Na ez sem egy egyszerű film. Giuseppe Tornatorétól viszont az első, ami láttam, és meggyőzött, hogy a többi alkotását is megnézzem.

A Puszta formalitásnak nagyon nyomasztó hangulata van, ugyanis egész végig éjszaka játszódik, és egész végig zuhog az eső. Közben javarészt két ember beszélget. Depardieu remekül alakítja az írót, de nála nagyobb meglepetés Polanski, akit inkább rendezőként ismerünk, de a felügyelő szerepében is kiváló. Tornatore bravúrosan és ötletesen rendezte meg a filmet, tele van nagyszerű beállításokkal, egyedi vágásokkal, mindezt ráadásul ízlésesen. Így hiába egy hosszú párbeszéd a Puszta formalitás, mégis folyamatosan figyelünk, és kíváncsiak vagyunk mi történik. Ugyanis azt tökéletesen érezzük, hogy valami itt nagyon nincs rendben. Az író értelmetlen dolgokat beszél, sőt értelmetlenül viselkedik néha, a felügyelő pedig érdekes módon mindent tud róla, és az általa írt regényekkel próbálja sarokba szorítani. Mindamellett az egész hely egyáltalán nem úgy néz ki, mint egy rendőrőrs, a gyilkosság áldozatának kilétéről pedig végképp nincs semmi elképzelésünk, ahogy a főhősök motivációjáról, vagy szándékairól sem tudunk többet. Ezek után a film stílust vált, és krimiből egy emelkedettebb, költői és egyben pszichológiai alkotás lesz, amelyet remekül támogat Morricone aláfestő zenéje. Végül minden kérdésünkre választ kapunk, de nem tolják bele az arcunkba, hanem nekünk kell elgondolkodnunk a látottakon. Egy biztos, hogy erre a végkifejletre szerintem senki sem számított. A Puszta formalitás pedig egy nagyon mívesen elkészített, európai kis csoda, amit bárkinek ajánlok a figyelmébe.

Woody Allen korai filmjeiben úgy tűnik képtelen vagyok csalódni. A Broadway Danny Rose tele van humorral, jó sztorikkal, vicces beköpésekkel, közben pedig még hihetetlen pörgős is a cselekmény, ami viszonylag ritka Woodynál. Az anekdotázós szerkezet is tetszett, később majd ez fog visszatérni A világ második legjobb gitárosában. Mindamellett a történet legvégére némi hangulatváltással nagyon szép, sőt lírai befejezést sikerül kanyarítani szemüveges kis rendezőnknek. Ez tökre kilógna a film egészéből, ha nem fekete-fehérben forognának a jelenetek, és ami kezdetben feleslegesnek, sőt talán picit öncélúnak tűnik, az végül tökéletesen értelmet nyer. Közben persze ne feledkezzünk meg a fő témáról sem, ami nem más, mint a show business könyörtelen világa, mellékesen pedig nagyon szellemes paródiát láthatunk az olaszokról, elsősorban az olasz gengszterektől. Woody Allen még egy olyan korszakában készült a Broadway Danny Rose, amikor tele volt jobbnál jobb ötletekkel, amik csak úgy sorjáznak megállíthatatlanul. Ehhez képest nagyon fura, hogy tényleg csak 80 perc az egész. Természetesen, mint mindig a főszereplőnk ezúttal is saját magát alakítja, de ez talán a legpozitívabb figurája az összes közül, pláne ha egy másik jellegzetes Alleni karakterrel Agyament Harryvel hasonlítjuk össze.

Szóval nagyszerű szórakozásban lehet részünk, annak ellenére, hogy ez sem tartozik az életmű sokat emlegetett darabjai közé. Aki szereti Woody-t, annak azt is mondhatnám, hogy kötelező. Aki meg nem, az menjen a picsába! :D

Már a legelején figyelmeztetnek minket, hogy extrém brutalitást fogunk látni. És valóban: a hülye fitnesspatkányok legfőbb szórakozása az, hogy gyerekeket gázolnak el az úttesten. És ha véletlenül nem halnak meg rögtön, akkor visszatolatnak, áthajtanak a kissrác fején de úgy, hogy kiloccsan a szerencsétlen agya, az idióta tyúkok pedig ezt fényképezik, miközben élvezkednek.

