Nick Cave szerintem egyike annak a még élő néhány hiteles rockzenésznek, akik miatt egyáltalán még érdemes komolyabban is foglalkozni ezzel a mára végletesen elüzletiesedett, eliparosodott műfajjal. Nem mintha Nick nem változott volna a hosszú, gyötrelmekkel, démonokkal és euforikus őrületekkel teli életében, hiszen mára már egy teljesen konzervatív Jaguárral hajt ki brightoni családi házának udvaráról, miután gyerekeivel pizzát majszolva megnézett valami piff-puff baromságot a hatalmas lapostévéjén, és megmosta arcát egy olyan dizájn-fürdőszobában, amilyet épeszű ember soha nem építene lakásába, mert műtárgy (és hogy szarjon az ember egy jót egy műtárgyba?).

Kétségem sincs afelől, hogy mindezért csupán a legszükségesebb engedményeket tette meg (pl. leszokott a heroinról), ez ugyanannak az életútnak egy kilométerszelvénye, melynek korábbi szakaszait fecskendők, elgurult whiskysüvegek jelezték, és őrült tombolás kísért. Barlang Miki, ahogy bizonyos körökben becézik felénk vagy 25 évvel ezelőtti, Erkel Színház-beli koncertje óta, mindvégig megmaradt egyedi, szuverén, mániákus költő-rockelőadónak, akire még érdemes odafigyelni, mert még mindig van mondanivalója.

Iain Forsyth és Jane Pollard Sundance-en díjazott 20 000 nap a Földön című filmje az ő portréja, melynek alakításába ő maga is bele-belekotyogott. A film koncepciója viszonylag egyszerű: a kamera-stáb végigköveti a híres rocksztárt 2013-as Push the Sky Away című albumának felvételei közben. Néhány szám, néhány stúdióbeli életkép, egy viszonylag hosszabb (pszichoterápiás beszélgetést idéző) interjú, alkotótársak (Warren Ellis, Kylie Minogue) és művészbarátok (Ray Winstone) szellemes megidézései, valamint Cave monológjai alkotják a mai Nick Cave portréját, melyből megismerjük életének főbb mozzanatait, motivációit és csábulásait, viszonyát Istennel, a droggal, a nőkkel, a világgal, a színpaddal és a közönséggel – de képet kapunk egy hiteles rocksztár mai, sokak számára tán kiábrándítóan konvencionális hétköznapjairól is.