A rádió aranykora után egy újabb atipikus Woody Allen filmhez volt szerencsém. Allen ismét elővette a korai alkotásaiban jellemző dokumentarista jelleget, de ezúttal jóval visszafogottabban bánt vele. Bár az a jelenet mindenképpen nagyon érdekes, melyben egy történetet többféle végkifejlettel mesélnek el, hisz rengeteg pletyka keringett Emmet Rayről, aki még a zenészek, művészek között is egy nagyon ellentmondásos figura volt. A film kétségtelenül legizgalmasabb momentuma, hogy a főhős mennyire önző, egoista, primitív, szánalmas bunkó, miközben olyan gyönyörűen játszik a gitáron, amelyet sosem néznénk ki belőle. Sean Penn pedig kiválóan hozza ezt a különös, kiszámíthatatlan alakot, aki nem kevésbé különös és kiszámíthatatlan szituációkba keveredik. Méltó partnere a filmben Samantha Morton, akinek egyetlen egy szót sem kell szólnia, sőt még különösebben szépnek sem kell lennie ahhoz, hogy elnyerje a rokonszenvünket. Vele szemben a dögös Uma Thurman képviseli a történetben a tipikus woodyalleni önanalitikus, elemző karaktert. Maga Allen is megjelenik, mint interjúalany, de nem hatalmasodik el a többiek fölött. Ami még nagy előnye a történetnek az a zene, mely valóban csodálatos, és a '30-as évek hangulata. Pár jó poén is be-becsúszik, no meg némi melankólia és érzelem is, ugyanis főhősünk azért marad örök második, mert örökké elfojtja az érzelmeit.

Az élőhalottak visszatérnek siker nemcsak a folytatásokat indította el, hanem az utánzatokét is. Ez is egy ilyen film. Nem annyira szórakoztató és vicces, mint az előbb említett film, sőt kifejezetten rossz bizonyos szempontból, ugyanis a forgatókönyv szétesik, a rendezés gyenge, feszültség pedig egyáltalán nincs. Az igazsághoz azonban hozzátartozik, hogy egy ilyen film esetében ezek sokadrangú tényezők. Ami a lényeg az a '80-as évek tinifilmjeinek feelingje, a vicces gore jelenetek, melyekben fejek nyílnak szét és meztelen csigák ugrálnak elő belőle. Meg alapból olyan a történet, hogy nem lehet röhögés nélkül elmesélni, annyira gagyi és szándékoltan sablonos, hogy már majdnem jó. Ráadásul nagy alázattal viseltetnek a többi horrorfilm iránt, elég ha a főhősök vezetékneveire gondolunk, de a legegyértelműbb a 9-es terv a világűrbőlre tett utalások. Legalább tudjuk, hogy honnan indult ki az alapötlet, és mi volt a készítők példaképe. A főszereplők egyébként idegesítőek, a magyar szinkron meg minősíthetetlenül rossz, de legalább a csajszik aranyosak. És lehet egy csomót röhögni, helyenként nagyon szellemes a film. A macskás sokkeffektus jelenet önmagából való teljes kifordítása például nekem nagyon tetszett.

Hirtelen felindulásból véletlen jutottam ehhez a filmhez, eddig gyakorlatilag a létezéséről sem tudtam Woody Allen e kis alkotásáról. Nem olvastam róla sehol, nem mesélt róla senki, igazából gőzöm sincs, miért szereztem be. Azt tudom, hogy azért néztem meg, mert ez volt a legrövidebb film a gyors választékból, nekem pedig lassan munkába kellett mennem, és kellett valami a reggeli mellé. Ennél jobban nem is választhattam volna.