Csak az az egyetlen gond, hogy minden annyira eltúlzott a színészi játéktól kezdve az eseményeken át, egészen a '80-as évekbeli hangulatig, hogy egyszerűen nem tudsz nem röhögni a filmen. Közben pár perc múlva a főhős-szörny a mezőn sétálgat szerelmével, a vak lánnyal, és virágot ad neki a lehető legnyálasabb zene kíséretében. Komolyan, nehéz feldolgozni ezt a filmet, tökéletesen igaz rá, az annyira szar, hogy az már jó kategória, így abban is biztos vagyok, hogy sokan élvezhetetlennek, sőt nézhetetlennek fogják tartani. De az biztos, hogy érződik rajta a szándékosság, hogy egy pillanatig ne vegye ezt senki komolyan. A lúzer srác ugyanis ebben a filmben nem szeretnivaló, hanem egy visszataszító, kis görény. A bántalmazói se sima gonosz kölkök, hanem a létező legbetegebb pszichopaták. A rablók pedig meg akarják erőszakolni a vak lányt, miután agyonlőtték a kutyáját. A polgármester nem csak simán korrupt disznó, de olyan dagadt, amilyet csak el tudtok képzelni. Sokan társadalmi mondanivalót is sejtenek ebben a mocsokban, de ennek ne dőljetek be, ez is csak a mondanivaló paródiája, ahogy itt minden önmaga leginkább eltúlzott verziója. Még karatézó transzvesztita is van benne...

Persze ettől még lehetne rossz a film, de végig röhögtem az egészet. Igazi bűnös élvezet a Toxikus bosszúálló, csak egyetlen dolgot sajnálok; hogy nem narrátoros videókazettán láttam először.

Terry Gilliam világa úgy tűnik, hogy nagyon nem nekem való. Megnéztem a Félelem és reszketés Las Vegasban-t, most pedig ezt. Mindkét filmet agyondicsérték, de nekem egyik se lesz a kedvencem. Azért a Brazilt meg fogom nézni valamikor a nem túl közeli jövőben.

Nem jön be nekem Gilliam groteszk, szürreális látásmódja, egyszerűen nem passzol az ízlésemhez. Ott van Tim Burton groteszk, szürreális ábrázolásmódja is, ami ettől teljesen más, és azt például feltétel nélkül imádom. Szerintem ez már ízlés kérdése, és nagyon mélyre kéne leásnom a pszichémbe, hogy rájöjjek a miértekre. Ez az alapvető gondom a 12 majommal. Egyébként egyáltalán nem egy rossz film, félreértés ne essék. Bruce Willis nagyon jót alakít benne, érdekes csavar, hogy pont ő, a világmegmentő kapta ezt a szerepet egy olyan alkotásban, ahol nem lehet megmenteni a világot. Madeliene Stowe-t szintén nagyon szeretem (már csak Az utolsó mohikán miatt is), gyönyörű és kellően jó színésznőnek tartom. Brad Pitt szerintem túlripacskodja itt a jeleneteit, de mindenképpen különleges élmény őt ilyen szerepben látni. A sztorira szintén nem lehet panasz, még akkor se, ha a La Jetée című francia rövidfilmen alapul. Zseniális jelenet amelyben Willis azt hiszi, hogy tényleg megőrült, és a pszichiáter bizonyítja be neki, hogy nem, ő tényleg időutazó.

Alapvetően tehát egy nagyon érdekes, sőt különleges filmmel van dolgunk, amit mindenkinek bátran ajánlok. Az már egy más kérdés, hogy nekem ez az egész világ, illetve ábrázolásmód nem igazán jön be.

Ilyenkor teszem fel a nagy kérdést: mi értelme volt ennek? Persze mindig tudom a választ. És ilyenkor rögtön eszembe jut Joe Pesci mondata a Casino-ból: "az a pénz, mindig az a kurva pénz"

A Macskafogó 2 nem egy vállalhatatlan, legendagyalázó okádék, mint a Kis Vuk, de attól még nem sok érvet tudnék elmondani mellette. Az első rész legfőbb erényei a karakterek, a sokszínű humor és a jó rajzok voltak. Ezúttal kapunk pár halvány, új karaktert és betuszkolták az összes régit is, akik legalább ennyire elhalványultak. A sokszínű humornak már a nyomát se láthatjuk a film gyakorlatilag popkulturális utalások és gyenge szóviccek tömkelegéből áll, igazából csak egyetlenegyszer sikerült hangosan nevetnem. Más helyeken sokat dicsérték a rajzokat, de nekem nem igazán jött be ez a félig rajz, félig CGI látványvilág, ami ráadásul el is homályosodott néha.

