Manapság óriási divat a hatvanas, hetvenes évek nemritkán klasszikus, de mindenképpen emlékezetes TV-sorozatait nagy vászonra vinni. Teszem hozzá, több kevesebb sikerrel. A magyar közönség a "vasfüggöny" mögött nem volt elkényeztetve, különösen nem kém,- illetve ügynök-sorozatokkal, így maradhatott ki sokak életéből például "A hatmillió dolláros férfi" (amiből Mark Wahlberg-el készül nagyfilm), illetve az "Az U.N.C.L.E. embere " (1964-1968) című négy évadot megért 105 részes televíziós show is. 

A hatvanas években készült U.N.C.L.E. (amely egy műszó egy nemzetközi ügynökségnek: United Network Command for Law and Enforcement) embere egy pillanatig sem vette magát komolyan, nem igyekezett komolykodni, mint az időben két évvel korábban indult Bond-sorozat (hogy az is az önirónia milyen fokára ért el Sir Roger Moore-val a nyolcvanas években, azt inkább ne firtassuk), a James Coburn főszereplésével készült "Derek Flint" (1966) és "In Like Flint" (1967) viszont már kimondottan parodisztikus-szarkasztikus hangvételű filmek voltak. A hatvanas években Hollywood egyébként is ontotta magából a szigorúan egyáltalán nem komolyan vehető kémfilmeket, amelyek még önmagukon is nevettek, talán éppen a Bond-franchise ellensúlyozására. Az U.N.C.L.E. eme korai sorozatában Napoleon Solo-t a karrierje során állandóan savanyú fapofát viselő, igazándiból igazi A-kategóriás sztárrá magát soha felküzdeni nem tudó Robert Vaughn játszotta. Vaughn játéka, amelyet leginkább "A hét mesterlövész"-ben és a legendás "Bullitt"(1968)-ban (nálunk sokféle címmel ment, akinek így nem ugrik be: A chichagói tanú, A San Franciscó-i zsaru) láthattunk testközelből, pontosan megfelelt karakterének, a sármos, magabiztos, erőteljesen önironikus Solo-nak. Orosz ellen-párját és sorozatbéli kollégáját, Illya Kuryakin-t a skót, klasszikus képzettségű David McCallum játszotta nagy visszafogottsággal, aki páratlanul sikeres, majdnem hatvan éves (!) színészi múltat és állandó foglalkoztatottságot tudhat magáénak. Az ezen két színész által életre keltett kém-figuráknak nem volt túl sok mélységük, ám nem is ez volt a cél. Egyszerűen látszott, hogy a színészek élvezik a feladatot, amit meg kellett oldani és ez emlékezetes helyzeteket és újranézésre alkalmas sorozatot teremtett. Még az a nyolc, egész estés mozifilm is, amelyet a sorozat futása alatt velük ledaráltak, szórakoztató volt a maga módján. Mármost ehhez a feladathoz kellett (volna) felnőnie Guy Ritchie alkotásának, amely ugyanazt a címet viseli. 

Amikor először megláttam, hogy az orosz Kuryakin szerepére Armie Hammer-t szerződtették, nem igazán jutottam szóhoz. Az még hagyján, hogy Hammer egy bűn rossz színész, aki semmiben sem elég jó és a meggyőzőtől is fényévekre leledzik, de alapvetően elhibázták a figurák adottságait is. A Hammer által életre keltett KGB ügynök ugyanis meglehetősen labilis idegállapotú (erre a film szépen rá is játszik és a színész próbál megfelelően idiótán asszisztálni ehhez a beállításhoz) és ha megharagítják képes mindenkit szétkapni egy pillanat alatt, sőt, az alkotók afféle Jaws-t akartak belőle faragni, s egy jelenetben egyenesen egy autót akar kézzel megállítani, majd leszakítja a teljes csomagtartóját. Azon felül, hogy a jelenet nem humoros, nem önironikus, senki sem hiszi el Hammer-ről (nem úgy Tom Cruise-ról ugye...), hogy ilyesmire képes lenne, mert nincs meg hozzá sem az alkata, sem a fizikai felépítése. Hosszan lehetne taglalni, hogy egy karatemester szerepére, miért is nem egy botlábú, testnevelésből elégségessel átment embert választanak ki, ám néha becsúszik ilyesmi, hogy az kerül egy szerep közelébe, aki még LÁTSZATRA is teljesen alkalmatlan rá. Igaz, Armie Hammer 196 centi magas és amikor egymás mellett állnak Henry Cavill-el, az valósággal eltörpül mellette a maga 184-185 centijével. Ennek ellenére Hammer a kisportolttól olyan messze van, mint az állatkerti krokodil a nílusi vízilótól és a felsőteste még nagyanyámnak is izmosabb volt isten nyugtassa. Henry Cavill, aki megfelelően kigyúrta magát Superman szerepére valószínűleg többet nyom izomban a mérlegen, mint Armie barátunk valaha is fog. 