Ugyanis Woody Allen egyik legjobb filmjéről van szó. Egy nagyon hangulatos nosztalgiafilmről van szó, amelynek sikerül elérnie, hogy mi is tökéletesen átérezzük az alkotó édesbús melankolikus emlékeit egy olyan korszakról, amelyben nemcsak hogy nem éltünk, de igazán sok tudomásunk sincs. Woody Allen a rádió két oldaláról mesél nekünk (a narrátor ő maga, illetve a magyar verzióban Kern András) testi valójában nem jelenik meg előttünk, de Kern itthon már annyira összeforrt ezzel a szereppel, hogy mi magyarok is tökéletesen érezhetjük a jelenlétét. Tehát egyszerre mesél nekünk Woody bácsi a rádió két oldaláról, bemutatva egy zsidó nagycsalád kisembereinek hétköznapi életét (vajon honnan vette az ihletet?), közben pedig rádiós anekdotákat oszt meg velünk a mikrofon mögött álló gazdag sztárokról. Természetesen a háttérben dübörög a történelem, valahol '41 és '44 között játszódik a történet, mikor Amerika belépett a második világháborúba. Közben persze vannak jó poénok is, de nem minden az agyonismételgetett szexualitás-párkapcsolat woodyalleni tengelyén mozgunk, hanem valamilyen szempontból nemesebb-egyszerűbb érzéseket követhetünk végig kissé szatirikusan, de lehengerlő bájjal.

Ilyen szempontból csak az Amarcordhoz tudnám hasonlítani. Persze az Amarcord sokkal jobb film, de Woody Allen életművében mindenképpen egy kiemelkedő, ám alulértékelt film A rádió aranykora. Bátran ajánlom mindenkinek!

Miután végignéztem ezt a filmet, utánanéztem a neten, hogy mégis milyen vélemények keringenek róla, és mindegyik szinte kivétel nélkül, lesújtó volt. Nem igazán tudom ezt hova tenni, hacsak arra nem gondolok, hogy túl magas elvárásaik voltak az egyes kritikák szerzőinek, és egy MASH szerű klasszikust vártak volna el. Én totálisan elvárások nélkül kezdtem neki a Kecskebűvölőknek, halvány fogalmam se volt, hogy miről szól, mi a műfaja, kik játszanak benne, és így sorra jöttek a meglepetések.

A színészek parádésak, főleg Clooney-t emelném ki, és abbéli fájdalmamat, hogy állandó magyar hangja, aki nekem az egyik személyes kedvencem volt, Szabó Sipos Barnabás végleg hátat fordított a szinkronizálásnak. Hihetetlen kellemes hangja volt, arról nem is beszélve, hogy tényleg el lehetett róla mondani, hogy jobban illik Clooney-hoz, mint a saját hangja. Az is szomorú, hogy sorra veszítjük el a legjobb magyar hangokat, a végén már hírmondók sem igazán maradnak ennek az egykor művészi igényű műfajnak, miközben a közönség elvárná a további szinkronokat. Nem is kezdek bele a felsorolásba, de elképesztő módon felhígult most már a színészek hiánya miatt is. A '90-es években még remek mozi- illetve videószinkronok készültek, aztán a kereskedelmi tévék tömegtermelése révén a minőség igencsak hátrányba került a mennyiséghez képest, azóta pedig csak süllyedünk egyre mélyebbre és mélyebbre. Szervét Tibor nem tudja helyettesíteni Szabó Sipost, pedig még utánozni is próbálja, de annyira nem megy neki...

De térjünk vissza a Kecskebűvölőkre. Mint említettem Clooney nagyon vicces, Ewan McGregorral pedig kiválóan azonosulhat a mindenkori mozinéző. Jeff Bridges mostanában egyre több filmben látom újra, és mindig remek. Bár itt kisebb szerepet kapott, de azért emlékezetes karakter. Kevin Spacey-t jó látni, nagyon szeretem és becsülöm őt, ám most tulajdonképpen csak örülünk, hogy itt van, és ennyi. A poénok szerintem ütősek voltak. Nem röhögtem magam a pad alá, de néha jókat kacarásztam, és egy mai vígjátéktól már ez sem kis dolog. A Jedis poénok például nagyon ütöttek, annál is inkább, mivel Obi van Kenobi az egyik főhős. Némileg el is gondolkodtat a film, jó szatírához mérten, úgyhogy a világon semmi komolyabb gond nincs a Kecskebűvölőkkel. Nem váltja meg a világot valóban, nem egy felejthetetlen alkotás, de ha nem várod el mindezt tőle tök feleslegesen, akkor egy kellemes másfél órában lehet részed.

"Ez nem kívánságműsor."

