És Te mihez kezdenél életed utolsó órájában?
Csak annyira emlékeztem a filmből, hogy Anthony Edwards egy kávézóban várakozik, csörög a telefon, ő meg felveszi, és egy téves hívás miatt még idejében értesül arról, hogy az USA kilőtte az atomrakétákat a Szovjetunióra és az ellentámadásig mindössze hetven perc maradt. Semmi más nem maradt meg belőle, csupán ez az egy jelenet. Az is teljesen véletlenül jutott eszembe, hogy ebben márpedig Green doki is játszik, azután ahogy néztem, egyre több minden villant be. Mindig felemelő érzés Tini Scal filmet nézni számomra, legalább akkora, mint rájuk találni, egy emlékfoszlányból. Mondjuk az újranézést ebben az esetben inkább az triggerelte, hogy az ukrán helyzet miatt három barátom is rám írt, vajon mi lesz, ha mégis rányomnak a piros gombra?
Arra viszont egyáltalán nem emlékeztem, hogy ezt a hetven percet megelőzi egy olyan banális húsz, ami finoman fogalmazva se túl jó. Azt meséli el, hogyan találta meg szégyenlős főhősünk, Harry élete szerelmét, Julie-t, akit a filmben Mare Winningham alakít. Harminc évig keresi, erre mikor megtalálja, kitör az atomháború. De hát nem jöhet minden össze nem igaz? Annyira elhúzódik ez a bumfordi expozíció - érdemes elemezni a 80-as évek ruháit, és különösen Edwards öltözékét -, hogy már komolyan elhittem, ez nem is az a film, amire emlékeztem. Azután persze csak kiderült, hogy én ezt így, elejétől ebben a formában most látom először. Mert szentül meg voltam győződve, hogy ez a kávézóval kezdődik, vagy mint afféle Shop Stop ott játszódik egész végig.
Közben meg inkább azzal a trükkel él, hogy a húsz perces felvezető után, valós időben játszódik, abban a hetven percben, amíg az ellencsapás eléri Los Angelest. Természetesen Harrynek - most, hogy megtalálta élete szerelmét - esze ágában sincs Julie nélkül elmenni a városból, és láthatjuk milyen akadályokat kell legyűrnie, ha meg akarja menteni őt. Legtanulságosabb, hogy mihez kezd az információval, amit még ő maga is nehezen hisz el. Csak szórakozott vele valaki? Vagy simán őrültnek nézik? Vagy ami a legrosszabb, elhiszik, és akkor fejvesztve menekülni kezdenek ki merre lát. Ha pedig segítenek is, mindenkinek akad újabb valaki, aki fontosabb neki, és nem akar nélküle lelépni, és így mint a népmesében egyre csak hízik a kisgömböc, amit egymáshoz ragaszkodó emberek alkotnak. Emlékszem régen ez a része a filmnek annyira megrázott, hogy én is komolyan elgondolkodtam, én vajon kinek szólnék ebben a helyzetben?
A kávézóban illusztris társaság gyűlt össze, igazi későn fekvő, és koránkelő arcok. Itt van Dr. Silbermann - Earl Boen - a Terminátorból, egy ál-stewardess, jómunkásembörök, egy transzvesztita, a folyton ordibáló csöves, és a Nagyon Jó Nő, - most Denise Crosby - akinek a füléhez nőtt a bukofonja. A film leggagyibb részei pont hozzá köthetők, ahogy öt perc alatt hitelesíti az Edwards által elmondottakat, és onnantól ketyeg visszafelé az óra, mert már nem lázálom az egész, hanem súlya van. NJN-ünk villámgyorsan megszervezi mi kell a túléléshez; pl. a Déli sarkra mennek, mert ott a legnagyobb a túlélési esély, magukkal visznek egy tonna konzervet, hogy amíg megtanulnak pingvinre vadászni valahogy életben maradjanak. Jó minőségű polár kabát is kell, nehogy fázzanak, és persze szólni kell a tudósoknak, orvosoknak, és egyéb társadalmilag hasznosabb tagoknak, akikkel majd újjá lehet építeni a civilizációt az apokalipszis romjain.
Szerencsére ezt a sok blődséget már Edwards karaktere se bírja és inkább kiugrik a kocsiból, hogy saját útra lépjen. Ettől a film lényegesen hitelesebb lesz, hiszen ő csak egy átlagember, és így is cselekszik. Néha irracionálisan, de hát tegye a szívére a kezét mindenki, aki az atomháború árnyékában nem felejtené otthon a kalucsniját. Ami a filmben idegesítő, az sokkal inkább az, hogy főhősünk helyenként már túlságosan is balfasz, és ahol csak lehet időt veszít. Értékes perceket tölt bámészkodással, toronyházakból történő le föl rohangálással, pilóta kereséssel, emberek összetévesztésével, no meg persze azzal, hogy szaladgál Julie után, aki képtelen a seggén megmaradni, mert annyira akar segíteni.
