Stephen Hawking nevét szerintem mindnyájan ismerjük, ha máshonnan nem, a Big Bang Theory című sorozatban rengetegszer említik és hivatkoznak rá, még szerepelt is egy rész erejéig. Továbbá bármelyik Libribe bementek, szembetalálhatjátok magatokat valamelyik könyvével, amelyek amúgy egyáltalán nem érthetetlenek, és előjön bennük a szerző zseniális humora. Ezt képtelen vagyok felfogni valahol, mert el nem tudom képzelni, bármelyikünk hogy lehetne ilyen vicces egy olyan állapotban, amelyben fizikailag semmit nem tudsz tenni.

Mégpedig azért nem tudsz, mert ez a betegség (Lou Gehrig-kór) onnan ered, hogy az agy nem képes továbbítani az izmoknak azokat az üzeneteket, amelyek képessé tennék azokat a mozgásra. Rövid idő alatt egyiknek sem. Az agy tovább működik, de a test tulajdonképpen teljesen lebénul.

Ez történt a geek (mellesleg zseni) Stephennel is. 21 éves korában, amikor épp elkezdett udvarolni a gyönyörű bölcsészkaros, vele egyidős Jane-nek. A lány megszerette Stephent, és amikor kiderült a fiú betegsége, és hogy az orvosok mindössze két évet adnak neki, mégis vele maradt, összeházasodtak, jöttek a babák Stephen elismertségével együtt. A fiatal pár családja, barátjai segítettek, ahogy tudtak, de nagyon nagy teher, felelősség, ápolás, gyerekek nevelése és az egyetem befejezésének feladata hárult Jane-re. Itt említeném meg, hogy a film a Hawking első felesége (nem árulok el nagy titkot, Jane Hawkingnak hívják) által írt Utazás a végtelenbe című könyv adaptációja. Ami azért érdekes, mert mindezek ellenére egy pillanatig sem merül fel a kérdése annak, hogy akkor most vajon ki szenved jobban, vagy kit kéne sajnálni jobban.

Ez nagyon tetszett James Marsh filmjében, mert mindkét oldalt egyenlően megmutatta. A betegség fázisait szépen sorban, ahogy Stephen elveszti az irányítást kezei, lábai, szája, majd egész teste fölött. Ahogyan a kezdeti kétségbeeséstől eljut ahhoz a humorérzékhez, amellyel képes megélni ezt az élhetetlen életet, és nevetésre bírni minket is a mozivászon előtt. Eddie Redmayne remek választás volt, kitűnően átalakították a brit szépfiút erre a szerepre, és meglepő hitelességgel játszotta el korunk egyik legnagyobb zsenijét. De Felicity Jonesra sem panaszkodhatunk, akin keresztül láthattuk a másik oldalról azt is, ahogyan  a feleség, aki nagyon erősnek szeretne látszani és kitartani a végsőkig, hogyan veszti el fiatalosságát, életerejét, báját, mert hosszú éveken át nem élhet normális életet.

Az idő múlását azonban a jelmezek is mutatták, melyekből pontosan megállapíthattuk, hányas években járunk. Ezt egészítette ki az igényes díszlet és a témát figyelembe véve különös módon nagyon kellemesre sikeredett filmzene, amelyet önálló hallgatásra is melegen ajánlok.

Búcsúzóul és kedvcsináló gyanánt pedig egy interjú Redmayne-nel Jimmy Fallon showjában.

Ha tetszett a bejegyzés, lájkolj minket a Facebook oldalunkon!