„És most ki kell nyírnom ezt a faszom bohócot.”

Öt évvel ezelőtt, amikor elolvastam Stephen King masszív regényét, majd megnéztem a belőle készült tévéfilmet, azzal zártam a kis élménybeszámolómat, hogy ugyan egyikkel sem voltam igazán elégedett, mégis, ha egyszer készül ebből a történetből egy nagyfilmes feldolgozás egy tehetséges alkotógárda tolmácsolásában, akkor tuti ott fogok ülni a moziteremben. Az kevésbé lepett meg, hogy tényleg ott ültem tegnap este, az már annál inkább, hogy mennyien kíváncsiak erre a filmre, akár az ismeretségi körömből, de nézhetjük úgy is, hogy kis hazánkban viszonylag ritkán telnek meg a plázamozik egy akármilyen horrorfilm kedvéért, ahhoz képest konkrétan nem maradt szabad ülőhely. Kérdés, hogy mi lehet a siker titka, elvégre nem hiszem, hogy ennyien olvasták volna az eredeti regényt, a kétrészes tévéfilm sem örvend azért ekkora kultusznak, Stephen King neve ugyan egy nagy brand, de semmire sem jelent garanciát, lásd a Setét torony esetét egy hónapja. Az előzetesek persze jól sikerültek, de hát rengeteg jó előzetest láthattunk mostanában. Nem tudom, a tömegeket mi csábítja ilyen nagy számban a moziba, de azt tudom, hogy az Az megérdemli, mert nem csak sokkal jobb az egykori tévés feldolgozásnál, de az egyik legjobb Stephen King feldolgozás valaha, nem mellékesen az utóbbi idők egyik legjobb horrorfilmje, és még azt is meg merem kockáztatni, hogy jobban sikerült, mint maga az eredeti regény.

Az Az ugyanis 1400 oldalas, és bár bővelkedik méregerős pillanatokban, de simán előfordul benne, hogy egy a cselekmény szempontjából teljesen érdektelen nő életútjával, és érzéseivel foglalkozik hosszú oldalakon át, vagy éppen 100 oldalon keresztül részletezi az egyik fontos szereplő hazaútját az iskolából. A végén meg annyira elkezd kapkodni, hogy bizonyos karakterek teljesen elsikkadnak. A filmmel nincsenek ilyen problémák, vérprofi munka, lendületesen halad előre a cselekmény, miközben nem rohannak annyira, hogy ne térjenek ki az egyes szereplők drámájára, mert a készítők pontosan tudják, hogy az igazi rettegéshez arra is szükség van, hogy szeresd a szereplőket, itt pedig ez maximálisan sikerül. Hogy az előző feldolgozást idézzem: „itt van a dagadt, a zsidó, meg az asztmás, a duplaszemű és a kis kurva is. Ezt jól összehoztad, nigger! A vesztesek klubja.” A vesztesek pedig erőt merítenek a saját kirekesztettségükből, összefognak egymással, mert csak így és csak ők győzhetik le azt a túlvilági, sátáni entitást, amely az egész kisvárost fenyegeti talán az idők végezetéig.

Eleve jó ötlet 11-12 éves gyerekeket szerepeltetni, mert már elég idősek ahhoz, hogy elhiggyük, képesek az önálló döntésekre, de még megvan bennük az a gyermeki önfeledtség, amelyhez felnőttként mindannyian kicsit visszavágyunk. Ezért működik olyan jól egy másik remek King feldolgozás az Állj ki mellettem, vagy a King életművéből jelentősen táplálkozó Stranger Things. És ha már a Stranger Thingsnél tartunk, mindenképpen érdemes megemlíteni Finn Wolfhard-ot, aki már abban a sorozatban is kiváló volt, itt pedig Richie Tozierként neki adták a legjobb szövegeket, úgyhogy egyenesen brillírozik. Annyira vicces beszólásai vannak, hogy már kb önmagában elvinné az egész filmet a hátán, pedig az utolsó amire számítottam az Aztól, hogy majdhogynem végig röhögöm az egészet. Pedig a 10-12 éves koromhoz ez a fajta folyamatos beszólogatás-oltogatás nekem is igencsak hozzátartozott. Az külön tetszett, hogy a kölkök pont ugyanolyan csúnyán beszélnek a filmben, mint ahogy a való életben tennék, ez sokat hozzátett a valószerűséghez, így az átélhetőséghez is.

