Amikor megtudtam, hogy Robert Zemeckis filmet készít Joseph Gordon-Lewitt főszereplésével az artista Philippe Petit legnagyobb mutatványáról, a World Trade Center ikertornyai közötti 1974-es sétájáról azonos címmel, - mert ugye a film eredeti címe "The Walk" - akkor óhatatlanul is arra gondoltam, hogy egy életrajzi filmet nehéz lesz elrontani. Legfeljebb unalmas lesz, mert ha ragaszkodnak a tényekhez, az sosem olyan bombasztikus, mint a kiszínezett valóság, de annyi baj legyen. Aztán azt is számításba vettem, hogy ez egy amerikai film, amelyben franciákról lesz szó és ez az esetek nagy részében balul sül el, mert az amcsi filmkészítőknek mindig van egyfajta elképzelésük a "tipikus" külföldiről. Sajnos most is ez történt. 

Gyakorlatilag a film két egymásba fonódó szegmensből áll. A Petit-et játszó Gordon-Lewitt visszaemlékezéseiből és az ebből kibomló, magát a sétát előkészítő történésekből. A baj csak az, hogy ezen idő alatt jóformán semmi sem történik. Egy óra megy el azzal, hogy felvezetik a sztorit, amely nem is felvezetés jelleggel működik, inkább van egyfajta vége-hossza nincs elemzés feelingje a főszereplő által előadott monológoknak. Ráadásul ezeket a magánszámokat Gordon-Lewitt mintegy beleélve magát az önmaga által előadott sztoriba, mintha egy hallgatóság előtt lenne, széles gesztikulációkkal adja elő, mintha tudná, hogy van valaki a vászon mögött, aki most őt nézi és cinkosan kikacsint a vásznon túlra valami olyan szöveggel, hogy "látjátok, most valami nagyot mondok majd, jól figyeljetek". Ez sok helyen működik, itt nem. Van, amikor nagyon jót tesz egy filmnek, ha a színészek egyike belenéz a kamerába és akkor tudjuk, hogy most minket szólított meg, itt viszont felesleges és zavaró. Annál is inkább, mivel a főszereplő - nem tudom rendezői utasításra, vagy ez valami divat Hollywoodban - kényszeresen erőlteti a francia, vagy inkább franciásnak ható akcentust. 

Nyilván ez a szinkronnál nem jön át, de volt szerencsém eredeti nyelven is meghallgatni Gordon-Lewitt produkcióját a filmben és őszintén, van benne valami morbid, kissé nevetséges. Talán már unalmas, mert többször is kifejtettem, hogy attól nem lesz eredetibb, vagy autentikusabb, vagy a fene tudja milyen a film, hogy jószerével még a nyelvet sem beszélő színészek egy idegen országbéli figura bőrébe bújva az adott ország nyelvének felületes sajátosságait akarják előadni, utánozni nekünk a filmvásznon. Ebbe már többen belebuktak anno, csak jelzésértékűen emelném ki legutóbb Tom Hardy (erősen túljátszott) orosz figuráját "A 44-ik gyermek"-ben, vagy régebbi példa Roger Moore német kiejtését a "Műgyűjtők és kalandorok előnyben" című filmben, pedig utóbbi színész még beszéli is a nyelvet. 

A nyelvi anomáliától eltekintve is az első óra az unalom és felejtés jegyében telik majd. Sajnos vagy sem, egy olyan mozzanatról van szó Petit életében, amely az ő egyetlen nagy pillanata volt, de ez nem elég egy teljes estét betöltő filmhez, ezért hol is kezdenénk máshol életének bemutatását, mint a gyermekkornál. Aztán persze jön a mester, aki megtanítja az alapvetően nem artista családba született Petit-nek a szakmai fogásokat. Amikor megláttam, hogy ezt a szerepet Sir Ben Kingsley játssza, felsóhajtottam. Ha kapásból megkérdeznék, hirtelen nem is tudnék rá felelni, mikor láttam Sir Ben-t olyan filmben játszani, ahol mutatott is valamit. Nyilván a karakterszínészkedésbe való beleszürküléssel lehet némi dollárt keresni, csak úgy tűnik, hogy bármelyik hollywoodi filmbe kell egy mellékszereplő, aki a főhős idősebb alteregója, nagybátyja, mestere, reinkarnációja, vagy éppen sima gazember, Ben Kingsley-t hívják. Kissé ugyanazt érzem nála, mint a szintén szebb reményekkel a pályán elinduló, Oscar-t is begyűjtő Jon Voight-nál, akiből aztán a ’90-es években nem lett más, mint egy önmagába feledkezett ripacs, aki futószalagon játszotta el a pszichopata rosszfiúkat.

A film nagy szenzációja nyilván az IMAX 3D-ben élvezhető séta kellene, hogy legyen. Sosem értettem az olyan embereket, akik életüket kockáztatják egy szimpla mutatványért, hogy megmutassáka világnak, hogy ők le tudnak győzni VALAMIT. Ám a lényeg az, hogy Petit motivációi sem lettek sokkal világosabbak előttem, miután megnéztem a filmet. Houdini például saját bevallása szerint is szórakoztatni akart, azt viszont fel nem foghatom, hogy mi késztet valakit arra, hogy kézen fogja a halált és táncoljon vele egy jót, hogy kihívja maga ellen a sorsot. Nietzsche mondta, hogy ha sokáig bámulsz a mélységbe, az visszabámul rád. Nem vagyok tériszonyos, de a mutavány bemutatásakor végig ez járt az eszemben. Mindenkinek van oka, hogy megtegye, amit kitűzött maga elé, még ha ez az ok mégoly botor, vagy egyenesen agyrémnek tűnhet is. A Sir Edmund Hillary-féle "azért másztam meg az Everestet, mert ott volt"-típusú válasz biztosan nagyon frappáns és az újságíróknak éppen ez kell, de nem magyaráz meg semmit és nyilván nem is igaz. Ebből az okból semmi sem jön át a filmben. Úgy tűnik Petit-nek támadt egy ötlete, hogy milyen remek is lesz az a móka, aztán mindent megtett érte, hogy valóra váljon. Ennyire leegyszerűsített felfogást már régen láttam filmen. Még jó, hogy a 3D tényleg lélegzetelállító, de ezzel körülbelül ki is fújt a film élvezeti értéke. 

Arra azért kíváncsi lennék, hogy otthon, jóval kisebb képernyőn 3D nélkül ki lesz az, aki ezt az alkotást újranézi, tudván, hogy az első óra bóbiskolásából úgy kell majd felkelteni, ha a nagy jelenetet látni akarja. Igaz, jobb, ha megspórolja azt az óra szenvedést és beleteker a filmbe. A "Kötéltánc" számomra tipikusan olyan hollywoodi alkotás, amelybe többet gondoltak, mint amennyi tényleg benne volt. Maga a séta nem elég, hogy eladjon egy nagy jóindulattal is csak éppen közepesnek nevezhető filmet és a középpontba állított főhős élete sem bővelkedett odáig akkora fordulatokban, hogy az az érdeklődést fenn tudja tartani. Aki csak a beígért szédületes látvány miatt nézné meg, menjen nyugodtan, akit viszont tényleg érdekelne az artista élete, valódi sorsa, ettől a filmtől ne várjon sokat. Inkább nézze meg a 2008-as" Man on Wire" című dokumentumfilmet, amely nemcsak autentikus, de legalább szórakoztató is.