Ráadásul mindezt úgy írom, hogy nekem nem feltétlenül szívügyem a Macskafogó, bár kétségtelenül remek filmnek tartom. De ezt nem érdemes megnézni.

Egy sci-fi trükkök nélkül? Egy hegylakó sztori kardok nélkül? Egy színészekre épülő kamaradráma jó színészek nélkül? Ezek után jellemző, hogy a neten böngészve kétféle véleménnyel találkozhatunk. Az egyik tábor isteníti a filmet (az imdb-n is elképesztő magas a pontszáma), a másik oldal szerint ebből a témából még maga Ed Wood is értékesebb filmet tudott volna készíteni. És ezek után természetesen az is jellemző, hogy az igazság valahol félúton van.

Az őslakó ugyanis nem több, mint egy érdekes tévéfilm. Persze örülne az ember, ha ilyenek lennének manapság a tévéfilmek, de a dolog akkor is kimerül körülbelül ennyiben. A fényképezés is ilyen jellegű, a színészek szintén másodvonalbeliek. Más kérdés persze, hogy ismert színészekkel az egész hitelét vesztené. Szóval ahhoz képest, hogy egy szobában játszódik az egész film, ahol a szereplők beszélgetnek, ahhoz képest elég jó film. Végig sikerült lekötnie a figyelmemet, nem ült le egyszer sem, de nem is adott igazi pluszt. Látszik, hogy az író jól átgondolta a sztorit, de gyakorlatilag fejtegetésekben merül ki a cselekmény. Az alapötlet pedig annyira nagyon nem eredeti, hogy ezt különösebben díjazni tudjuk. A Jézus-szál beemelése pedig elég nagy pofátlanság. Nem vagyok egy dogmatikusan hívő ember, és valóban nem erről szól a film, de attól függetlenül ez egyrészt felesleges volt, másrészt öncélú. Sokkal inkább eretnek ez a pár mondat a filmben, mint a Krisztus utolsó megkísértésének koncepciója.

Egy megnézést talán megér Az őslakó, de gyakorlatilag nem több egy közepes alkotásnál.

Nekem ez kimaradt, ahogy a generációm nagy részének. Viszont a nagy rajongásnak és a magyar animáció iránti kíváncsiságomnak köszönhetően most bepótoltam. Jó ideje meg akartam már nézni (a dvd megjelenés óta), de aztán elfeledkeztem róla, hogy most váratlanul megnézzem.

És nem okozott csalódást. A rajzok nagyon tetszettek, megvolt bennük az az igazi '80-as évek feeling. Möbius látványtervei lenyűgözőek, a Pannónia Filmstúdióban pedig elsőrangúan valósították meg mindezt. A történet is érdekes volt, bár kétségtelenül érződött a Csillagok háborúja hatása. A zene pedig valami igazán csodálatos, főleg a film végén, amikor az egész teljesen átalakul egyfajta melankolikus gondolkodós hangvételbe. A sztori befejezése egyébként egy akkora csavar, amit senki sem várt volna el egy rajzfilmtől, engem nagyon meglepett.

Érdekes kérdés, hogy vajon gyerekeknek, vagy felnőtteknek készült-e ez a film? A sci fi műfaj önmagában feltételezné a kézenfekvő választ, miszerint gyermeklelkű felnőtteknek, ám nem ilyen egyszerű a dolog. Vannak egyértelműen gyerekeknek szóló karakterek, de az egyik például brutálisan felzabálják a húsevő indák. Konkrétan elkapják a torkát, és brutálisan elragadják. Mindenki megemlítette ezt a momentumot, aki gyerekként látta, hogy mennyire komoly hatással volt rá. Aztán ott van a film egyik csúcspontjának számító jelenet a Gamma 10 bolygón a félelmetes, arctalan angyalokkal, akik mind elvesztették az egyéniségüket. Valami elképesztő ez az epizód.

