Tisztogatás. Milyen egyszerű szó. Viszont milyen borzalmakat takar a jelentése. Elsősorban II. Világháborúból ismerjük, pedig korántsem csak akkor arra az időszakra jellemző. A mostani filmben elsősorban azutáni alkalmazásáról van szó. Igen, elméletileg már békeidőben. Ami a balti államokban még hosszú ideig nem jelentette a valós nyugalmat. Ezúttal az észtek tragédiája kerül feldolgozásra.

Elhagyatott tanya valahol a világ végén, magányos öregasszony él benne segítség nélkül. Az egyik este egy szerencsétlen, gengszterektől szökött, prostitúcióra kényszerített fiatal lány támolyog be hozzá. Befogadja, saját baljós érzései ellenére. Még nem tudja, hogy milyen különös kapcsolat fűzi az ismeretlenhez, de a múlt felkavaró emlékei előtörnek az állapota láttán. Olyanok, amiket mindig temetni vágyott és most szembesülni kénytelen velük. A lány mögött pedig ott közeleg a valódi veszély. Vajon hogyan boldogul a különös páros?

A világháború utáni szovjet megszállás traumája sok országot érintett. Magyarországon sem kell különösebben ecsetelni, mekkora sokk volt az embereknek, pláne, hogy egy ránk kényszerített rendszer követte. Tudom, megdöbbentően hangzik, de a nálunk állandó jelzőként átkost kapott Rákosi korszakban történtek néha szinte puhának számítanak ahhoz képest, ami az észteknél és a letteknél lejátszódott. A teljes jogfosztottság léte, a kisajátítások durvasága, az ideológiai átnevelési eszközök brutalitása, a testi-lelki erőszak, a reménytelen ellenállás világa a filmeken és a könyvekben többnyire férfi környezetben játszódik. Pedig a nőknek mindazokat ugyanúgy át kellett élniük. A Puhdistus ezt a lidércnyomást próbálja visszaadni. Sikerrel. Dermesztően, felkavaróan, nehezen felejthetően. Hiszen nem könnyű feldolgozni, milyen úgy élni, hogy látni kell a gyilkosságokat, elviselni a megszállást és muszáj megalkudni a helyzettel, mert változásra nincs remény. A kilátástalanság öli a lelket. Van aki belehal, mert képtelen megbékélni a valósággal, mások beletörődnek és (túl)élnek.

A film irodalmi alapja Sofi Oksanen írónő világszerte sikeres regénye, a Tisztogatás. Ha minden igaz, még megdöbbentőbb, mint az a mozi, amit akad, aki megszépítőnek tart az alapműhöz képest. Nem olvastam, de talán majd egyszer sor kerül rá. Bár nem biztos, mert a megszépítettként aposztrofált változat után sem vágyok több sokkhatásra, amikben bővelkedik a film. Amit a történelem a főhősnőre rámért, abba egy tucatnyi vasgyúró belepusztult volna. A könyv megfilmesítése nemzeti ügynek számított az észteknél. Aliide Truu kálváriája eredetileg színpadi történetként indult, majd regény lett belőle, hatalmas sikert hozva az írójának. Azt az adatot találtam róla, hogy 38 nyelvre fordították le, amely szám talán még nőtt is a Wikipédiára kikerült cikk óta. Magyarországra 2010-ben ért el, tehát aki akarja, hozzáférhet.