És ahhoz képest, hogy stúdiófilm, a készítők a brutalitás terén sem fogták vissza magukat. Szegény kis Georgie-nak a kezét premier plánban harapja le a bohóc. Nem is tudom, hogy ehhez foghatót láthattunk-e korábban egyáltalán stúdiófilmben, hogy egy egészen kicsi gyereket a kamerák előtt ilyen brutálisan megcsonkítanak. A további horrorjelenetekre sem lehet panaszunk, megvannak a szokásos sokkeffektek, a hátborzongató hangulat, Bill Skarsgard is kitesz magáért Pennywiseként, a mai modern technika pedig véletlenül sem uralja el a látottakat, hanem végig a történet szolgálatában áll. Sosem azt nézzük, hogy „húúú milyen király a CGI”, hanem azt, hogy „jézusom, mit fog csinálni ez a rohadék?”. Azt hiszem ez lehetett igazán a készítők célja, akik voltak annyira profik, hogy érezzék, szükség van az Aznál a bevállalósabb hozzáállásra, de Kinggel ellentétben nem estek túlzásba, a filmben ugyanis hálistennek nem dugja végig az összes gyerek a kiscsajt egy csatornában. Ez már az eredeti regényben is kissé öncélúan hatott, sőt ekkor döbbentem rá, hogy Stephen King mekkora beteg állat valójában. A levágott gyerekkarral történő integetés (ez pont látható egyébként a filmben) még oké, na de a csoportos szex 12 évesek között az azért már mégiscsak sok, nem?

A korábban már említett Stranger Things-el ellentétben nem próbáltak olyan szinten a nosztalgiára építeni, bár akad egy New Kids on The Block-os poén, a főbullynak fülbevalója és focistafrizujára van, a háttérben pedig a legelső Batmant, a Halálos fegyver 2-t, vagy éppen a Rémálom az Elm utcában 5-öt játsszák.  Szóval egy pillanatra sem zökkent ki bennünket 1989-ből, de mégis bízik annyira King történetében, hogy ne váljon átlátszó nostalgiaexploitationné, mint ahogy tette azt a Jurassic Wolrd, vagy a legutóbbi Terminátor. King regényéből pedig nem csak a külsőségeket emelték át, hanem a valódi drámát is, ami legfőképp a gyerekek szüleikkel való viszonyát érinti, de legalább ennyire fontos a főhős, Bill traumája az eltűnt öccsével, Georgie-val kapcsolatban. Persze, nem kell attól félni, hogy mélylélektani elemzéseket láthatunk, az írók és a rendező kiválóan megtalálták az egyensúlyt a gyerekkori hülyéskedések, illetve az evilági és túlvilági borzalmak között.

Ha mindenképpen hibákat akarunk keresni, akkor felróhatjuk a készítőknek, hogy a zsidó meg a néger kisgyerekek gyakorlatilag csak dísznek voltak jelen, ha nem lettek volna ott, körülbelül ugyanezt a filmet kaptuk volna. Most ezt ráfoghatjuk Hollywood rasszizmusára, de igazán csak akkor kaptak volna a pofájukba, ha ténylegesen kihagyják ezeket a karaktereket, így valószínűleg a kisebbik rossz mellett döntöttek. Ha nagyon kötözködni akarnék, akkor azt is megemlíthetem, hogy egyik horrorjelenettől sem szartam össze magamat különösebben, de azért lehetek ezzel kapcsolatban egy kicsit megengedőbb, mert elég harcedzett veterán vagyok ilyen szempontból, sokmindent láttam az elmúlt jó húsz év során, így már nem olyan könnyű elérni egy mozinak, hogy igazán féljek rajta, egy stúdiófilmtől pedig nem is igazán várom el.

Illetve sok kritikus kesereg, hogy végül nem az eredetileg szerződtetett Cary Fukunaga rendezhette a filmet. Bár Fukunaga korábban még sohasem készített horrort (az Azt végül rendező Andy Muschietti legalább már letette az asztalra az egyébként kurvajó Mamát), vagy akár coming of age filmet, mégis a nyilatkozatai alapján feltétlen bizalmat szavaztak neki látatlanban is. A magam részéről csak abban vagyok biztos, hogy Fukunaga alatt tutira nem lett volna ennyire szórakoztató a végeredmény, úgyhogy nem tudok emiatt különösebben sajnálkozni. Talán, ha kikerül a netre az ő forgatókönyve, akkor már egy kicsit okosabbak leszünk.

Az Az egyszerre fejeződik be úgy, mint egy szerethető, kicsike, független coming of age mozi, és mint egy pénzhajhász, drága stúdiófilm. Ott van a szív, de láthatjuk, milyen bénán készülnek a folytatásra. King könyvében már jóval gyengébbnek bizonyultak a felnőtt gyerekekkel foglalkozó részek, ami egyedül azért nem volt különösebben zavaró,mert párhuzamosan futott a múltbeli történésekkel. A tévéfilm második fele már teljesen feledhetőre sikerült, meg úgy egyáltalán, ki kíváncsi erre a történetre a gyerekek nélkül? Részemről elég szép kerek ez a film így önmagában, és nem nagyon hiszem, hogy egy folytatás nemhogy felülmúlni, de akár megközelíteni tudná, amit itt láthattunk. Mert most szépen egyesült a független filmekre jellemző bátorság, brutalitás, vulgaritás, szerethetőség és őszinteség, miközben megkaphattuk a nagyköltségvetésből készült blockbusterekből megszokott kiváló trükköket, tökéletes operatőri munkát és remek színészeket. Azért kevés horrorfilmnél állnak ennyire együtt a csillagok, és akkor a bevételek még csak ezután jönnek.