Az utolsó képkockát viszont abszolút nem értem. Ha te tudod, kérlek magyarázd el nekem kommentben, hogy mi az a kocka, mert sajnos fogalmam sincs.

Gyanútlanul kezdtem el nézni a filmet, legrosszabb esetben is egy közepes gengsztermozira vágytam, de a London Boulevard még ennyit se tudott teljesíteni.

Már az alapsztorival gondok vannak annyira klisés. Sosem láttam még börtönből szabadult bűnözőt, akit visszahúznak a társai, és sosem láttam még szupersztárnak a testőrét, akik egymásba szeretnek. De az még hagyján, hogy klisés, de rém szarul is van megcsinálva. A két szálnak a világon semmi köze egymáshoz, a szerelmi szál totálisan életidegen, a szereplők közt nincs semmi szikra, romantika, minden átmenet nélkül hirtelen smárolni kezdenek és ennyi. A gengszteres-keménykedős vonal szintén ciki, borzasztóan gyengék a párbeszédek. Azt hittem William Monahan tudja, hogy nem attól lesz jó egy duma, hogy folyton bazmegolnak, meg faszoznak benne. A színészek meg csak úgy ott vannak a vásznon, nincsen semmi karakterük, és látványosan nem tudnak mit kezdeni magukkal, pedig egyébként lenne bennük potenciál. Meg amúgy is olyan hihetetlen unalmas a film, hogy alig bírtam végignézni. A történet végkifejlete pedig nagyon gáz, kicsit úgy érzem mintha az eredeti Get Cartert próbálták volna lenyúlni, de ott ennek volt értelme, és funkciója, nem úgy mint itt. Ráadásul ez a nagyon gyenge jelenet egy másik nagyon gyenge jelenetnek a folyománya.

Összesen két dolog tetszett a London Boulevard-ban. Az egyik David Thewlis karaktere, a másik pedig a film végi leszámolás jelenet hátterében láthatjuk, ahogy a testőrök játszanak a medencénél. Mint láthatjátok ez borzasztóan kevés, úgyhogy a lehető legmesszebbről kerüljétek el a London Boulevard című szemetet!

"Még táncol a lelke."

Nos elérkeztünk a Mocskos zsaru remake-jéhez. Elég önálló az eredetihez képest, mindössze annyi a hasonlóság, hogy ez a zsaru is drogozik, illegálisan fogad, ez is egy prostival jár, és ez is szeret fiatalokat molesztálni az utcán.

Minden másban egészen eltér a két film egymástól. Nicolas Cage zsaruja ugyanis sokkal azonosulhatóbb, és sokkal inkább számíthat a néző rokonszenvére. Ő nem egy véglény, mint Harvey Keitel által játszott karakter, hanem egy alapvetően jó zsaru, aki rossz útra lépett. A rendező, Werner Herzog felmenti főhősét. Csak azért drogozik, mert fáj a háta. Csak azért merül alá az alvilágba, hogy megoldjon egy gyilkosságot. Viszont a hullámok itt is a feje fölé csapnak, és ugyanúgy érezzük, hogy ennek nem lesz jó vége. És tévedünk. Egy gusztustalan happy enddel találjuk szembe magunkat, ahol a hősnek nem kell megbűnhődnie a vétkeiért, minden a létező legjobban alakul, sőt még elő is léptetik őt. De ez csak a felszín. Valójában az utolsó képkockák azt mutatják be, hogy a mocskos zsaru semmivel sem jutott előrébb, bár minden jól alakult, ő megmarad ugyanolyannak, amilyen volt. Nicolas Cage egyébként remekül alakít, bár egyértelműen hajaz a Las Vegas végállomásra. Tulajdonképpen a többiek annyira nem számítanak, Eva Mendes szexi, mint mindig, lődörög valahol a filmben Val Kilmer is, Xzibit pedig teljesen hiteltelen, mint gengszterfőnök. Akcióra ne nagyon számítsatok a filmben, mindössze egyetlen lövöldözés van, bár kétségtelen, hogy az nagyon hatásos, egy egyedi ötlettel pedig még rá is tesznek egy lapáttal.

