Korábban annyi, hogy a Szemtől szemben rendezője a jakuzáról fog sorozatot csinálni önmagában elég lett volna, hogy számoljuk a napokat míg az eredmény műsorra kerül. Michael Mann időközben sokat lefaragott a hírnevéből, költséges mellényúlásai után a tévé képernyőkre való visszatérése szinte utolsó mentsvár volt. Egykoron pont a Miami Vice révén aratta az első komolyabb babérjait, azonban a Tokyo Vice a '80-as évek sokat emlegetett krimisorozatával csupán névrokonságban áll. Jake Adelstein könyve régóta várt a megfilmesítésre. Úgy volt, hogy Daniel Radcliffe főszereplésével mozifilm lesz belőle, hogy végül nyolc részes sorozatként az HBO Max streaming kínálatát gyarapítsa.

Adelstein szerepét Ansel Elgort (West Side Story) játssza, aki akárcsak a projekt többi húzóneve, produceri kreditet kapott. Michael Mann csupán az első részt dirigálta. Gondolom nem árulok el nagy titkot, hogy az ő epizódja a legjobb, mégis nagy öröm a lélek nélküli Blackhat után látni, hogy Mann még mindig tud rendezni, ha akar. Profizmusa érződik mind vizuálisan, mind tartalmilag. Mindjárt egy rendőrségi akció közepébe ránt, melynek során Adelstein egy helyi nyomozóval (Ken Watanabe) az oldalán találkozóra megy egy jakuza főnökhöz, aki udvariasan megfenyegeti őket. Mikor a feszültség épp kezdene a gyújtópontra kerülni, Mann visszaugrik az időben a kezdetekre. Idegesítő egy húzás volna, azonban olyan mesterien kivitelezi, hogy horoggá válik, amire gyanútlan hal módjára ráharaptam.

Az első rész még Adelsteint állítja az abszolút középpontba. A zöldfülű újságíró állást szerez egy neves lapnál, ahol külföldi mivolta miatt természetesen kinézik. A sorozat nem siet sehová, így megismertet azzal miként igyekszik boldogulni a keleti kultúrában, ahol a tekintélyelvűség uralkodik. Kicsit mintha a Spotlight találkozna a Fekete esővel. A részletekre ügyelő Mannt foglalkoztatja, hogy átadja milyen kezdő újságírónak lenni egy nyugati szemmel idegen világban, ebből az igényből viszont a sorozat a távollétében fokozatosan lead míg az évadzáróra semmi nem marad belőle. Pedig látszólag olyan szépen épül a cselekmény, mintha pontosan tudnák alkotótársai, hogy hová akarnak eljutni. Csak lassan jöttem rá, hogy valójában fogalmuk sincs!  

Nem az oknyomozás az egyetlen, ami egyre összevisszábbá válik a történet előrehaladtával. Az egész sorozat kezd szétesni, ahogy a mellékszereplőkre koncentrál, akiket hol több - hol kevesebb sikerrel von be a főszálba. A nagy sztorit, a biztosítási csalás felderítését már az évad felénél letudják, onnantól pedig megindul a Tokyo Vice totális mélyrepülése. Addig értelmes karakterek is iszonyú hülyeségeket kezdenek elkövetni. Ezzel egyenes arányban halmozódnak a végletekig kiszámítható fordulatok. Spoilert kellene írnom, de csak egy retardáltat lep meg mikor kiderül, a hazug és korrupt zsaru valójában hazug és korrupt!

A Tokyo Vice legnagyobb rejtélye, hogy minek foglalkozik annyit a hosztesszel (Rachel Keller), akit mind Adelstein, mind a jakuzatanonc (Sho Kasamatsu) kinéz magának. Még csak nem is szimpatikus a csaj, ehhez képest megismerjük a múltját és külön szálat kap az, hogy saját bárt akar nyitni. Meglehet a sorozat világát szerették volna szélesebbre tárni, de csak hígították vele. Az első fele azért igyekszik a lényeggel foglalkozni. Feltárni a jakuza belső rendszerét, a tagok életvitelét és módszereit, a másodiktól viszont még a küszöbön álló bandaháborút se akaródzik nekik előremozdítani. Ehelyett random elkezdjük kapni a szexjeleneteket csak azért, hogy ez az HBO-sorozat is elmondhassa magáról, hogy mennyire felnőtt. Amikor a széria legkarizmatikusabb színésze, Ken Watanabe végre kap némi teret, abban sincs sok köszönet, mert az alkotók nem képesek többet elmondani a karakteréről annál, hogy becsületes.

A következetlenséggel párosuló olcsó írói húzások okozta problémák úgy elmélyülnek az ötödik résztől, hogy az egy önértékelési zavarokkal küzdő mongúz intelligenciáját is sértené. Mindenki, aki jobbító szándékkal tenni próbál valamit az elszúr mindent, de olyan fergetegesen agyament és olykor karakteridegen módon, hogy felmerül a kérdés, ezek az emberek, hogyan élték túl a bölcsődét? Az én felfogóképességemet például meghaladja, miért bízik meg valaki abban, aki egyszer már átdobta a palánkon és még röhögött is közben, de a Tokyo Vice szereplői vérbeli optimisták, mert akár harmadjára is simán bedőlnek. Eleinte dühített mikor bekövetkezett egy-egy ilyen megdöbbentőnek szánt csavar, aztán megszűnt érdekelni kivel mi lesz. Hiába, nem lehet sajnálni azokat, akik házhoz mennek a pofonért! 

A záróepizódnál már nem az a kérdés, hogy a készítők elbaltázzák-e, csak az hogyan. Ahogy a főszereplőknek a gonosz jakuza bandafőnök lebuktatása, úgy került egyre messzebbre a sorozat számára is a nyitóepizód ereje, igényessége és összes ígérete. Nem történt jellemfejlődés vagy bármi érdemi előrelépés a nyomozásban, ezért furcsa mód az a pillanat, amit a nyitány felvillantott csak távolibbnak hat. Az, hogy elérkezzünk a találkozóhoz, ahol Adelstein magabiztosan kért tüzet a bandafőnöktől a jövőbeli évadokra marad. Ha lesz is egyáltalán folytatás, kisebb csoda kell, hogy a sorozat innen kikászálódjon. A Tokyo Vice számomra egy igazi hullámvasút utazás volt, de az elszabott fajtából, ami után hányózacskó kell. A jakuzáról annyi jobb film készült, hogy semmi értelme az időt erre vesztegetni! Újat nem mond és komoly kétségeket ébreszt, hogy igaz történet létére ápol-e bármiféle kapcsolatot a valósággal vagy azzal, amit az eleve vitatott hitelességű Adelstein a könyvében leírt. Az alkotók szerencséje, hogy a végső bírájuk nem a japán maffia, mert akkor egy ujj se maradna a kezükön!

Ha tetszett a bejegyzés, lájkolj minket a Facebook oldalunkon!

Kövess minket Twitteren is: Follow @Filmbook4