szép számú cikk jelent meg, de ez a kalandos története viszonylag kevesebb publicitást kapott magyar nyelven. Így aztán úgy döntöttem, csak írok róla.

A Rejtett erőd egyfajta váltás volt Akira Kuroszava életében. A Toho stúdió azt szerette volna, ha az addigi mozijainál kevésbé művészi, a nagyközönség számára könnyebben fogyasztható filmmel állna elő. Továbbá, miután az európaiak sokkal jobban fogadták az előző rendezéseit mint a hazai piac, próbáljon ki egy olyan témát, ami alkalmas volna az „ezerfejű Cézár” kegyeinek elnyerésére Japánon belül. Hogy mégse érezze magát kényelmetlenül, jókora summát biztosítottak a számára, és egy új technikai lehetőség kipróbálását. A szélesvászonét, ami akkoriban újdonságnak számított. Ez már ugye mégiscsak megbirizgálja egy alkotó fantáziáját. A stúdió vezetőinek számítása bejött. Kuroszava belevágott a „TohoScope” rendszerben felvett mű kivitelezésébe. Több mint negyven évvel később tudjuk, hogy az életművének harmadik legbefolyásosabb filmjét készítette el „A vihar kapujában” és a „Hét szamuráj” után. Csak éppen nem a kritikusok értékelték ilyen magasra a mozit, hanem a szakma. Ám haladjunk sorjában.

A belháborúk dúlta Japánban az Akizuki klán a megsemmisülés szélére jut az egyik csatavesztés után. Az ellenfeleik hajszát indítanak a kevés számú túlélő levadászására. A fő célpont Juki hercegnő, az örökösi jog hordozója. Csupán pár embere maradt, köztük a neves Rokurota tábornok. Ugyanekkor két szerencsétlen paraszt igyekezne haza, akik a szerencséjüket szerették volna megcsinálni a háború zivatarában, de mostanra már annak is örülnének, ha a puszta életüket menthetnék. A meggazdagodás vágya azért még él bennük. Szegényben és gazdagban egyaránt közös, hogy nem kívánnak a győztesekkel találkozni, így némi félreértés után ráeszmélnek, hogy szükségük van egymásra. A menekülés útja hosszú és veszélyekkel teli, az emberi természet minden oldalát előhozza.

Azt minden különösebb kockázat nélkül leszögezhetem, igazi klasszikust láthat az, aki rászánja magát a mozi megtekintésére. Mint azt fentebb írtam, Kuroszavától kasszacsörgetésre alkalmas filmet reméltek a stúdió vezetői. Kétségkívül könnyebben fogyasztható mint az előzőleg készült művei, de kommersz moziról szó nincs. A mai értelemben véve nem akciódús a mese, de jól felépített kalandfilmnek megfelel. Kellően mozgalmas, látványos, konfliktusokkal teli. A komikum ilyen erős alkalmazása pedig kétségkívül új elem az amúgy borongásra hajlamos mestertől, tulajdonképp eltávolodás a régi felfogásától. Megérte váltani. A szikár és a tömzsi, okoskodásra hajlamos, egymással állandóan vitatkozó, de a másik mellett mindig kitartó parasztpáros a legjobb burleszk filmek elemeit idézi fel, viszont a zavaró túlzások nélkül. Minoru Chiaki és Kamatari Fujuwara lubickolnak a remekül megírt karakterszerepekben. Leplezetlenül pénzre és élvezetekre vágyó párosuk minden közönségességük ellenére sem válik ellenszenvessé, mert a jellemük nem romlott. Mostanra köztudomású, hogy ők ihlették a Csillagok háborújának állandóan osztozó R2D2 és C3PO robot párosának létrejöttét. (Lucas bevallottan nagy rajongója volt a Rejtett erődnek és számos ötletet, beállítást, karaktert átvett a filmből, mint például a felvágott nyelvű, talpraesett fiatal hercegnő alakját. Ennek mára külön irodalma van, akinek van kedve keressen utána, mert itt nem szándékozom elemezgetni a hasonlóságokat.) Tosiro Mifune csak viszonylag későn kerül színre, ám mint annyiszor, onnantól kezdve uralja a vásznat. Egyszerűen kikerülhetetlen a szem számára, annak ellenére, hogy a forrónadrág és a tunika kereszteződéséből született jelmeze nem a legszerencsésebb választás volt. Ő azért így is olyan vitathatatlanul daliás megjelenésű, hogy eszébe sem jut nevetni az embernek. Számos, ennél a mozinál jobb drámában szerepelt, de pont mutatja meg, mitől volt jelenség a vásznon, ezúttal a szót a legjobb értelmében használva.