Eközben a film egyre rövidebb spirálon közelít a végkifejlet felé, ahol elszabadul a pokol, az őrület miután a legtöbb ember értesül az atomcsapásról - az amerikai ötven perc után érkezik meg a vörösökhöz -, és már nincs meg Harry előnye, már nem üres utcákon kell rohangálni, hanem egy olyan környezetben, ahol semmi se szent. A nőket meg akarják erőszakolni az utcán, az embereket lelövik mert sandán nézett rá a másik, kirakatokat törnek be és rabolnak, meg gyújtogatnak. Harrynek meg a legnagyobb problémája, hogy felhívja a férfi apját, aki véletlenül őt hívta egy órája, mert úgy érzi tartozik ennyivel. Itt már a néző legszívesebben ráüvöltene, hogy loholjon már fel a toronyház tetejére, ahol várja a mentőhelikopter, és csak annyi lenne a dolga, hogy azzal eljut a reptérre, és mehet a többiek után pingvinföldre. Itt megkapjuk Kurt Fuller - a Horrorra akadva sheriffje - monológját, és aztán egy olyan lezárást, ami egyszerre gyönyörű, megrendítő, és szívbemarkoló, és a film olyan magasságokba emelkedik, amire nincsenek szavak.
Legnagyobb megdöbbenésemre azonban odakint sem egy noname anyagról van szó. A rendező Steve De Jarnatt abban a reményben írta meg a forgatókönyvet 1980-ban a Warner-nak hogy ő is rendezheti a filmet, de a stúdió nem akarta, hogy egy elsőfilmes, névtelen senki üljön a rendezőszékbe, ők valami nagyobb szabásút szerettek volna. Emiatt a forgatókönyvet a raktárban hagyták, majd miután 1983-ban egy magazin beválasztotta a tíz legjobb forgatókönyv közé, amiből soha nem lett film, Jarnatt saját maga vásárolta vissza 25.000 dollárért. Miután átírta, a Warner 400.000 dollárt kínált érte, de továbbra sem engedte rendezni. Ezután úgy festett a dolog a Twilight Zone nagyfilm története lesz, de végül elvetették az ötletet, mert az atomháborút és a romantikát túlságosan morbidnak tartották, még egy Twilight Zone résznek is. Ott is kérték, de Jarnattnak esze ágában sem volt változtatni a befejezésen.
Végül a Hemdale Films - akinek olyan filmek köszönhetőek mint a már említett Terminátor, a Szakasz, Az utolsó császár, a Sólyom-szigeti küldetés, a Sárgaszakáll, vagy a magyar kooprodukcióban készült Hercegnő és a kobold - látott benne fantáziát és majdnem négymilliót adott Jarnattnak, hogy készítse el belőle a filmet. Edwards előtt Nicolas Cage és Kurt Russell neve is felmerült a főhős szerepére, de Edwards kemény lobbizása végül meghozta a gyümölcsét. Edwards elmondása szerint soha nem lett ilyen dühös egyetlen forgatókönyv elolvasása után sem, ami meggyőzte, hogy kell neki a szerep. Jarnatt végül két hónap alatt leforgatta a filmet, méghozzá úgy, hogy szinte kizárólag éjszaka dolgozott.
A film zenéjét az a Tangerine Dream szerezte, aki az egyik úttörője volt az elektronikus zenének, több mint ötven különböző albumot adtak ki, köztük olyan filmeknek is ők szolgáltattak audioélményt mint Ridley Scott Legendája, vagy a Stephen King könyvéből készült Tűzgyújtó. A nálunk legismertebb szerzeményük éveken keresztül Chrudinák Alajos Panoráma című műsorának főcímzenéjéül szolgált. A film zenéjét 1989-ben ki is adták, de ahogy lenni szokott rövidített verzióban, a teljesen hű alapanyag megjelenésére egészen 2017-ig várni kellett.
Ez megint egy igazán különleges élmény lett. Talán még egyszer se döbbentett le egy gyerekkori filmem újranézése annyira, mint most. Nem mindennap látok olyan filmet, ami ekkora hullámvasutat jár be az abszolút gagyitól, és a már vállalhatatlan amatőr jelenetektől kezdve az esszenciális őrületig, és a lírai befejezésig, a morális megdicsőülésig. A Ne várd a csodát! egy iszonyatosan nyomasztó és szürreális élményt ad, mindezt úgy, hogy sok szempontból megelőzte a korát, és az elmúlt napok történései miatt arra is rádöbbentett, hogy sosem fog veszíteni az aktualitásából.
Ha tetszett a bejegyzés, lájkolj minket a Facebook oldalunkon!
Kövess minket Twitteren is: Follow @Filmbook4
