- Mielőtt tovább rohansz, hagy kérdezzek valamit; mikor voltál utoljára boldog?

- Hmmm, nehéz kérdés, hagy gondolkozzak kicsit, talán mielőtt beültem a moziba, hogy megnézzem ezt a szép nagy darab rakás szart.

Azt hiszem, most már nem lehet csűrni, csavarni. Három évvel a Végjáték és a Covid-19 után kijelenthető, hogy véget ért a Marvel sikerszériája. Dögunalmas Fekete Özvegy, semmitmondó Shang-Chi és a botrányosan szar Ethernals után a sokat küszködő negyedik fázis a Pókemberrel ugyan szépített, de az igazi megmérettetést Doctor Strange második önálló kalandja jelentette, amire egyébiránt hat évet kellett böjtölni. Esküszöm vártam ezt a filmet, - még úgy is, hogy az első film nekem nem lett különösebben a kedvencem - de ekkorát talán még sosem csalódtam a Marvelben. Hogyan lehetséges az, hogy az egyik legjobb és legötletesebb vizuális effektusokat felvonultató kalandot ennyire gagyin és érdektelenül tudták átadni?

Akármi történt a vásznon, folyton az volt az érzésem, hogy ezt zsigerből szállította bármelyik fantasy videojáték a 2000-es években. Ez itt egy is World of Warcraft, az ott a Dungeons&Dragons, imitt Call of Cthulhu és sorolhatnám. Elkapott menetközben egy érzés, hogy kilencévesnek kellene legyek, hogy én ezt élvezni tudjam. Akkor tuti nagyon tapsikolnék, de így, hogy pár évvel meghaladtam ezt - szellemileg nem biztos - valahogy nem ezt a CGI okádékot várom el, pláne nem attól a stúdiótól, aki Végtelen háborút, meg Tél katonáját kalapált össze nem is olyan rég. Hát ez nem film, ez csak egy kétórás rakás szar, amiért kicsalnak tőled kétezer forintot. Akkor is jobban jársz, ha elégeted a pénzt, mert legalább a szabadidőd megmarad.

Azért egy filmben vannak színészi alakítások, meg van vágva, talán még egy operatőr is törekszik rá, hogy szép képeket alkosson, dallamos a zenéje, akár még fel is ismerhető, van stílusa, vizualitása, és a rendező kézjegye is felfedezhető. Sam Raimi annyit tud, hogy a régi filmjeiből idézget, haj a régen volt dicsőségünk, ami mellett elrohant a világ és ma is ugyanazokkal a bevett eszközökkel operál, de most már inkább szánalmasak a megoldásai semmint hitelesek. Egyáltalán mi alapján kérték fel ezt az embert? Majdnem tíz éve, hogy utoljára filmet rendezett, ami az Óz, a hatalmas siker volt.

Itt meg az egyetlen Benedict Cumberbatchon kívül mindenki úgy döntött alibizni kezd. Szó se róla a doki cipeli is derekasan a hátán a filmet, és miután Robert Downey Jr. kiesett a pixisből sokkal jobban áll neki ez a szerep, de menet közben rá kell ébrednie, hogy nincs mit cipelnie, csak mint egy pofozógépben rohangál A-ból, B-be, onnan C-be és így tovább, ahogy épp a forgatókönyv megkívánja. Bizonyára olvasták, hogyha mindenki ordibál, meg rohangál, akkor a néző nem kezd agyalni a forgatókönyvön ásítozó lyukakon, és rögvest úgy tűnik, hogy a film szól is valamiről. Xothicl Gomezt sajnálom a legjobban, mert láthatólag egy élő plot device-á degradálták a készítők, semmi szükség nem lenne rá, nélküle is működne az egész. A legfontosabb információ vele kapcsoltban, hogy KÉT anyja van! Elisabeth Olsenről pedig szándékosan nem beszélek, mert ő kimaxolta a ripacskodást. Karaktere ráadásul olyan kérdéseket vet fel, amik megkérdőjelezik az egész Marvel Multi-Moziverzum belső logikáját.