A rendező, Werner Herzog hollywoodizálta az eredeti Mocskos zsarut. Ez persze szörnyen hangzik, de sajnos tény, hogy ennek köszönhetően ez egy sokkal nézhetőbb, sokkal szórakoztatóbb film lett, bármilyen erős alkotás is Ferrara '92-es mozija, azt nem biztos, hogy megnézném újra, ellenben a Nic Cage verziót simán.

"Mehetünk vissza a balettbe!"

Félreértés ne essék, nem most láttam ezt a filmet először, csak ideje volt újranéznem. Pont a legrosszabb életkorban volt hozzá szerencsém, olyan 12 évesen, amikor már a mesék iránti rajongás elmúlt, de a poénok java részét még nem értettem.

Most be kell ismernem, hogy ez a film nem véletlenül örvend olyan nagy kultusznak errefelé. Rengeteg poén van benne, és mindenféle a tipikus rajzfilmes burleszktől, a monty phyton szerű abszurdon és a paródián át egészen a finom szellemességig és iróniáig. A cselekmény pedig nagyon nem a hollywood forgatókönyv sablon szerint bonyolódik. Illetve az alaptörténet, az persze igen, de a történet ide-oda csapong, gyakorlatilag 15-20 percenként más a főszereplője a történetnek, ami tulajdonképpen csak egyfajta ürügy a jelenetekhez és poénokhoz. És az az érdekes, hogy mindez működik, pedig nem próbáltak a készítők majmolni senkit, talán a kiváló karakterek miatt van e így. Mr. Teifel és Safranek viszonya, vagy a patkányok szerencsétlenkedése, vagy Lusta Dick kalandjai, mind-mind nagyon emlékezetesek. A szinkronhangok szintén frenetikusan jók, a rajzok pedig nem különben elsőrangúak. Egyedül a musicalbetétek voltak azok, amik nem tetszettek, de azok nagyon nem, kifejezetten idegesítőek voltak, de szerencsére csak 2-t kellett végigszenvednem.

Mario Bava 1963-as horrorfilmjéről még nem is hallottam ezt megelőzően, ami már csak azért is furcsa, mert kétségtelenül az egyik legjobb darabjáról van szó. Mivel újfent egy gótikus műről van szó, talán annyira nem volt nagy hatással a filmtörténetre, mint a későbbi alkotásai, de azért ilyen szempontból sem kell panaszkodnia. A sötétből kinyúló halott egyre közeledő keze egy ikonikus beállítás lett, nem mellesleg a mai napig a frászt hozza az egyszeri nézőre.

Bava zsenijét mi sem bizonyítja jobban, mint hogy egy ilyen cérnavékony forgatókönyvből, amelyben ugyan van pár jó ötlet, de szemmel láthatóan ki se dolgozták rendesen, sőt az író sem igazán tudott a cselekmény bizonyos szálaival mit kezdeni, nem úgy mint a Kill, Baby Kill-ben, ahol tökéletesen lezárták a történetet. Szóval hogy lehet egy ilyen gyenge alapanyagból ilyen kiváló alkotást készíteni, ennyire magas művészi színvonalon? Még a forgatókönyv hátrányait is sikeresen változtatta Bava az előnyére, ezáltal még titokzatosabbá vált a film. Például halvány gőzünk sincs, hogy Christopher Lee-re miért haragszik olyan dühödten az egész családja, csak homályos utalásokból találgathatunk. Boris Karloff után egy másik legendás horrorikont, Christopher Lee-t is sikerült megnyerni Bavának. Bár nagyon furcsa Christopher Lee-t olaszul hallgatni, egy idő után megszokja az ember. Viszont engem nem is ő nyűgözött le, hanem a főhősnőt alakító Daliah Lavi. Ez a nő valami elképesztő. Olyan szinten gyönyörű, hogy ha a vásznon van, kiégeti maga mögül a celluloidszalagot. Az a dús, fekete haj, azok a nemesi arcvonások, és azok az igéző szemek... már csakis egyedül miatta érdemes megnézni ezt a filmet, olyan elképesztő jelenség, amilyet még nem láttatok. Mellette Christopher Lee tényleg csak egy horrorikon. Ráadásul a Lavi szerepe nagyon is összetett, tulajdonképpen ő a film lelke. És ez, jobb ha tőlem tudjátok, egy nagyon perverz alkotás, senkit se tévesszen meg a készítési dátum. Nem véletlen az a címe ami, ugyanis a mi drága főhősnőnk elég perverz egy némber.