A középkori kalandos „road movie” és a humor találkozása végig remekül érvényesül. Annyira kortalan, hogy a jelen nézője sem talál benne semmi kivetnivalót. Juki hercegnő útja mifelénk a Koldus és királyfi történetét idézi fel a nézőben, tehát fontos a társadalmi üzenete. Nem árt, ha egy uralkodó a saját bőrén tapasztalja meg, mint jelent közrendűnek lenni a gyakorlatban. Japánban a történetnek ez az aspektusa igazából sosem érvényesült. A gyakorta visszatérő állítás, miszerint Akira mester filmes szemlélete közelebb állt a nyugati kultúrkörhöz, mint a helyihez, ismét igazolódik. Kuroszava igazi „nagy dobása” azonban a szélesvászonban rejlő lehetőségek kihasználása volt. Rendkívüli kompozíciós képességeire számos példát szolgáltat. A foglyok kitörésénél szinte biztosan a „Patyomkin páncélos” filmtörténeti képsora jut eszébe a nézőnek. Tovább erősíti ezt a hatást, hogy mesterien bánik a fekete-fehér technika kínálta kontraszt hatásokkal, egyáltalán nincs olyan érzése az embernek, hogy célszerűbb lett volna színesben leforgatni. Rokurota fantasztikus lendületű rohama és lóháton vívott párbaja lenyűgöző lehetett a korabeli moziban ülő közönség számára, amint a hatalmas vászon egyik szélétől a másikig űzi az ellenfelét. Máig sem igazán forgattak hasonló jelenetet. A közismert lándzsapárbajt sem lehetett volna a keskenyvásznon úgy visszaadni keskeny képen, mint ahogy végül itt láthatjuk. Mindkettő igazi adrenalin pumpa. A köznép életörömét bemutató tűzünnep varázslatos, a képek magukkal ragadóak, mondhatni hipnotikus erejűek. Pár kiragadott részlet mindez, de azt hiszem, kiderül belőlük, miért tartják mindmáig sokra a rendezők a mozit. Azért, mert tele van igazi kifinomult fogásokkal, amiket a mester kollégái szakmai szemmel néznek, a közönség pedig nem tudatosan bár, de nagyon élvez. Kuroszavánál a nagyméretű vászon nem csupán egy hatalmas vetítő felület, hanem a megkomponált képek sorával, szinte milliméter pontossággal kiszámított, célzott művészi hatásokat közvetítő eszköz.

A forgatókönyvben felismerhető, hogy nem érte be az egyszerű kaland elemekkel, hanem jelképekké emelte az egyes szereplők tulajdonságait. Rokurota tábornok a vitézség és hűség mintaképe, Juki hercegnő elsősorban a makacsságot és gőgöt szimbolizálja, de azért a céltudatosság és az emberismeret sem hiányzik a jelleméből. A két paraszt egyszerre képviseli a mohóságot és a kisember furfangos észjárását, továbbá a hétköznapi, néha elgyengülő, de mégis minden nehézségen át kitartó tisztességet. Mivel a film nagy része az ő nézőpontjukból mutatja a történéseket, a néző szerte a világon könnyebben azonosul a látottakkal. Jobban, mintha csupán a filmekből, de nem a valóságos helyzetekből ismert szamurájok szemszögéből lett volna leforgatva.

A Rejtett erőd végül ugyan nem hozott annyi pénzt, mint amennyit a Toho eredetileg remélt, de azért 1961-ig Kuroszava pénzügyileg legjobban teljesítő filmje maradt. Akkor jött Jojimbo, és mindent vitt. De az már egy másik történet.

A Rejtett erőd pedig a hátsó ajtón szép csendesen belopakodott a japán filmes Parthenonba, pedig számos műítész szerint mind máig a „kevésbé fontos” kategóriába tartozik a rendező munkásságában. A kritikusoktól sokáig nem kapta meg azt az elismerést, amit a közönség sosem tagadott meg tőle. Az utóbbi évtizedekben sokban változott a mozi megítélése, ma már többre tartják, mint régebben. Mestermunka a film, veszített vele, aki nem ismeri. Bízom benne, lesz olvasó, aki kedvet kap a megtekintésére.