Bár egy Stephen King feldolgozásról beszélünk, valójában ilyen szempontból értékelhetetlen A menekülő ember, ugyanis alig van köze King eredeti könyvéhez. Szerintem King legjobb regényéről van szó, amely egyszerre erőteljes, rövid, drámai, meglepő, ötletes és letehetetlenül izgalmas. Kevés ilyen regényt olvastam életemben, úgyhogy tőlem az hatalmas dicséret, King többi könyve nekem kevésbé tetszett. A regényben egy fordulatos üldözést követhetünk nyomon, melynek során hősünk hatalmas veszteségeket szerez, míg a végén egy olyan fordulatban sikerül bosszút állnia a fejeseken, amit a '80-as évek filmkészítői sose mertek volna bevállalni, 2001 szeptembere óta pedig pláne nem mernének.

Szóval a regényt inkább kiindulási pontként használva létrehozták egy a tipikusan '80-as évekbeli alkotást. Minden klisé a helyén van, pont ott, ahol kell, Shcwarzi a tökéletes isteni hős, erős, okos, érzékeny, beszólogatós, és persze legyőzhetetlen. Olyan szar egysorosai vannak, hogy az valami vérlázító, nagyon erőltetettek és egyáltalán nem viccesek, igazából összesen két jó poént találtam a filmben. A díszletek pedig olyan szinten giccsesek, hogy azt nehéz leírni. Az alapból giccses '80-as évekbeli tévéműsorok világát képzeljétek el, csak sokkal erőteljesebben. Egyszerűen fájdítja a szemet, a szemtelenül fiatal Schwarzenegger citromsárga bőruniformisáról nem is beszélve. Meg az a festett városkép is megér egy misét, érdemes összehasonlítani az 5 évvel korábban készült Szárnyas fejvadász látványvilágával. Aztán az akciójelenetek is borzalmasak, gyengén rendezettek, rosszul vágottak és természetesen naivan banálisak.

Hihetetlenül élveztem a filmet. Nemcsak azért mert végig tudtam mosolyogni a '80-as évek minden egyes kliséjét, hanem úgy egyébként is. Ha a regényt dolgozták volna föl, nem pedig az akkori közönség igényeit, akkor csak megkaptuk volna ugyanazt gyengébb változatban, így pedig egy teljesen más sztorit, amit máshogy is lehet élvezni. Például az Üldözők karakterei elég jól sikerültek, ahogy nagyon ötletesek a gyilkosságok is. Persze, nyilván mindent tudunk előre, ahogy azt is, hogy Schwarzi a végén lelép a jó csajjal, akivel semmi romantika nem történt, vagy bármi utalás kettejük kapcsolatára, de azért az övé lesz. Amiről még nem szóltam az a kőkemény médiakritika, amit a film megmutat. Nem véletlenek a giccses díszletek, hanem a mondanivaló eszközei. Bár kétségtelen, hogy ez csak egy mellékszál, de nagyon erőteljes és a mai napig aktuális. Sőt talán aktuálisabb, mint valaha. A médiát, mint hatalmi ágat mutatja be nekünk, mely összeforrt a kormányzással. Konkrétan kimondják a filmben, hogy azért csinálnak jobbnál jobb műsorokat, hogy a tévék előtt tartsák az embereket, hogy ne menjenek el tüntetni. Ilyen szempontból még optimista is A menekülő ember, hisz JÓ tévéműsorokkal tartják képernyő előtt a nézőket, nem pedig nézhetetlen, lélekölő, agyzsibbasztó szarságokkal, mint ahogy az ma a valóságban történik. Gondolom senkinek sem kell egy példát sem mondanom, nektek is eszetekbe jutott egy rakás. Természetesen a trükkök, a manipuláció és az igazság teljes kifordítását is megmutatják nekünk. Mindenképp érdekes koncepció egy ilyen jellegű, amúgy hihetetlen szórakoztató filmtől , de azért nem szabad elfelejtenünk, hogy manapság a média már sokkal inkább a fogyasztói társadalmat, de méginkább a multicégeket szolgálja ki, semmint uralkodna.

