A Hetedik remélhetőleg megtanította mindenkivel a hét főbűnt. Íme, hét újabb, mely modern kori világunkban kiirtásra szorul, ha boldogulni akarunk valahogy benne. Szomorúság, Nyugtalanság, Hezitálás, Hasztalan ábrándozás, Bűntudat, Hála, Szimpátia. E filmet ugyanaz a Park Chan-wook rendezte, aki az Oldboyyal örökre bevéste nevét a filmtörténelem oszlopába. Nem is állhatna messzebb attól, sokkal ázsiaibb – megint Dél-Koreában járunk –, ugyanakkor erős áthallások vehetők észre egy-egy nyugati filmmel kapcsolatban.

Tegye fel a kezét, aki járt már pszichiátrián! Nem mint ápolt, mert úgy viszonylag nehezen keveredik onnét már vissza bárki is, hanem csak mint látogató vagy megfigyelő? Ugye, egyet értetek velem, hogy nem olyan hely, mint amilyennek a legtöbb film beállítja, vagyis nem egy vidám barakk, ahol csupa habókos emberke csetlik-botlik, az ember többnyire igyekszik minél előbb kívülre kerülni. Miért kérdem ezt? Csak mert a Cyborg vagyok, amúgy minden oké szinte teljes egészében egy elmegyógyintézetben játszódik, és ebben a vonatkozásban sok hasonlóságot lehet felfedezni a 12 majom, de főleg a Száll a kakukk fészkére című remekművekkel. Ezen túllendülve azonban észre kell vennünk, hogy a film leginkább egy szerelmes film, mégpedig az egyik legjobb, amit az utóbbi időben láttam.

Főhősnőnk, Young-goon egyik nap úgy gondolja, jó ötlet felvágni az ereit, és becsatlakoztatni néhány kábelt, másképp hogyan tudná feltölteni az akkumulátorait. Természetesen az ilyen személyeket el kell zárni, úgyhogy anyukája be is utalja a lipótmezőre, ahol – miután rohamosan felgyorsul a leépülése – jönnek a modern orvostudomány csodái, mint az elektrosokk, a gumiszoba és az orron át való drasztikus etetés. Pedig lehet, csak békén kellene hagyni, hiszen Young-goon eszik, csak másképp, mint az emberek, mivel ő egy cyborg, úgyhogy ha elfogyott az ecetes retek, akkor elég neki, ha leszalad egy Lapos Elemér.

Szerencsére felfigyel rá itt egy másik kitaszított, Il-sun, aki egy mestertolvaj. Nincs az, amit ne tudna megfújni, legyen szó tárgyakról, emlékekről, adottságokról, a szerdáról vagy akár a szimpátiáról. Két ilyen elcseszett ember elrendeltetésszerűen is egymásra talál, döntögetik a saját maguk által felhúzott falakat, szép lassan egymásba gabalyodnak, vagy ha lehet így fogalmazni, megmentik egymást, ha a társadalom, a környezetük, az orvosok és mindenki más már réges-rég lemondott róluk.

De azért nem teljesen fenékig tejfel ez a film, annyira nincs egyben, mint az Oldboy – istenem, tizenhárom éves lesz idén az a film, el se akarom hinni –, tele van unalmas és vontatott jelenetekkel, amelyek humoros és kifejezetten érdekfeszítő pillanatokkal váltakoznak, mint amikor a fiú végre ráveszi a lányt, hogy egyen, vagy amikor megjavítja. Az intézet egyes lakói is mind érdekes figurák – gyakorta közelebb állnak a valósághoz, mint pár nyugati filmben –, de egy idő után nagyon fárasztó, hogy nem a történet halad előre, csak a környezet tágul.

Viszont jó hír, hogy a film mentes minden túlzástól, a trükkök teljesen jók, a főcím telitalálat, a zene nagyon szép – bár helyenként érthetetlen módon másolja az Oldboyt –, a két főszereplő pedig hihetetlenül szerethető. Su-jeong Lim magazinmodellként kezdte, majd a Két nővérben lett ismert, igazán édes, bájos jelenség, aki a szerep kedvéért 39 kilóra fogyott le, ez még egy 154 centis lánynál is durva, nemhogy nála, aki 167 centi magas. Párja, Rain, énekesként lett ismert hazájában, ez volt az első szerepe – ehhez képest baromi jól játszik –, és olyan filmekből lehet ismerős, mint a Speed Racer vagy a Nindzsa gyilkos. Párosuk működik, és a film második fele már-már szárnyal, csak ne jönne közbe állandóan egy-egy álomkép vagy képzelgés, amikor a lány valóban cyborggá alakul, és lelövi az összes fehér egyedet – kapcs. ford. = orvosokat, ápolókat.

Összegzésképpen a film nagyon szépen mesél arról, megértéssel, szeretettel, mennyi minden elérhető világunkban, és míg egyeseknek az lesz a baja, hogy nem ismeri a szüleit, másoknak épp az lett volna a jó, ha soha az életben nem találkozik velük. Mert egy anya is lehet végtelenül önző, szívtelen, aki azt szajkózva, hogy családjáért dolgozik, valójában csak így tartja fontosnak magát, közben oda se figyel se az anyjára, se a lányára, és észre sem veszi, mennyire elszúrja az ő életét, jövőjét, gyerekkorát. Hogy az egy álomvilágba vajh miért menekül, és valójában nem is foglalkozik vele, lényeg, hogy senkinek ne mondja el, mert akkor nem tartják majd flepnisnek.

Igazából könnyen lehetne azt is ráfogni, hogy a romantika csak belemagyarázás, mert azt se rágják a szánkba, és annyi mindenre kell figyelni, hogy erősen ajánlott a film legalább kétszeri megtekintése. Gyanítom azonban, hogy a legtöbben mire egyszer végigszenvedik, már nem marad energiájuk, nekik ajánlanám, hogy nyalogassanak egy kis galvánelemet.

Amennyiben tetszett a kritika, akkor azért, amennyiben pedig nem akkor meg azért oszd meg a Facebook oldaladon!