De térjünk vissza a nagy szerelemből Bava rendezői zsenijére. Itt ez a semmilyen sztori, ami ráadásul szemérmetlenül lop több helyen is a Psycho-ból (a főszereplő korai halála, és a végső csavar). Hogy lesz belőle jó film? Bava valószínűleg kissé populárisabb filmnek szánta, ugyanis vért alig láthatunk. Helyette gyönyörködhetünk az elképesztő felvételekben, ugyanis az operatőri munka ismét elsőrangú, sőt talán a legjobb Bava amúgyis kiemelkedő alkotásai közül. A vágás nemkülönben remek, de ami újdonság, hogy ezúttal a zenei aláfestés is nagyon hangulatosra sikerült. Ezeknek a hatása pedig nem marad el. A félelmetes jelenetek a mai napig kellemesen borzongatóan hatnak ránk, néha valóban a hideg futkosott a hátamon.

Persze tény, hogy a Black Sabbath-ot, illetve A démon maszkját nem sikerült felülmúlnia Bavának, de mindenképpen egy kiemelkedően jó művéről beszélünk. Nekem pedig nincs több filmem ettől a csodálatos zsenitől, aki évtizedekre meghatározta a horror műfajt, új távlatokat nyitott benne, sőt művészi szintre emelte, ezzel tökéletesen bebizonyítva, hogy a horror jóval több szimpla öncélú erőszakpornónál.

"Mosley? Magukat mind így hívják?"

Nem most láttam először ezt a filmet, de az égvilágon semmire sem emlékeztem belőle, úgyhogy úgy gondoltam, ideje felfrissíteni a memóriámat.

Sajnos azt kell, hogy mondjam, nem véletlen, hogy nem emlékeztem semmire sem. Az Éjszakai rohanás ugyanis egy teljességgel középszerű film lenne. Ami kicsit mégis fölemeli az Robert DeNiro, ahogy a kiégett exzsaru kliséjét alakítja, egyébként sokkal jobban, mint az átlag, dehát ez tőle az alap. Volt egy-két nem várt dráma jelenet, például amikor főhősünk újra látja a kislányát, vagy amikor a tehervonaton beszélgetnek. Pár jó poén is akadt, sőt nem nehéz észrevenni, hogy mennyire előremutat ez a film a '90-es évek tarantinós filmjeire. Továbbá nagy erénye a filmnek, hogy két órás hossza ellenére végig pörgős, és fordulatos marad, tulajdonképpen leköti az embert, annak ellenére, hogy se nem igazán vicces, se nem igazán izgalmas, vagy elég kemény, vagy elég látványos. Szóval 5-6 évente simán újranézhető film, mert egynek jó, meg úgyse fogsz rá emlékezni. És a szinkron valami zseniális, eszembe nem jutott volna Tordy Géza DeNiro-nak, pedig tökéletes.

Íme a botrányfilm, mely miatt mozikat robbantottak, és mindenki fel volt háborodva Scorsese Jézus ábrázolásától, pedig az elején még óvatosságból ki is írják, hogy nem az evangéliumot filmesítették meg. Azóta túléltünk egy Passiót is, de hozzám csak most érkezett el ez a filmélmény.

Willem Dafoe, mint Jézus számomra nagyon furcsa választásnak tűnt, és sokáig kételkedtem benne, még jóval a film kezdete után is. Kicsit túl elvont volt, és egy cseppet sem szimpatikus, ráadásul teljességel hiányzott belőle az a vezetői karizma, amire szerintem mindenképpen szükség van ehhez szerephez. Aztán ahogy folytak az események, rájöttem, hogy Dafoe tökéletesen beleillik ebbe az alapkoncepcióba, egyáltalán nem kell, hogy szimpatikus legyen nekünk. Ráadásul komoly személyiségváltozáson megy keresztül, úgyhogy később valóban vezetővé válik, és Dafoe ezt félelmetesen jól ábrázolja. A másik fontos szereplő a Júdást alakító Harvey Keitel, akit elsőre nehéz volt megszoknom kosztümös filmben, de végeredményben fantasztikusan játszik. Akit még érdemes kiemelni az a film végén Juliette Caton, aki az "őrangyalt" alakítja, és számomra egyértelműen ő volt a legemlékezetesebb karakter; a különleges, egyedi arc, illetve az a bűbájos ártatlanság, ami áradt belőle, a létező legideálisabb választássá tette. A magyar hangja pedig még erre is rátett egy lapáttal. Juliette Caton egyébként nem vitte sokra később, de ez semmit sem von le az érdemeiből.