Hát a film nagyon nem ilyen, mint ez a plakát. Ez alapján egy tipikus '90-es évekbeli, független, laza, cool, lövöldözős, vicces (szóval olyan tarantinós) baromságra gondolhatnánk, de erről szó sincs. Már láttam pár Abel Ferrara filmet, mint például a Temetést, vagy a New York királyát, úgyhogy sejtettem, hogy nem erre kell számítanom. Két dolog miatt kiemelkedő a Mocskos zsaru. Leginkább Harvey Keitel miatt, aki valami zseniálisat alakít benne. A szerepe szerint egy lecsúszott véglény, akinek a szemében már a világon semmi sem jelent értéket, és fatalistán rohan bele egyenesen a végzetébe. Nem szándékosan, sokkal inkább azért, mert már elitta, eldrogozta az agyát. Mindössze annyi különbözteti meg a többi hozzá hasonló szerencsétlen balfasztól, hogy neki rendőrjelvénye van, és ahol csak lehet visszaél a hatalmával. Keitel pedig tökéletesen hozza ezt a figurát, teljesen hihetővé teszi a fájdalmát, a döntéseit, az egész lényét. Persze együtt érezni nem lehet egy ilyen rohadékkal, de amit Keitel művel az a színjátszás magasiskolája. A másik fontos dolog a kiváló forgatókönyv. Persze nem annyira kiváló, mint Keitel játéka, de azért borzasztóan sok erős jelenettel találkozhatunk, gondolok itt a tinik zaklatására, vagy épp az apácás jelenetek bármelyikére. A forgatókönyv úgy képes fenntartani a feszültséget, hogy mindeközben végig epizodikus marad, mégsem lankad a figyelmünk. Egyedül a drogos jeleneteket éreztem egy kicsit túl lassúnak, bár ennek is egyértelmű funkciója van. De amikor összeérnek a remek szituációk és Keitel alakítása, azok a film legjobb pillanatai. Gondolok itt a film végére. Ugyanis bármennyire, sötét, mocskos, és pesszimista alkotással van dolgunk, ez tulajdonképpen egy megváltástörténet. Bár a Keitel játszotta zsaru már annyira nincs tisztában a jó és a rossz fogalmával, hogy ő sem érti a saját cselekedetét, hogy ez mitől válik jóvá. És miért pont neki kell megbocsájtania, és miért van egyáltalán joga hozzá? Fogalma sincs, egyszerűen tudja, hogy neki már vége van, ezért megpróbálja az utolsó utáni pillanatban megváltani a saját lelkét. Kérdés persze, hogyha máshogy végződik az a bizonyos meccs, vajon akkor is kegyelmet gyakorolna? Vagy csak a saját érdekében cselekszik, de akkor nem is éri el a megváltást, hiába a katartikusnak szánt végkifejlet, hisz ugyanaz az önző, agyatlan szarházi maradt. Azonban bármennyire is jól sikerült a Mocskos zsaru, nem hiszem, hogy túl sokszor meg akarnám nézni, ahhoz túlságosan depresszív, nyomasztó, és egyáltalán nem szórakoztató.

"Épp elég baj nekem, hogy olajat találjak!"

Douglas Sirk filmje érdekes életutat járt be a filmtörténetben. Bemutatása idején a közönség - főleg a nők természetesen - imádta ezeket a valóban filmtörténeti jelentőségű melodrámákat, családi viszályokkal, szerelmekkel, romlottsággal és gazdagsággal, teli történeteket, melyekből később a Dallas és hozzá hasonló szappanoperák fejlődtek ki. A kritikusok viszont rühellték ezeket a nyálas baromságokat. Eltelt húsz év, és a tévévetítések során a kritikusoknak feltűnt, hogy van a történetek mögött egyfajta önironikus, humoros kikacsintás, és így már persze mindjárt más a helyzet, Sirk jelentőségét már elismerték, sőt kicsit túlzásba is vitték.

