A finn népet nem kényeztette el a természet. Az időjárás szigorú arrafelé. Télen vad hidegek járnak, a nyár rövid és nem túl meleg. Kevés a termőföld, alaposan meg kell küzdeni a betevő falatért. Ilyen viszonyok között csak edzett és szívós emberek élnek meg. Olyanok, akik makacsul küzdve viszik végbe a kitűzött céljaikat. Most éppen a filmgyártás területén mutatkozott meg ez a tulajdonságuk. Ha egy téma fontos nekik, akkor újra és újra nekiveselkednek, kerüljön bármennyibe. Nálunk bezzeg nem forgatják húsz évenként újra az Egri csillagokat.

1941-et írunk. Németország hatalmas erővel nyomul előre a Szovjetunó területén, mely az északi frontról visszavonja az erőit. A finn hadsereg vezetői úgy érzik, eljött az ideje, hogy mintegy két év után fegyverrel vehessék vissza a tőlük elrabolt karéliai területeket. Az ifjú és elszánt Kariluoto hadnagy a géppuskás századával indul a frontra, hogy átessen a tűzkeresztségen. Bár az első támadásuk sikerrel jár, a háború hamar kimutatja a foga fehérjét. Az éles helyzetekben minden katonának megmutatkozi a valódi természete.

Filmes háttér

Finnország, vagyis hát hivatalosan a Finn Köztársaság, 1917 december 6-án lett független a cári Oroszországtól. Nemrég volt a századik évfordulója ennek az örvendetes eseménynek. Igyekeztek hát megadni az ünneplés módját. Egy nagykiállítású mozi erre a célra fölöttébb megfelelt. Összeraktak rá kb. 7 millió eurót, ami azért jelentős summa. Megszületett belőle a Tuntematon sotilas (Az ismeretlen katona) harmadik verziója. Nem aprózták el. A hazai piacra szánt történet mintegy 3 órásra lett vágva. Sőt, a TV változatához még újabb 60 percet hozzácsaptak. A külföldi vetítőtermek közönségével kíméletesebbek voltak, így a nemzetközi forgalmazásra szánt anyag potom 135 perc csupán. Ez az ismertető a belső piacukra szánt filmmel foglalkozik. Ahogy sejthető, a finn színészgárdából mindenki részt akart venni a nemzeti ügynek számító film elkészítésében. Tekintve a téma gazdagságát és a kiállítás mértékét, kevés kimaradót kéne összeszámlálni, már ha akarna ilyet tenni valaki. Viszont, mi tagadás, Európának ezen a részén kevés színészt mondhatni közismertnek. Attól még bőven képzettek, hogy mi nem ismerjük őket. Nyugodtan leírhatom, a gárdából az alakítása miatt senkit nem neveznék rossz választásnak. Persze, ha kellett, külföldről is hoztak néhány odaillő arcot. Ahogy az sejthető, leginkább az orosz oldal ábrázolásához kellettek. Ám azt sem titkolom, hogy véleményem szerint azért igazán kiemelkedő alakítást nem láttam. Viszont emiatt inkább a forgatókönyvet teszem felelőssé. De erről majd később inkább, a főkarakter kapcsán.

Az operatőri munkát egy meglehetősen fiatal emberre bízták, Mika Orasmaára. A filmográfiája nem túl hosszú, de szép számmal sorakoznak benne az elismerések. Gyanítom, hogy a modern technikában való jártassága révén szavaztak rá. Meg kell hagyni, az erdei harcok fényképezése igazolja a választást, de én a csöndesebb hangulatú, lágyabb képi megoldásai láttán emelnék kalapot előtte. Azok erős atmoszférát árasztanak.

Hozzá hasonlóan a zeneszerző, Lasse Enersen, a finom dallamokkal nyerte el a tetszésemet. A hangszerelés a film elején időnként Vangelist idézte fel bennem, de később aztán már saját jogon büszkélkedhet a szerző. A legjobb döntése az volt, hogy végig kerüli az átlagos háborús zenék fogásait, pattogó ütemeit, véletlenül sem akar a hadi dicsőséget sugallni, vagy pozitív érzéseket kelteni egy csata előtt. Igaz, ez nagyban igazodik a rendezői felfogáshoz.

