Letisztult elegancia.

Ez a két szó tökéletesen jellemzi Tom Ford legújabb FILMjét. Bizony, így csupa nagybetűvel. A főhősnőt alakító Amy Adams az egyik jelenetben valami utolsó trasht néz a tévében, és utálkozva kikapcsolja. Később arról beszél, hogy a szemét kultúrájában élünk. Az ő kifinomult, kőgazdag környezetében ez könnyen sznobizmusnak hatna, de valójában igaza van, mi sem bizonyítja jobb, mint ha egymás mellé állítjuk ezt a remekművet 2016 tetszőlegesen kiválasztott fősodorbeli szennyével.

Tom Ford tökéletes munkát végzett. Ha leállítanád a filmet bármelyik képkockánál, az egy tökéletes képkocka lenne. A forgatókönyv szikársága rendkívül üdítő; a világon semmi sincs túlmagyarázva, és ahhoz képest hogy 3 síkon bonyolódik a történet, végig követhető és magától értetődő marad. Briliánsan érzékelteti a letaglózó fájdalmat, a teljes ürességet, a fojtogató feszültséget, a legnagyobb bravúr pedig, hogy a kezdetben még túl kontrasztosnak tűnő szálak a végére  makulátlan egységbe forrnak össze.

A színészi játék valami egészen elképesztő. Sírhattak sokan DiCaprio Oscartalansága miatt, Jake Gyllenhaal viszont már a sokadik olyan alakítást teszi le az asztalra, amilyenhez DiCaprio minden tehetsége ellenére sem nőtt még fel. Kétségtelen, hogy Jake kapja ebben a történetben a legtöbb teret, az ő játéka igazán látványos, de éppen ezért fordulhatna helyenként hiteltelenségbe, vagy ripacskodásba, de mindig megtalálja az egyensúlyt. Ez legalább annyira Tom Ford hihetetlenül jó ízlésének köszönhető, mint Jake tehetségének.

Közel sem egy one man show-ról van szó, nem tudnám sehogy sem eleget dicsérni Amy Adams visszafogottságában is fantasztikus színészi munkáját. Határozottan jót tesz neki, ha kibontakozhat, és nem egy blockbuster szutyokban, vagy egy fontoskodó giccsben kell pazarolnia szépségét és rátermettségét. Michael Shannon üde színfolt, ahogy egy tőle szokatlan karakterben láthatjuk, nem mellesleg váratlan humorforrásként szolgál, ami szépen belesimul az egyébként nagyon komoly dráma szövetébe. Érdemes még szót tenni Aaron Taylor-Johnsonról, akit szintén egy tőle amúgy eddig távol álló szerepkörben válik hitelessé.

Az operatőri munka, a vágás, a zenei aláfestés mind-mind aláhúzza a rendező csodálatos stílusérzékét, anélkül hogy egy pillanatra is hivalkodóvá válna, végig egyértelmű, hogy ezek a hatások a történetet szolgálják. Nem mellesleg ez a brutálisan erős mozi a legjobb szakítós film, ami valaha készült. Szóval ha dobtak már ki nagyon csúnyán, és még esetleg fáj, vagy talán emlékszel rá, hogy mennyire fájt, akkor mindenképpen fizess be erre a letaglózó mesterműre. Katartikus hatása lesz, mert minden giccs nélkül, tökéletesen kidolgozva történik meg az, ami a való életben a lehető legritkábban, és ez minden pénzt megér. Amy Adams tekintete a végén, ahogy rájön, hogy valami itt már örökre meghalt, és nincsen visszaút. Soha.

Nem tudok elég szuperlatívuszt idefröcsögni, és még ezt is kevésnek és teljes egészében méltatlannak érzem ehhez a remekműhöz képest, szóval ha még nem láttad, húzzál a moziba, ne ezt a szart olvasd!

De azért, ha tetszett a bejegyzés, lájkolj minket a facebook oldalunkon, igazán semmibe nem kerül!