A film szerintem legnagyobb érdeme egyértelműen az egyedi koncepció. Bár az elején még elég hatásvadász, ahogy Jézus kereszteket ácsol a halálraítélteknek, de később megmutatkozik, hogy miért jó ha egy Martin Scorsese kaliberű rendező nyúl kreatívan egy örök témához. Az egyik kedvenc jelenetem, amikor Jézust a pusztában megkísérti több ízben is az ördög; először egy kígyó, majd egy oroszlán, végül pedig egy lángnyelv képében, és mind a három mást képvisel.Az utolsó kísértés, ami sokkal keményebb az összes többinél. Ez egy hatalmas ötlet volt, ettől válik még egyedibbé az alkotás, és ezt nem bírták elviselni az egyházak. A film legvégén pedig megtörténik a valóságos katarzis, nekem borzongott a hátam egész végig. Egyébként Júdás karakterét is árnyalják egy kicsit, aki a legjobb-legerősebb tanítványnak bizonyul, míg a többiek buta birkák egytől egyig.

Viszont azért közel sem egy tökéletes filmről beszélünk. A képi világ például nekem nagyon nem tetszett: mivel Scorsese egy olasz-amerikai rendező, így nem csoda, hogy a Krisztus utolsó megkísértése annyira hasonlít a távolságtartó, jéghideg, mégis perverz katolikus ábrázolásmódra. Persze ez is a koncepció része volt, engem mégis zavart, már csak azért is, mert nem összeegyeztethető azzal, ahogy Jézust emberibbnek próbálták ábrázolni, és a tömegek reakció is jóval hitelesebbnek tűnnek. Viszont tény, hogy így Willem Dafoe sokkal inkább beillik a képbe. Peter Gabriel zenei aláfestése szintén nem nyerte el a tetszésemet, végig kizökkentett az élményből ez a sok törzsi dob, meg a szintetizátor se biztos, hogy nyerő egy ókorban játszódó filmnél. Ezek a tényezők pedig sajnos igencsak növelik a giccsfaktort, amire a világon semmi szükség nem volt.

Botrány szempontjából szintén csalódást jelentett a Krisztus utolsó megkísértése. Persze, erről nem a készítők tehetnek, de jogosan vártam volna el némi eretnekséget, amiért érdemes ekkora hajcihőt csapni. Nem értem, hogy képes egy hívő felháborodni a film végén, hacsak úgy nem, hogy a Mária Magdolnás szex után nem nézte tovább az alkotást.

Mindenesetre érdemes megnézni a Krisztus utolsó megkísértését, mert bár két és fél órás, már az elején magába szippant, és nem ereszt, úgyhogy nagyon gyorsan eltelik az idő. Mindamellett egy kis eredetiséget hoz a jól ismert bibliai történetbe, több dolgon is lehet gondolkodni utána, szóval mindenképp egy különleges alkotás, még akkor is ha tökéletesnek közel sem nevezhetném.

"Csiki, csiki..."

Ezt a filmet soha a büdös életben nem néztem volna meg, ha nem hallgatom A hét mesterlövésze című szépemlékű rádióműsort, amiben az egyik legviccesebb vígjátékként beszéltek róla.

Nos, ennek az elvárásnak nem tudott megfelelni, se a hugom, sem én nem röhögtük magunkat a pad alá, ellenben kétségtelen, hogy egy igen kifinomult és ízlésese vígjátékkal van dolgunk. Steve Martin inkább vicces, semmint idegesítő (nem úgy, mint A pacákban), Michael Caine, pedig az ő tökéletes ellentéte a maga eleganciájával. Jól működnek együtt, valóban sokat lehet nevetni, de az az igazi átütő erő elmarad, és néhol sajnos elég kiszámíthatóvá is válik a film. A csúcspont, amikor Michael Caine üti a tolószékes Steve Martin lábát, hogy az valóban érzéketlen-e, na az tényleg sírva röhögős, csak az a kár, hogy több ilyen nincs a történetben. Amit még meg kell említeni, hogy a fényképezés gyönyörű, és nagyon szép helyeken zajlik a cselekmény, tulajdonképpen élvezet megnézni A Riviéra vadorzóit, ha nincsenek olyan túlzó elvárásaid, mint nekem voltak.