Humor alig található a filmben, annyira véresen komolyan veszi magát - miközben a Happy Meal menüs D&D beholder szambázik egy felhőkarcoló oldalán. Az egész multiverzummal nem tudtak/tudnak mihez kezdeni, ebből egy Eredet-szerű hagymázas rémlátomást kellett volna faragni, amikor nem tudjuk eldönteni mi igaz és mi nem. A film egyetlen jó pontja, hogy pedzegeti, amikor álmodunk bepillantunk egyik másik életünkbe ezekben az alternatív univerzumokban. És akkor helyette kapunk egy kínos közjátékot, ami még viccnek is rossz, de ahogy az öreg székely fogalmazott, ők ezt bizony komolyan gondolták. Persze nem biztos, hogy ez csak és kizárólag ennek az egy filmnek a hibája. Addig nyújtózott a Marvel, hogy rövid lett a takaró. A szuperhősök mellett bejött a fantasy szál, a varázslás, a kozmikus lépték, az időutazás, és most már a párhuzamos univerzumok is, amit a Sliders ügyesebben és érdekesebben mutatott be - pedig az egy TV sorozat volt 1990-ből.

Ahhoz meg már szólni se tudok, hogy EGYETLEN olyan akciószcénát nem képes adni, mint ami a legutóbbi Pókemberben azért felderengett pár villanásnyira. És akkor ez az Őrület Multiverzuma, ennek valami olyasmit kellett volna prezentálnia, mint az American McGee Alice, vagy a Thief - Dark Project legendás kardos pályája. És akkor még van pofájuk azt hazudni, hogy horrorisztikus meg félelmetes lesz? Tehát hiányzik a kreativitás, az egyéni látásmód, a hangulat, a látványt megfojtja a gusztustalan CGI, nincs érdemleges akció, a párbeszédek ostobák, a kamera pedig kínosan időzik néhány mellékszereplőn, hogy lássa a paraszt a marvelnak metörz a blek lájvz.

Ha kinyílna a harmadik szemed még azt is kiszúrná, annyira durván teletömték a filmet a szokásos PC bullshittal. Keresztény templomi esküvővel kezdünk, ahová sikerült bezsúfolni egy framebe a világ összes felekezetét, csak azért, hogy Dokink egy másik fehér emberrel beszélgethessen. Ezek tényleg ennyire ostobák? Rachel McAdams két perccel később happy white womanné avanzsál, azután arról is kioktatja exét, hogy túlságosan hatalmaskodó volt a kapcsolatukban - doki ugyanis akkora lúzer, hogy egyetlen másik világban se élhet boldogan ezzel a nővel, mert mindenütt elszúrja valahogy - majd látványosan forgatni kezdi a szemét, amikor a doki szuperhősködni kezd, hogy ez a hülye nárcisztikus, toxikus fasz megint a középpontba akar kerülni az ő nagy napján.

Tehát a jó doktor újabb rendelése kicsit se tud bevonni a storyba, két szalmaszálat nem tesz keresztbe, hogy izguljak a hőseiért, vagy, hogy érdekeljen ugyan mi lesz velük. Minek nézzem ezt egyáltalán? Ez a film méltatlan a nézőkhöz. Két napja láttam Brian de Palmatól a Megszállottságot, amiben tizedennyi dolog se történt, mégis leköti az embert, meg úgy néz ki, mint egy film. Mert akkoriban az Oscar gálán Amadeus versenyzett a Csillagemberrel. Értékes, és egyben érdekes filmeket lehetett látni, és nem az volt a legfontosabb, hogy a gyártó beleerőltesse a saját politikai meggyőződését - vagy amivel éppen meg akar felelni a divatnak. Hirtelen megértettem a sokat szidott Martin Scorsese miről is beszélt pár éve. Ez itt nem film, ez egy csinn-bumm cirkuszba öntött hullámvasút. Bár rossz a hasonlat, mert ugyan ott is fennáll az esélye, hogy menet közben kihányod a beled tőle, de az legalább szórakoztató.

Ha tetszett a bejegyzés, lájkolj minket a Facebook oldalunkon!

Kövess minket Twitteren is: Follow @Filmbook4