A nemzeti eposz legújabb levezénylése ezúttal Aku Lohimies feladata volt. Pár mozi akad tőle, ami eljutott hozzánk, az IMDB-n könnyen megtalálja a magyar címeket az esetleges érdeklődő. Amerikában és Finnországban egyaránt képezte magát, művészeti hajlamai mellett erős a történelmi érdeklődése. Skandináv nyelvterületen megbecsült rendezőnek számít. Tekintve a téma fontosságát és a legelső feldolgozás elsöprő hazai sikerét, keményfába vágta a fejszéjét a jubileumi mozi elkészítésének feladatával. Nyilvánvalóan butaság lett volna a régieket utánozni, ezért a forgatókönyv írásába is beszállt. Alapjában véve érthető és jó koncepcióval állt elő. Korrekt a rendezői munkája is, különösen a harcok kivitelezése. Viszont a drámai pillanatokhoz mintha nem lett volna érzéke, amikből viszont bőven akad a történetben. Väinö Linna regénye a finn irodalom közismert darabja. Aki szeretne többet tudni róla és az 1955-ös mára minden értelemben klasszikussá nemesedett első filmváltozatról, ITT megteheti. Linna annak idején nagyon alaposan belevájta magát a témába, a frontot testközelből ismerte, így aztán a könyv nyers változata tényleg nyersre sikeredett. A kiadó, az író egyetértésével, „megszelídítette” a nyomdába került művet. A kényesebb pontokból kihúztak, a katonai nyelvezet durvasága jócskán vissza lett fogva. Az eltelt évtizedek viszont már lehetővé tették, hogy tényleg az eredetinek mondható írásmű legyen a 2017-es megfilmesítés alapja. Benne a szépnek nem nevezhető részletekkel, és valósághoz közelebb álló szóhasználattal. Ami, mondjuk ki nyíltan, a seregben korántsem a „fentebb stílt” jelenti, hanem annál inkább a vaskosabb, sőt, durvább szavak használatát.

Történelmi háttér

A Szovjetunió vezetését mindig bosszantotta az Orosz Birodalomból kiugró finnek önállósodása. 1939-ben, - természetesen megelőzési céllal, - és az „ősi jog érvényesítésére,” nekiugrottak a kis szomszédnak és Karélia jelentős részét elszakították tőlük. Ez volt a finnek Nagy Honvédő Háborúja, bár ezt a titulus később a szovjetek révén vonult be a köztudatba. A „Téli háború" természetesen filmre került, akit érdekel, kattintson a színes betűkre. A kényszer-béke mély nyomot hagyott a finnekben. És a visszavágás vágyát hívta elő. Ami több mint nagy kockázatot rejtett magában, ezzel mindenki tisztában volt, ennek ellenére megvolt a revans kísérlet társadalmi támogatottsága. Ám a németek 1941-es sikerei idején úgy tűnt, reális az esélyt az elrabolt területek visszaszerzésére. Az időközben alaposan megerősödött finn hadsereg nem mulasztotta el az alkalmat, és újra felvonult az egykori határvonalig. Meg egy kicsit tovább. A józan ész azért megszólalt a vezérkarban, és németek minden győzködése ellenére sem csatlakoztak Leningrád blokádjához. Az ismeretlen katona ebben az időszakban veszi fel a történet fonalát.

Politikailag rázós részlet, így egykoron érthető módon maradt el a nemzeti összekovácsolódás erősítésére szánt fekete-fehér moziból, annak egyértelmű ábrázolása, hogy a finn tisztikar és a katonák viszonya gyakran feszült volt. Ehhez nem árt tudni, hogy a finn hadsereg tisztjeinek jelentős része a porosz gyökerekkel rendelkező földbirtokos arisztokrácia tagjai közül került ki. A közkatonákkal a mifelénk is „porosz mentalitásként” elhíresült semmibe vevő magatartást gyakorolták, így az ellentét kézenfekvő volt. Akadtak köztük, akik Hitler csapatainak sikereitől megrészegültek, sőt, nyíltan náci elveket vallottak, és a front kiszélesítését akarták. A közkatonák közül csak kevesen gondolkodtak hasonlóan. Náluk inkább a finn „vörös-fehér polgárháború” fájó emlékei jöttek elő. Mert bizony 1917 után a finnek szintén megvívták az eszmék tényleges harcát, és éppoly mélyek maradtak a sebek, mint az egykori Oroszországban. A testvérháborúban a felek nem kímélték egymást. Csak épp északon a vörösök maradtak alul. Linna regényének megjelenésekor még sokan éltek az egykori résztvevők közül, a kiadó joggal ódzkodott az ilyen részletek műben történő maradásától. A náci szimpátia felemlegetése sem hiányzott senkinek. Az össznépi honvédő harc sugallata mennyivel jobban mutatott, pláne, hogy nem puszta kitaláció volt. De Linna másban is belerondított a képbe. Bizony, a finnek időnként minden lelkiismeret-furdalás nélkül lelőtték a foglyaikat, ha nem volt kedvük félnapot sétálni velük a gyűjtőtáborig.

A másik oldal sem jobb, a jól látható jelzéssel ellátott mentőautót szitvá lövik. Csak néha villan fel az emberség a háború poklában. Mint amikor az egyik finn harcos a saját fejadagját adja oda az éhező orosz gyerekeknek. Az visszafoglalt területeken élő nők sorsa szívszorító, tartozzanak az éppen vesztes vagy győztes félhez. A világháborúban legendák születtek a harcosokat ápoló, a front minden durva körülményét vállaló önzetlen ápolónőkről. A férfiak nélkül maradt asszonyok könnyen kaphatósága már korántsem idilli képet sugallt, hát még az, hogy akadtak közönséges férjvadászok a hadsereg környékén, akik a közkatonák rovására kaptak kitűnő ellátást a tiszteknek nyújtott „szolgálatokért.” Azt sem népszerű előhozni, hogy a vereség egyre nyilvánvalóbbá válásakor, a tisztek egy része közönséges ágyútöltelékként kezelte a katonákat, elvárva tőlük, hogy halálig harcoljanak, a siker reménye nélkül. Valahonnan ismerős ez a szemlélet... Na igen, a Führer és a Generalisszimusz egyaránt alkalmazta, igaz, a háború más-más szakaszában. Mindezek a kínos momentumok benne vannak az író eredeti kéziratában, és – ha csupán jelzésszerűen is – de bekerültek a legújabb mozi verzióba.