Miután az észt filmgyártást mindig áthatotta az erős kapcsolódás a nemzeti identitáshoz, jókora önmérsékletről árulkodik, hogy ezt a filmet a finnekkel összefogva vitték vászonra. Egyben bölcs józanságra utal. Hiszen egy kb. 1.3 milliós országban kevés mozi készül, nehéz az ottani értő kezeket kinevelni. Az északi „nagy testvér” segítségül hívása kézenfekvő ötlet volt. Ráadásul bevált, ami szintén nem utolsó dolog. Így került hát a levezénylés Antti Jokinen kezébe, aki dokumentumfilmekben és TV-s munkákban tette le a névjegyét, mindössze egy nagyfilmet forgatott a Puhdistus előtt. Ennek ellenére meglepően érett művel hálálta meg a bizalmat. Miközben a forgatókönyv elkészítésébe szintén beszállt, tanári módon, az eredmény alapján. Egy veterán direktor magabiztosságával lavírozott a színhely és korszakváltások bemutatásával. A „visszatekintéses technika” alkalmazása illik a meséhez, de menet közben csínján kell vele bánni, mert egy idő után beleszédülhet a néző. Ezúttal nem. Az idősíkok átlépésének problémáját egy-egy jellemző, kitartott képpel oldották meg. Olyan remekül választva meg őket, hogy egy percig nem vitás, a színhely ugyan maradt, de ugrottunk az időben. Néha-előre, néha visszafelé. Külön jó, hogy ekképp fölösleges mondatokat vagy időhúzó perceket takarítottak meg.  Ami jó, mert a Tisztogatás lassú építkezéssel halad előre. Hová rohannánk? Egy eldugott tanya a fő színhely, ahol már egy autó vagy egy idegen arc feltűnése szenzációnak számít. Vagy éppen gyanakvásra ad okot. Számos évtized keserves tapasztalatainak sora rögzítette a lakosság agyában az „idegen=veszély” korántsem megalapozatlan előítéletét. Már a nyitókép azt sugallja, hogy lementünk a térképről. A füstoszlop pedig azt, hogy a látszólag békés tájjal valami nem stimmel.

Az erős képalkotás végig megmarad a történet során. Rauno Ronkainen elsősorban ugyancsak a TV-ben szerzett gyakorlatot, bár azért az ő játékfilmes listája hosszabb, mint a rendezőé. Megnéztem a filmográfiáját, és a 2015-ös „A bába (The Midwife)” hozzáférhető nálunk. Miután amúgy is rendhagyó történetnek ígérkezik, listára tettem. Az operatőr és a rendező szerencsésen összetalálkoztak és emlékezetes együttműködést produkáltak. Az észt család történet bővelkedik durvaságokban, hiszen a történelem végig rugdosta őket a XX. század legrázósabb időszakain. A gyomorszorító jelenetek pont annyira kemények, hogy elindítsák az érzelmeket a nézőkben, de megállnak meg a képi kivitelben ott, ahol még nem megy át undorba a sokkolás. A precíz kamera beállítások mindent elmondanak, ám hagynak helyet a nézői fantáziának. Így lehet művészien megoldani a legnagyobb gusztustalanságokat is, amikor a szovjet elhárítók módszereire kerül a sor. Mert ők azok, akik rátelepednek Észtországra a németek kiűzése után. Mivel a helyi partizán mozgalom, az „erdei testvérek,” a vörös csillagosokat éppúgy nem állhatták, mint horogkereszteseket, a terror a vegytiszta sztálini elvek alkalmazásával érvényesült.

Ebben a környezetben edződik meg Aliide, a főszereplő. Nem könnyű eset. Egyszerre makacs, elszánt, talpraesett és segítőkész. Meg könyörtelen, ha azt látja célravezetőnek. Eleinte úgy tűnik, nem ő lesz központi karakter, hanem a nővére, aki szép, sikeres… és élhetetlen. Észre sem veszi, hogy tragédiát okoz, és a gyámoltalansága a teljes család vesztét okozhatja. Ám van, aki képes radikális – és kegyetlen – döntést hozni, ha az szükséges. A Hamupipőke húg lesz a család igazi fenntartója a szovjetrendszer rájuk zúdulása után. Hogy miket kell eltűrni és túlélni a családnak, azt nem ecsetelem. Látni kell.