Ha már a producerek megkockáztatták, hogy egy olyan színészt szerződtessenek egyik főszereplőnek, akinek szinte minden filmje bukás volt, nézzük a másikat, akinek voltak már többé-kevésbé sikeres filmjei. Henry Cavill, a jelenlegi Superman még el is menne a szerepre és becsültem azt az erőfeszítést, amelyet úgy tesz meg, hogy közben nem erőlködik, csak egyszerűen visszafogott, mint Robert Vaughn volt egykoron. Sajnos azonban Cavill-nek nem erőssége az önirónia és a zsigerből jövő elegáns humor (bár a pszichopata Viktória fogadásán jó volt látni, amint némi komédiás vér is szorult belé, talán 20-30 év múlva már ki is fejlődik benne ez a képesség), ezért ironizálása kimerül abban, hogy összehúzza a szemeit és a homlokát ráncolva próbál blazírt lenni. Ám az összkép az ő esetében még mindig sokkal hihetőbb, mint Armie Hammer viszonylatában. (Persze Tom Cruise lett volna nyilván a non plusz ultra, de ő a legújabb MI-filmje miatt nem tudta vállalni Napoleon Solo szerepét.) Adott tehát egy rossz és egy közepes színész. Milyen is lett a film? 

Az első képkockákon az 1963-as Kelet-Berlin-t láthatjuk és itt még fellélegeztem, hogy végre, egy olyan remake, reboot, ahol nem helyezik át korunkba a cselekményt, hanem éppen ellenkezőleg, megpróbálják újraalkotni azt a világot, amelyben az eredeti történet is játszódik. Lelkesedésem csakhamar lelohadt, mert a '63-as berlini jelenetek úgy néztek ki, mint egy jobb videojátékban, köszönhetően gondolom a 75 millió dolláros költségvetésnek. Érdekesség és ez nyilván csak a hardcore kelet-európai embernek mond valamit, az üldözéses jelenet a film elején. (Vigyázat spoiler veszély!) Az amerikai titkosszolgálatnak dolgozó Napoleon Solo, aki műkincstolvajként is tevékenykedett a háború után, megkapja azt a hálátlan feladatot, hogy egy Rómában eltűnt atomtudós lányát, Gaby-t, juttassa ki Kelet-Berlinből. A lány révén akarnak az apa nyomára jutni, aki úgy tűnik nagyon rossz emberekkel, hovatovább neo-nácikkal szűrte össze a levet. Solo akcióba lép, de a KGB szuperügynöke Illya Kuryakin sem rest és mindenütt a nyomában van. Itt lehetünk a tanúi egy '60-as évekbeli Wartburg és Trabant üldözéses jelenetének. Ahogyan mondtam, ez a kelet-európai emberekből, még ha nem is éltek akkor, nosztalgikus érzéseket válthat ki, ám a kép mindjárt lelombozó, ha észrevesszük, hogy az a bizonyos Trabant leginkább a nyolcvanas évek gyártmánya és semmi köze a kicsit szappantartó alakú, ló által is felzabálható anyagokból összeálló hatvanas években készült Német Demokratikus Köztársaság-beli népautóhoz. (Spoiler vége!) Persze nyilván nem ettől lesz jó, vagy rossz a film, ez pusztán érdekesség. Az már viszont nem az, hogy a bevezető epizódot követően halálos unalomba fullad a film és olyan érzése van az embernek, hogy itt egy hosszúra nyújtott TV-filmet, vagy egy sorozat pilot epizódját látja. A gagek jórészt nem működnek, a verekedések röhejesek (még Solo és Kuryakin összecsapása elment, de Luca Calvani és Armie Hammer küzdelme a vége felé a gyors vágások miatt beillett egyfajta paródiának is). Sajnos az alkotás egyik legnagyobb problémája, hogy nem köti le az embert. Ám hogyan is tehetné, ha a karakterek érdektelenek, a történet, mint olyan nem létezik, az egyetlen árva fordulat pedig 100%-ban kiszámítható. 

Az U.N.C.L.E. embere sajnos nem méltó újragondolása a régi sorozatnak. Hovatovább elérünk oda, hogy már félve várunk minden ilyen irányú próbálkozást, mert eddig amit kaptunk azt valószínűleg egy idomított majom is elő tudta volna állítani. Ez a film, ilyen formában tipikusan egyszer nézős alkotás, s valószínűleg, aki megtekinti egy hónap múlva már alig emlékszik majd rá. Igaz, nincs is nagyon mire.