Na de nézzük mit nyújt ma a Written on the Wind? Leginkább unalmat. Persze, tényleg érezhető egyértelműen, hogy nem gondolták ezt a dolgot komolyan, de néhány kellemes szellemesség még nem tesz jóvá egy alapvetően rossz filmet. Annyira pedig nem rossz, hogy átbillenjen a mérlegen, és jó filmként lehessen rá tekinteni. Bár kétségtelen, hogy jót mosolyogtam a sztori legvégén, amikor az egyik főhősnő félreérthetetlenül simogatja a fúrótorony fallikus szimbólumát. Meg aztán az is hülyeség, hogy a kritikusok (pl a világ egyik leghíresebbje Roger Ebert a Száz hres film című gyűjteményében) az '50-es évek alapvető kellékeit, mint a stúdióban berendezett folyót is az önirónia egyértelmű jeleként látja, pedig illene tudnia, hogy akkoriban ilyenek voltak a hollywoodi filmek. Amin még csodálkoztam, hogy Lauren Bacall valami egészen elképesztő, hogy mennyit öregedett 10 év alatt. Harminc évesen kinéz a Written on the Windben vagy 45-50 évesnek, ami elég hihetetlenné teszi, ahogy a mesésen gazdag és a mesésen jóképű pasi nyomul rá.

Mario Bava-ban az a szörnyű, hogy még a gyengébb filmjeiben is volt annyi újdonság és potenciál, ami új alműfajokat teremtett a horroron belül. A '71-es Bay of Blood (eredeti olasz címe Reazione a catena) a jóval későbbi amerikai slasher hullámra volt nagy hatással. Amikor italozó, szexelő fiatalokat öl meg az ismeretlen, az színtiszta slasher már önmagában. A gyilkosságok mindegyike sokkoló, brutális, és ötletes, és mint ilyen egyedülálló lehetett a maga korában, és mai szemmel nézve sem rosszak egyáltalán. A trükkök is jók, és tényleg meglepődünk. És igazából ez a legnagyobb problémám, hogy ezen kívül viszonylag kevés erénye van a filmnek. Nem igazán feszült, és sajnos egyetlenegy szereplővel sem lehet azonosulni, ugyanis mindegyik egy erkölcstelen pénzéhes rohadék. A színészek egyébként karakteresek, bár Claudine Auger elképesztő, hogy mennyire megöregedett az 6 évvel korábbi Tűzgolyó című 007-es kaland óta. A zenei aláfestés teljesen korrekt, a fényképezéssel együtt van egy elég kellemes hangulata is a filmnek, csak ilyen szereplőkkel nehéz fenntartani az érdeklődésünket, a meglepő és váratlan brutalitás ellenére is. Viszont tény, hogy a kezdő jelenet, és a befejező jelenet zseniális, arra egyetlenegy rossz szavam sem lehet. Azonban amellett sem mehetek el szó nélkül, hogy a forgatókönyv pocsék (gyakorlatilag egy új, gyengébb változata a már korábban tárgyalt Five Dolls for an August Moon-nak), a dramaturgia szörnyű, mellékesen pedig mégis egy műfaj alig ismert alapkövéről van szó, melyből rengeteget merítettek.

Egy újabb remek filmecskét láthattam, ami nem váltja meg a világot, nem is történnek benne olyan igazán nagy dolgok, de azért mégiscsak egy kellemes, nagyon igényesen elkészített alkotás. Ami elsősorban elvitte a hátán a filmet számomra, az a tipikus amerikai életérzés volt. A végtelen utak, ahol megy az öreg alkesz country énekes, jár kocsmáról kocsmára, zenél, de már rég kiégett, nincs senkije, de a közönség azért szereti, még akkor is ha a koncert közepén hátul okádik bele a kukába. Szóval ezt a balladai hangulatú életérzést kiválóan jeleníti meg a film. Jeff Bridges pedig telitalálat erre a szerepre, fantasztikusat alakít, gyakorlatilag az Őrült szív az ő one-man show-ja, sokkal emlékezetesebb, mint A félszeműben. Ami kifejezetten meglepő volt, hogy mindez ellenére a mellékszerepekben is jobbnál jobb színészek tűnnek fel, és mindannyian csak emelik az Őrült szív színvonalát. Csak egy rövid felsorolás: Lance Henriksen, Maggie Gyllenhaal, Colin Farrell és Robert Duvall mindannyian olyan színészek, akiket szeretek, és nagyszerű, hogy itt vannak. A fim végén érdekes, hogy hősünknek a megváltást nem a szeretett nő karaktere hozza el, de nem is igazán a kisfia, ahogy egy átlag hollywoodi mozitól elvárnánk, hanem a saját hülyesége, ami persze összefügg velük. Annyi kifogásom van csak az Őrült szív ellen, hogy ha már alapvetően zenés filmről beszélünk, akkor lehettek volna kicsit jobbak az elhangzó számok, sokat emelt volna az összhatáson.