De ha valakinek nem volna világos, hogy a balti államok miért tekintenek mindmáig leplezetlen gyanakvással az oroszokra, annak a fejében fényt gyújt a film. Laura Birn játssza az ifjú lányt, szerintem remekül. Megnyugtatom az olvasót, a mintegy két órányi vetítési idő egyáltalán nem a bolsevizmus szapulására lett szánva. Időről átlépünk a közeli jelenbe, bár az sem biztató. A prostitúcióra kényszerítés kényes téma mindenfelé.

A lelkiismeretlen, csak a hasznot néző alvilági figurák viszont emberükre találnak a konok vénasszonyban. Liisi Tandefelt alakítja megöregedett, megkeseredett Aliidét, akiben még egyszer felbuzognak az érzések. Hogy mi az oka, hatalmas spoiler volna leírni, így ettől eltekintek. Aki viszont Sztálin pribékjeivel szembenézett, képes volt beleszeretni egy orosz propagandistába és a megaláztatások után kommunistává válni, azt pár piti gengszter nem bírja megfélemlíteni. Ő, aki kemény döntésekhez szokott, ezúttal sem habozik rövidre zárni a problémákat.  A legfőbbet sem, ami a fél életét megkeserítette. Aliide utolsó tette egyszerre vezeklés, büntetés, mely magában rejti a feloldozást. Az extrém döntés ellenére sem tűnik művinek a megoldás. Ám felkavaró, miként az ok is az, ami kiváltotta. Liisi Tandefelt szerepfelfogása mondhatni tökéletes, nagyban hozzájárul, hogy Aliide ellentmondásos figurája végig érdekes marad, és nézőként nem fordulunk ellene, minden hibája ellenére.

Írják erről a moziról, hogy valójában azt vágja a közönség képébe, hogy a nőkkel gyalázatosan elbánnak a férfiak. Van benne igazság. Hiszen a világháborút, a szovjet embernyomorítást, a vagy éppen a modern kori szexrabszolgaságot tényleg az erősebbik nem hozta a gyengébbikre. Szerintem mégis inkább az egyén felelősségére való figyelmeztetés a lényeg. Az „embernek maradni” dilemmája korokon és rendszereken át húzódik. Nincs ideális világ, előbb-utóbb minden társadalomban kitermelődik valamilyen formában nemek egyenlőtlenségének visszássága. Miként az „erőszakkal nem lehet boldogítani” problémakör sem kerülhető meg a végtelenségig, a történelem ezt már igazolta.  A rossz döntésekért vezekelni kell, és valamilyen formában bűnhődni is. Miután ennek az ismertetőnek a kikerülése húsvét környékére esik, talán mégis helyénvaló a publikálása, a korántsem emelkedett téma ellenére.

Jó film a Puhdistus. Viszont kétségtelen, hogy hangulat és érdeklődés kell hozzá, ugyanis kemény lelkiismereti problémákat tálal. Olyanokat, amikkel nincs mindig kedve szembenézni az embernek. Viszont időről-időre muszáj. Miként a házba betolakodott legyekkel. Ennek ellenére azt mondom, bizony helye volna a televízió főcsatornáján. Nem kell mindig kaviár és/vagy limonádé. Elgondolkodtató alkotásokból manapság sajnálatosan kevés jut el a nagyközönséghez. Bízom benne, az olvasók között akad majd, aki vállalja majd a rázós téma drámai feldolgozását valamelyik estére. Azt hiszem, a "dark vonulat" kedvelőin túl igazából azok érdeklődésére tarthat számot a film, akik szeretik fejben tovább vinni a látottakat. Vajon hol siklott félre a főhősnő élete? Mennyi abból az ő hibája és mennyi a történelemé, netán a véletlené? Óhatatlanul is előjön az ember fejében a saját viselt dolgainak újragondolása. Az sem árt néha.

Ui: Az utolsó képen látható légy - és társai - a könyvben főszereplők. De a film kapcsán sem véletlenül került ide. Mondhatni, jelkép funkciót tölt be. Lehet megbizonyosodni róla.