A filmről                 

Miután az alapmű nem változott, aki látta már az eddig elkészült változatokat, az rengeteg ismerős karakterrel és eseménnyel találkozik majd. A leglényegesebb eltérés a korábbi két megfilmesítéstől kétségkívül a harcok mennyiségében és azok kidolgozottságában keresendő. A mai kamerák fejlettsége, könnyű mozgathatósága és trükkök sokasága lehetővé teszi, hogy a néző átérezhesse, milyen veszélyes és idegpróbáló dolog volt a karéliai vadonban frontkatonának lenni. A fogyaszthatóságnak jót tett, de én úgy érzem, a csatákra szánt, megnövelt percidő sokat elvett „az ismeretlen katona” sokszínűségének ábrázolásából a legelső verzióhoz képest.

A rendező-forgatókönyvíró Rokka „Antti” Antero karakterét helyezte a mese központjába. Vissza-visszatérő alakja mindig fontos fordulat közelségét jelzi. Ez a megoldás teljesen érthető, már Linnánál is fontos szerepet kapott a finn földműves. Rokka maga megtestesült józanság a fronton. Hidegvérű, precíz, gyors, amikor harcolni kell, de ha szükséges, lapítani sem restell. Afféle igazi tenyeres-talpas paraszt, akit megedzett a nehéz élet és hozzászokott az önellátáshoz, a radikális döntésekhez. Az esze éles és független természet. Az életet a maga egyszerű módján kezeli. Aki fiatalabb, azt tegezi, ahogy a környékükön szokás és a feladásáról hallani sem akar. Hős lenni nem szándékozik, ám felszólítás nélkül teszi a dolgát. Ha lőni kell, hát azt. Elvégre ő nem embert öl, hanem ellenséget. A pszichológusok éhen halnának, ha mindenki ilyen józan fejű volna. Viszont a fegyelmet nem nézi semmire. Világosan közli, ő családjáért, az elvett földjéért és a tanyájáért vonult be a szovjetek ellen. Nehogy egy árva percig azt higgyék csillagos gallérral rendelkezők, hogy értük küzd. A tisztek körében enyhén szólva nem arat osztatlan sikert az álláspontja, több afférja van velük, mint az ellenséggel. Rokka él-hal a családjáért, kitart a barátja mellett, a veszélyes feladatokban élen jár. Önként. Nem hibátlan, néha nehéz természetű ember, de a végére megkedveli a néző. Eero Aho a megformálója. Jól csinálta, de számomra azért az első mozi szereplője marad az igazi Antti.

A regényben bőven vannak hozzá hasonló érdekes karakterek, remek jellemábrázolással megírva. Viszont ebben a filmben alaposan meghúzták a többiek szövegét, mondhatni, csak jelzésszerűen vannak ábrázolva. Talán a TV változatban jobban kijön az alkotói szándék, ami a filmben csak nyomokban maradt meg. Különösen hiányoltam, hogy a háborús propagandát kifigurázó „ismeretlen katona” alakja vissza lett fogva. Vagy a cikornyás beszédű hazafié, aki az örökmozgót szeretné feltalálni. És a sornak koránt sincs vége. Ám a regény, vagy a régi, 1955-ös feldolgozást nem ismerők nem lesznek elégedetlenek. Az forgatókönyv kerek, csak éppen más lett, mint az eddigiek.

Úgy summáznám a véleményemet, hogy a „Tuntematon sotilas” legfrissebb filmre vitele kétségkívül jól sikerült. Stílusos mozi, számos művészi megoldással, de ügyel a szórakoztatásra is. Kellően kemény, de sosem öncélúan durva. Kivitelezésben, operatőri, zeneszerzői és színészi területen bízvást odaállítható bármely háborús blockbuster mellé. Ám a jóról nem volt képes szintet ugrani, át a kiválóra. Furcsa, de úgy érzem, túlságosan megragadt a realitás talaján és ahhoz a mai néző ahhoz már hozzászokott. Egy csipetnyit áldozni kellett volna a legendának, mert a hétköznapi szenvedéssel nehéz érzelmi kötődést kialakítani. Pedig a lezáró perceknél, amikor már véget ért a géppuskás század igazi története és a háború utáni életre készülés kerül elő, a rendező kiváló teljesítmény nyújt a montázsokban. Jobbat, megindítóbbat, mint a tényleges játékfilmben. Tehát volt esély új klasszikus létrejöttére. Azért mindenképp javaslom a megtekintendő mozik listájának felvételére annál, aki még nem látta.