"Sose bízz egy pucér buszvezetőben!

Ismét egy Woody Allen film. Az öregnek háromféle filmjei vannak: zseniálisak, közepesek, és gyengék. És ha azt hiszitek, hogy ez sok filmesről elmondható, hát nagyot tévedtek. Ez a filmje mindenesetre maximum egy közepes lehet.

Az érdekesség benne az, hogy Woody Allen szokásos figuráját, a szexuálisan kielégítetlen kedves, neurotikus, okos és művelt new yorki zsidót ezúttal az Amerikai pités Jason Biggs alakítja. Nem túl meggyőző a szerepben, de lehet, hogy ez azért van, mert még mindig csa úgy tudok rágondolni, mint aki az egyik kezéhez a farkát ragasztotta pillanatragasztóval, a másikba pedig egy pornókazettát... Na de elkalandoztam egy kissé. Woody Allen ezúttal viszont mellékszereplő, egyfajta mentor (természetesen magának írta a legjobb szövegeket), aki megpróbálja hősünk gátlásait szabadjára engedni. Akár tekinthetnénk Woody Allen másik énjének, kicsit úgy mint Humphrey Bogartot a Játszd újra, Sam!-ben, de azért nem ugyanaz. Azért nehézkes ráhúzni ezt a vonalat, mert annyira különbözik ez a karakter az átlag Woody-s hőstől, amennyire író-rendező-színészünk csak képes mást alakítani saját magától. A színészek közül az i-re a pontot egyértelműen Christina Ricci teszi fel, aki gyereksztárból sikeresen vált remek karakterszínésznővé. Nem az a tipikus modell szépség, de elég belenéznünk egy pillanatra a szemébe, és máris megértjük, főhősünk miért szeretett bele olyan végzetesen, ugyanis az a típusú nő, akibe bármelyik férfi menten beleszeretne. Ja, és az sem elhanyagolható, hogy remekül játszik.

Akkor mégis mi a baj a filmmel? Az, hogy nem elég vicces. Nem elég mély. Nem elég drámai. Nincs igazán mondanivalója. Nincs igazán története, vagy bármilyen ív, vagy csúcspont sincs a sztoriban. Woody várhatott volna még egy két jó ötletre, mielőtt leforgatja ezt a forgatókönyvet, mert ez így azért kevés.

"...akár fel is gyújthatom ezt az épületet..."

12 éves körüli lehettem, amikor először láttam ezt a filmet. Akkor elsősorban Jennifer Aniston miatt akartam megnézni, akit a Jóbarátok miatt hihetetlen jó csajnak tartottam. A film már akkoriban is nagyon tetszett, és nem csak a cuki Jen miatt, hanem mert egy csomót tudtam rajta röhögni.

És most... most pedig valami elképesztően király film ez. Most, hogy (legalábbis valamilyen szinten) felnőttem, és munkába álltam, sokkal jobban megértem, és átérzem a főhősök helyzetét. Ahhoz képest, hogy én még csak nem is utálom a munkahelyemet, el tudom képzelni azoknak milyen élmény lehet a Hivatali patkányok, akik valóban ilyen helyen töltik napjaikat. A karaktereket nagyon eltalálták, az őket játszó színészeket szintén. Annyira találó szituációk következnek egymás után, és olyan ellenállhatatlanul humoros a Hivatali patkányok, amilyet ritkán lehet ajánlani. Bátran ajánlom ezt a filmet mindenkinek, aki valaha dolgozott irodában, vagy akinek valaha volt főnöke, meg úgy egyáltalán bárkinek bármely korosztályból, zseniális!

"- Milyen jóképű ember... az apád?

 - Nem, az ott Hitler!

 - Ő nem szakállas volt?"

