Több évtizedes filmeket folytatni első hallásra szörnyű ötletnek tűnhet, de abban a korban, amiben az új elképzeléseket a régiek felmelegítésével igyekeznek pótolni, logikus lépés. A drága jó '80-as évek látszólag kimeríthetetlen tárházat jelent erre a célra, hisz bővelkedik máig kedvelt filmekben, melyeket, ha szándékoztak is folytatni, a készítők elfoglaltsága (értsd. sikeressége) okán erről idővel letettek. Nem is oly rég a Szellemirtók - Az örökség bizonyította be, hogy az új résznek nem kell különösebben jónak lennie, pont elég, ha a megfelelő húrokat pendíti meg.

Ebben a szellemben készült a Maverick alcímmel kiegészített Top Gun folytatás, mely létjogosultságát akkor se tudta bizonyítani, amikor az eredeti szíve és lelke, Tony Scott rendező még élt. Nélküle maradt a sztárstátuszát a Mission: Impossible folytatásaival kitartóan őrző Tom Cruise, a torokrákja okán beszédképtelen Val Kilmer és Jerry Bruckheimer producer, akinek újabban olyan zseniális ötletei vannak csak, mint egy Karib tenger kalózai-reboot Margot Robbieval. Legalább az öngyilkosságot elkövetett Tony Scott helyére sikerült egy rendezőt találni, akinek van stílusa és a Tron: Örökséggel gyakorlatot szerzett a valaha volt franchise jelöltek felélesztési kísérletében. Joseph Kosinskinek (Feledés) elég volt állítólag felvázolnia a terveit Cruisenak, hogy az megcsörgesse a Paramount fejesét: kezdheted el utalni a pénzt a Maverickre.

A filmet leginkább a haditengerészet várta, melynek az első rész akkora propagandát jelentett, hogy kész örömmel bocsájtottak minden létező eszközt a készítők rendelkezésére. Azt is annyiban hagyták a remélt reklámerő fejében, hogy a parancsok megtagadását és a feljebbvalók megsértését a szereplők passzióként űzik. A Top Gun lenyűgöző légi száguldással, dögös zenékkel és vonzó fiatalokkal adott el egy álmot miszerint vadászpilótának lenni a legmenőbb a világon. A Maverick ebből a háromból az elsőre helyezte át a hangsúlyt. Mikor kijött az előzetes, melyben CGI-orgia helyett Tom Cruise egy igazi repülővel hasította a földet és az eget, már a szkeptikusabbak is kezdték gyanítani, hogy ebből bizony siker lesz. A járványhelyzet miatt rengeteget csúszott film így is alaposan felülmúlta a várakozásokat hosszas elemzéseket szülve, hogy miért talált telibe Amerikán belül és kívül egyaránt.

A folytatás alkotói úgy voltak vele, hogy, ami nem tört el, azt ne akard megragasztani, ezért meg se próbáltak eltávolodni attól, amit 1986-ban a Top Gun alapként lefektetett. A főszereplő, Pete Mitchell alias Maverick, nem lett radikálisan újraértelmezve és a stafétát se igyekszik átadni a következő generációnak. Ez tulajdonképpen így is van rendjén. Maverick nem is igazán karakter, mint inkább annak a vágyálomnak a kiélése, hogy Tom Cruise a legjobb pilóta a földön. A generációk közötti konfliktus, azon belül is az előző részben meghalt legjobb barát fiával (Miles Teller) való kardoskodás éppen csak arra van, hogy kitöltse az akciómentes jeleneteket némi illékony emlékű habarccsal. 

A szerelmi szálat se gondolták túl. Kellett egy negyven felett is szívdöglesztő nő, aki évődik kicsit Cruise-zal mielőtt a karjaiba omlik. Erre megtalálták a vonzerő mellett még színészi tehetséggel is rendelkező Jennifer Connelly-t. Belépésével az előző nagy szerelem, Kelly McGillis hiánya azonnal lekerül a napirendről. Mavericknek a jó nő mellé járt egy trauma is. A halott barátja miatt szorul össze rendszeresen a torka, de ez nem lett sokkal megérintőbb, mint a Nagy durranásban Topper Harley apakomplexusa. Érzelmileg a film egyetlen jelenetre kel életre, amikor behozzák Val Kilmert, aki pusztán valós állapotával könnyeket csal a szemünkbe. Már szinte szemétség volt ezt így kihasználni, de a Mavericknek kétség kívül pluszt adott. Az már kevésbé, hogy kötelezően végigzongoráznak az első rész szinte összes fontosabb pillanatán az izmozást a strandon se kihagyva. Azt, hogy Val Kilmernek is legyen egy ász pilóta kölyke szerencsére már túlzásnak érezték, de, hogy milyen szintben gondolkoztak mutatja, hogy a fő riválist ezúttal nem Icemannek, hanem (vigyázat, kreatív bomba!) Hangmannek hívják.

Zeneileg a folytatás annak ellenére is csak a régi slágerekkel bír érdemi hatást elérni, hogy nem kevesebb, mint három szerző dolgozott rajta, köztük Hans Zimmer mester. A Maverick filmként meglehetősen halovány. Stílusban és tartalomban csak a kötelezőt hozza, amikor épp nem az foglalja le, hogy két kézzel csimpaszkodjon az emlékekbe. Moziélményként ítélve az összkép jelentősen feljavul. Ha valamit Cruise és társai tudnak, akkor azt, hogyan kell elkápráztatni a közönséget. Az akciójelenetek és főképp azelőtt, amit a stáb bevállalt a megvalósításukért, le a kalappal! A Maverick lényegében nem áll másból, mint egy lehetetlen küldetésre való felkészülésből, majd annak végrehajtásából. Ezt hozzá illően egyszerű, jól követhető dramaturgia szerint viszik végig, melynek során a vagánykodó tanoncok és a vaskalapos felettesek (a többre érdemes Jon Hamm és Ed Harris) is maximum asszisztálhatnak Cruisenak. A végkifejlet nem spórol az attrakciókkal, hogy a filmről elégedetten állhasson fel az, aki a Top Gunon nőtt fel és az is, akinek az Ace Combat 7 a hozzá közelebb álló referencia. Mert a Maverick nosztalgia nélküli is hasít, legalábbis ameddig a levegőben van. 

Ha tetszett a bejegyzés, lájkolj minket a Facebook oldalunkon!

Kövess minket Twitteren is: Follow @Filmbook4