Hogy miért is akartam én megnézni ezt a filmet? Az okokat szerintem nem nehéz kitalálni. A slasher alműfaj csúcspontján (két évvel a Halloween után, a Péntek 13 évében) a műfaj sikolykirálynőjének a főszereplésével készült film könnyedén vonzó céltáblává válhat ilyen címmel, pláne egy olyan filmrajongó esetében, aki már csak gyerekkori élményei miatt is különösen szereti a slashereket, hála a Sikoly és a Halloween borzongató hangulatának.

Ehhez képest valami hihetetlenül, elképesztően pocsék darabbal van dolgunk, talán még nem is láttam soha ennél rosszabb slashert (hazudok egyébként, egyből beugrik a Péntek 13 9. része, vagy a Halloween 6 se volt éppen egyszerű eset, meg a Fekete karácsony remake is borzalmas). Szóval ez azért lássuk be, nem egy túl igényes műfaj, de azért így elrontani, ahhoz is tehetség kell. Ennél még az olyan abszolút B kategóriás, öncélúan erőszakos baromságok is jobbak voltak, mint például amilyen a Pieces.

A film elején egy bizarr, már már szürreális, de igazából csak pusztán elmebeteg jelenetben pár kisgyerek kinyír véletlenül egy kislányt. Ugrás az időben: Szalagavató! Leslie Nielsen gyászol, de sajnos a Csupasz pisztolyok miatt képtelenség komolyan venni, meg hát a film se túl drámai. A nyomozók nyomoznak, persze tévúton, a fiatalok a szokásos unalmas problémáikkal vannak elfoglalva, de a Prom Night még odáig sem jut el, hogy klisés karaktereket használjon, mert annyira jellegtelen mindenki. Közben csigalassan eltelik egy óra, nagyjából a semmivel. Jah, közben van pár telefonhívás, aminél sokkal jobbakat is hallhattunk a 6 évvel korábbi Black Christmasban. A vágástechnika pedig öncélúan művészieskedő, ezzel pedig inkább viccessé válik, ahogy ide-oda vágnak tök feleslegesen, és bármilyen értelem nélkül. Közben láthatjuk Jamie Lee-t táncolni, meg majdnem melltartóban is, de bármilyen szenzációs nőről van szó, ez azért kevés az üdvösséghez. Tehát eltelik a másfél órás filmből egy óra, úgy hogy nem történt semmi az ég világon. Azt mondanom sem kell, hogy semmi feszültséget sem lehetett érezni, mert ugye ez már nektek is evidens. Aztán észbe kapnak az alkotók, hogy hoppá horrorfilm, azért csak meg kéne ölni valakit, úgyhogy támadásba lendül minden idők legfantáziátlanabb slasher gyilkosa. Egy sima símaszkot húz a fejére, és baltával gyilkol szigorúan mellőzve a kreativitás szikráját is, amit azért én elvárnék ebben a műfajban. Ráadásul mivel ténykedése az utolsó fél órára van korlátozva, ezért bármilyen átvezető nélkül hullanak sorra a szereplők.

A végén pedig ott a nagy csavar: olyasvalaki a gyilkos, akit észre se vettünk, hogy egyáltalán szerepel a filmben, annyira jelentéktelen mellékkarakter, a motivációi pedig erőltetettek. És itt elvárná tőlünk a rendező a drámát, és hogy hatódjunk meg. Hát lófaszt!

Meg ne nézzétek ezt a filmet! Bár szerencsére nem túl népszerű, nem túl ismert, nem is a legegyszerűbb beszerezni, úgyhogy ez a veszély talán annyira nem is fenyeget benneteket. Mindenesetre lehet, hogy megnézem a remake-t, mert ennél még az is csak jobb lehet.