Nagy, kék, nyúlánk, természetközeli, spirituálisan fejlett őslakosok egy Pandora nevű bolygón, akiket csúnya, szívtelen földi katonák támadnak meg, felégetve békés otthonukat. Ismerős a történet? Akkor te is láttad az Avatar első részét. Ha tetszett, akkor nyugodtan vegyél jegyet a másodikra, mert nagyjából ugyanerre számíthatsz, csupán ahogyan a cím sugallja, ezúttal a dzsungel helyett vízi körülmények között.

FIGYELEM - amennyiben nem láttad az első részt, a TOVÁBB-ra kattintva enyhe spoilereket kaphatsz róla, de a második rész annyira szervesen kapcsolódik hozzá, hogy muszáj az előzményről beszélni kicsit. (Már, ha az Avatar kapcsán egyáltalán beszélhetünk bármiféle spoiler-ről.)

2009-ben az első Imax moziélményem volt az Avatar. Korábban is láttam 3D filmeket, főleg kísérleti jellegűeket, de ez a film határozottan lenyűgözött. Többször éreztem azt, hogy benne vagyok a történetben, hogy körülölel az erdő, eggyé válok a természettel, mint a na’vik, körülöttem szálldogálnak az apró kis medusák, hogy együtt siklok a levegőben Jake Sullyval a toruk hátán.

Az első részben a jóhiszemű kutatókkal ellentétben a katonák célja egy bizonyos anyag, az unobtanium kibányászása volt, amelynek fő lelőhelye szerencsétlen módon pont a na’vik szent helye, az Otthonfa alatt volt. Jake Sully egy deréktól lebénult katona, akinek személyiségét átmenetileg átmásolják egy avatártestbe, vagyis külsőre emlékeztet egy na’vira. Titkos küldetése, amellyel Quaritch ezredes bízza meg, hogy épüljön be az őslakók közé, végezzen felderítő munkát, és vegye rá őket az elköltözésre. Azonban Sully lassanként beleszeret az őszinte, harcos népbe, nemkülönben a főnök lányába is, Neytiribe. Nemcsak nem működik együtt a földi katonákkal, még az Otthonfa megmentésére indított, ellenük vívott harc élére is áll.

A mozinéző és a történet szerint is tizenhárom év elteltével vesszük fel újra a fonalat. Jake Sully és Neytiri időközben családot alapítottak, három gyermekük mellett örökbe fogadták Dr. Augustine titokzatos módon fogant lányát is, sőt, mint valami kóbor állatka, hozzájuk csapódott Quaritch ezredes emberfia is, aki túl fiatal volt, hogy kriokamrában küldjék vissza a Földre. A családi kép nem is lehetne harmonikusabb, a boldogság nem szárnyalhatna szebb kék madár formájában... Persze, ilyenkor szokott betoppanni a váratlan fordulat.

Ez a fordulat pedig nem más, mint a halott Quaritch ezredes na’viba átmentett klónja, valamint hasonló változásokon átment katonai csapata. Egyetlen, de roppant kitartó céljuk Jake Sullyn bosszút állni, kiiktatni, akár a családjával együtt. Ezért Sully úgy dönt, egyetlen módon mentheti meg őket: ha elköltöznek nyilvánvaló lakóhelyükről az erdőből a trópusi szigetvilág vízi na’vijai közé. Persze, Quaritch nem az a fajta, aki feladná a bosszúhadjáratot... Hasonlóan fordulatos hajsza és küzdelem következik, mint az első részben, bár a környezet merőben más, új élőlényekkel gazdagodik a na’vi biológiakönyvünk és fiatal szereplőkkel a történet.

"- Áh, hát ez ugyanaz a történet, mint az előző! - mondja mögöttem egy hang a moziban.

- Ja, Cameron beleszeretett a saját filmjébe! - replikázik egy másik."

Hadd védjem meg a filmet mindkét állítástól. Igen, valóban vannak párhuzamok a két történetben. Még a természet kizsákmányolása és a környezetpusztítás is előkerül, ahogyan a korábbi filmben is. Ugyanakkor bár csupán egy bosszúhadjárat az alaptörténet, most is igyekszik valami többet adni, az ismert szereplők személyiségének újabb rétegét, amely abból adódik, hogy immár szülőként kell helyt állniuk. Illetve szerencsére kiaknázza az új, fiatal szereplők lehetőségeit, őket tolva előtérbe, az ő friss szemszögeikkel, problémáikkal tarkítva az eddigi történetet.

Illetve kapunk egy teljesen új helyszínt: a vízi világot, a vízi na’vikkal, akik ráadásul más fizikai adottságokkal és más bőrszínnel is rendelkeznek, mint az eddig ismert nép. Külsejük a vízi életmódhoz alkalmazkodott, míg a korábban ismert egyedek kifejezetten erdei környezetben mozogtak otthonosan. Meg is gyűlik a bajuk a tengerrel, de Jake Sullynak nem újdonság új életformához igazodni, így hát a családját is erre sarkallja.

S ha a dzsungel lenyűgözött az első részben, a vízi világ egyenes elkápráztat. Nyilván rengeteg a CGI, illetve a motion capture (vagyis az élő szereplők mozgásának digitális rögzítésével készült felvétel), gyakorlatilag majdnem csak ebből áll a film, de a színészi játékon ez nem ront, minden érzelem, minden rezdülés átjön, sőt további gesztust ad a játékhoz. Az igazat megvallva, abban az esetben cseppet sem zavaró, ha van elég fantáziád, ha tudsz szárnyalni, ha megérint a mondanivaló, ha hiszel még valahol a jóságban, a hűségben és az összetartásban, ha nincs kőből a szíved... Szóval hadd mentsem ki James Cameront, nemcsak ő szeretett bele a filmjébe, hanem én is. Az egyetlen kegyetlen dolog az a 192 perc, vagyis több mint három óra, bár egy percre sem éreztem unalmasnak, nem nézegettem az órámat idegesen, mert sodort a történet, csupán arra célzok, hogy ne a film előtt idd meg a kétliteres kóládat, mert hát kellemetlen lesz kimászkálni a sorok között a mosdóba.

Azt szoktam mondani, hogy az a jó Star Wars film, ami után, ha kijössz a moziból, még egy órán át Jedi akarsz lenni. Nos, eltelt pár óra, de nemcsak na’vi akarok lenni, hanem egyenesen a Sully család tagja is, mert lehet erdő, lehet víz, lehet katonai támadás, lehet bosszúhadjárat, egy dolog biztos: “a Sullyk összetartanak”.

Úgy hiszem, hogy nem véletlenül hagy egy nyitott kaput a film lezárása egy esetleges újabb folytatásra. Kíváncsi vagyok mi jöhet a dzsungel és a tenger világa után. Remélem, arra nem tizenhárom évet kell majd várnunk, még akkor is, ha amúgy megérte.

Kasza Magdolna írását olvastátok! 

Ha tetszett a bejegyzés, lájkolj minket a Facebook oldalunkon!

Kövess minket Twitteren is: Follow @Filmbook4