Még sosem láttam dán filmet, és ezt se néztem volna meg, ha nem kapom meg szülinapomra ajándékba. A köztudatban nincs igazán szó a dán mozikról, de állítólag egész ügyesek mostanában, úgyhogy érdemes rájuk odafigyelni. Az Ádám almái is egy borzasztó érdekes alkotás. Olyannyira fekete humora van, ami nem is fekete, hanem már-már gonosz, olyan módon, amilyet talán még sohasem láttam. Közben meg persze nem tudunk nem röhögni a szerencsétlen papon, és minket is idegesít ez a sok hazugság, amivel körülveszi magát. Viszont amikor az illúziók lebomlanak, minden elviselhetetlenné válik, és semmi más nem marad csak a hit. E mondat alapján egy tipikus hollywoodi giccses szart képzelhetnétek el, de ebben az esetben minden szépen, visszafogottan történik. És akkor ott van az almafa, aminek egyértelmű a szimbolikus jelenléte, és a kapcsolata Jób könyvével. Természetesen a teológia is belefolyik ebbe: nagy kérdés, hogy ki bünteti meg az embert az Úr vagy a Sátán, és az almás dolog megoldása is érdekes; lehet, hogy csak kevéssel kell beérnünk, de még ehhez is hihetetlen kitartásra van szükség. Szintén sokáig kérdés, hogy a pap hite, egyáltalán valóságos hit-e, vagy egyszerűen csak így menekül a borzalmas valóság elől. Illetve ha igen, akkor vajon melyik megoldás a jobb? Szóval bőven vannak mélységek az Ádám almáiban, miközben egy elég szórakoztató vígjáték, és egy eseménydús dráma, mindezt úgy, hogy valójában egy klisés történetet mesél el. Bátran ajánlom mindenkinek, aki szereti ha egy film egyszerre elgondolkodtató és szórakoztató. Mert azért valljuk be, ilyenből nem sok van.

Eddig teljesen abban a hitben éltem, hogy a folytatásoknak mindig az előző rész erényeit kell fokoznia, és ennek ellenére azért nem tetszik igazából a nézőknek, mert eltűnt az eredetiség hiánya, amit az első rész jelentett.

Ezzel szemben itt a Rendőrsztori 2, melyet ismét Jackie Chan rendezett, de ezúttal nem sikerült felülmúlnia saját magát. Sokkal kevesebb az akciójelenet a Rendőrsztori 2-ben. Az első részben amikor áthajtottak a falun, vagy a buszos jelenet, vagy a végső plázás akció mind-mind felejthetetlenek voltak. Ez a mozi már nem ilyen nagyszabású, poénokból is jóval kevesebbet találhatunk benne, sőt az Rendőrsztori a vége felé egy igencsak komoly, elkeseredett és drámai szállal bővült, ami itt szintén elmarad.

Ennek ellenére egyáltalán nem beszélhetünk rossz filmről, megint elképesztően kreatív bunyókat láthatunk, gondolok itt például a játszótéri összecsapásra, és azért akadnak olyan jelenetek, amiken nagyon lehet röhögni, ilyen May veszekedése Jackie-vel az öltözőben. Egy átlag korabeli hongkongi filmhez képest nagyon kis remek, könnyed akcióval van dolgunk, csak Jackie többi alkotásához képest lehet hiányérzetünk. Nemhiába, az öreg magasra tette a lécet, még ő sem tudja mindig átugrani...

"Add meg magad, Dorothy!"

Engem is hívott már fel a lakására egy dögös szőke, aki később bevallotta, hogy az egyik barátja megerőszakolta. Akkor is voltak groteszk pillanatok, bár szerencsére lényegesen másképp alakult az estém, mint főhősünknek. Ennél jobban nehéz lenne azonosulni egy főszereplővel, hogy még hasonló dolgok is történtek az emberrel, de nekem mégse sikerült. Nem is igazán tudom, mi ez a film. Vígjátéknak nem elég vicces, thrillernek meg nem elég izgalmas. A cselekmény nagyon nehezen indul be, aztán pedig gyorsan fárasztóvá válnak az egyes epizódok. Annyira nem jó a Lidérces órák, hogy belegondoljak a mondanivalóba, vagy hogy igazán a történet mögé akarjak látni. De tegyük fel, hogy mégis, akkor mit kapunk? Hogy a legkisebb hibáinkért is súlyos árat kell fizetnünk? Hogy valójában különös és furcsa véletlenekből az életünk, amelyeknek valójában nincs semmi értelme? Ezekkel valahogy nem érzem úgy, hogy előrébb jutnánk.