Sosem rajongtam úgy a Pixarért, mint mások. Persze, voltak jó dobásaik, az utóbbi időben is, például a Toy Story 3 valami elképesztően jó volt. De a Verdák  első része például tipikusan az a nagyon sablonos, kevéssé humoros, bár látványos alkotások közé tartozott, melyet középszerűségének hála gyorsan elfelejt az ember. Viszont a gyerekek sok játékverdát vettek ezek után, úgyhogy kellett egy folytatás.

A folytatás nekem speciel jobban tetszett, mint az elődje, ami elsősorban a James Bond paródiának és a valóban gyönyörű látványvilágnak tudható be, és helyenként még vicces is egy kicsit. Ezen kívül viszont nem tudnék túl sok jót elmondani a Verdák 2-ről. A forgatókönyv helyenként elég erőltetett, akár a poénokra gondolunk, akár Matuka előtérbe kerülésére, ami tulajdonképpen összefügg egymással. Persze azért nem vészesen rossz ez a mozi, egyszer még viszonylag kellemes is megnézni, de az igazán jótól azért nagyon-nagyon messze van.

Kicsit féltem megnézni ezt a filmet hiszen - mint ahogy a címéből is kiderül - egy karácsonyi háborús moziról van szó. Ez a két dolog még külön-külön is könnyen giccsbe fordulhat, nemhogy így együtt. Szerencsére győzött a jó ízlés.

A történet első fél órája még nem különösebben érdekes, az első világháború legelején járunk, Diane Krüger-nek hiányzik a férje, a katonák pedig mindannyian fáznak a lövészárkokban, legyenek franciák, skótok, vagy éppen németek. A színészek többsége szerencsére abszolút nem volt számomra ismerős, épp ezért végtelenül hitelesek tudtak lenni az egyszerű katonák szerepkörében csakúgy, mint Az elit alakulat című sorozatban. Aztán eljön a Szenteste, a németeknél pedig énekelnek. A sanyarú körülmények, az ünnep hangulata és a zene pedig összehozza az ellentétes oldalon álló, de egymástól alig 30 méterre élő katonákat. Közben folyamatosan vibrál a feszültség is, hiszen egy ideges katona bármelyik pillanatban elsütheti a fegyverét, és akkor oda a szívet melengető békének.

Ritkán látni ennyire humanista, ennyire keresztényi szemléletű filmet, amely nem a sötét borzalmakkal foglalkozik, nem az emberben rejtőző gonosszal, hanem a szépséggel. Ennek köszönhetően rendkívül kellemes és igazán felemelő élménnyé válik ez az európai alkotás, amit (pláne ilyenkor karácsony tájékán) mindenkinek nagy örömmel ajánlok a figyelmébe.

Az eredeti Micimackó egy olyan mese, amely megvan mióta csak az eszemet tudom, és egészen pici koromban ugyanúgy szerettem, mint ahogyan most is. A régi rajzfilm hihetetlenül eredeti (ha úgy tetszik posztmodern) és rendkívül vicces alkotás volt, tele jobbnál jobb animációkkal, és remek karakterekkel. Nyilván sokat köszönhet a Milne könyveinek, illetve Shepard rajzainak, de a legjobb poénokat azért a Disney-nél találták ki. Aztán jött még rajzfilmsorozat, amit minden egyes vasárnap néztem a Disney-s mesedélutánon, meg még egy rakás film, amelyet nem láttam. Tudniillik kicsit megöregedtem.

Most azonban, hogy újra a mozikba küldték a csacsi öreg medvét, kíváncsi voltam mihez kezdenek vele pláne, hogy a cím csak nemes egyszerűséggel ennyi: Micimackó.

A film első fél órája számomra maga volt a káosz, még azon is elgondolkodtam, hogy tovább nézzem ezt a baromságot, vagy kikapcsoljam. Az egyetlen dolog, ami miatt végül folytattam, hogy tulajdonképpen a karácsony paródiáját mutatták, a megőrült embertömegekkel, a gépszerű alkalmazottakkal, a vásárlási hisztériával, és a túlzó giccsvilággal. Bár nem volt igazán vicces, de az ötletet azért díjaztam.

Jim Carrey sem volt vicces, szemmel láthatóan nem igazán tudott megbirkózni azzal a tudattal, hogy az egész film alatt maszkot kell viselnie, úgyhogy kénytelen volt megállás nélkül, folyamatosan grimaszolni, hogy azért egy pillanatra se felejtsük el: bizony ő van a maszk alatt. Olyan mértékű ripacskodást visz végbe A grincs folyamán, amit rossz nézni.

Viszont a kislányt alakító Taylor Momsen nagyon tündi bündi, meg van kutyus is, úgyhogy nem lehet okunk panaszra. Kicsit sajnáltam, hogy nem rímelt az egész film elejétől a végéig, mert úgy biztos ezerszer viccesebb lett volna, ami egy hatalmas kihagyott ziccer. De ennek ellenére nem mondanám, hogy ne lenne jó a forgaókönyv, mert bár minden fordulatot előre látunk, azért bőven akadnak jó poénok, amiken el lehet szórakozni. Amikor pedig a végén tömény hollywoodi giccsbe fordulna az egész sztori, épp Jim Carrey ripacskodása vesz vissza a nyáltengerből.

Így összességében nem mondanám, hogy kifejezetten rossz film A Grincs, de ennél azért jóval többet kihozhattak volna az eredeti (odaát), klasszikus rajzfilmből, ha már egyszer muszáj volt feldolgozni.

A Filmbookon is elkezdődött a karácsonyi szezon, amelynek első darabja idén a Szörnyecskék című ’80-as évekbeli klasszikus alkotás, ami simán fel tudja dobni Szenteste az egész családot kissé szokatlan hangvételével.

A történet elején rögtön elkap minket a csak a ’80-as évek amerikai filmjeire emlékeztető hangulat. Az első jelenetben még eszembe jutott, hogy manapság már annyira kivesztek a rejtélyek az életünkből, hogy a neten 5 perc alatt utána tudnánk nézni pontosan a kis szőrös Guzminak. Aztán egy tipikus Disney szerű családi mozi veszi kezdetét, ami az elején még kedvesnek tűnik, de ahogy telik a játékidő egyre inkább visszatetszővé és émelygőssé válik. Persze, a kis Guzmi báb aranyos, meg ügyesen megoldották a késleltetéseket, de már kezdtem kicsit unatkozni.

Aztán elszabadult a pokol a kis Gremlinekkel. Anyuka küzdelmét a gonosz manókkal sosem fogom elfelejteni, ahogy jó háziasszonyként felturmixolja, vagy éppen mikrosütőben szétrobbantja a kis szarháziakat. Egy pillanat alatt átváltozik a nyálas családi mozi egy féktelenül szórakoztató horrorvígjátékká. Külön kedvencem volt még a szörnyek betlehemi éneke, vagy az egész kocsmai jelenet, a Flashdance paródiával, a piákkal, meg a kártyás lövöldözéssel. Az alkotóknak teljesen elszállt az agyuk, a létező legjobb értelemben, aminek köszönhetően ellenállhatatlanul vicces és emlékezetes lesz az összkép.

Chris Colombus forgatókönyve alapból ütős, a szörnyikés trükköket kiválóan összehozták, Jerry Goldsmith zenéje pedig szintén nagyon emlékezetes. A színészek szimpatikusak, de a szörnyecskék lazán lejátsszák őket a vászonról, úgyhogy nem igazán számítanak. A magyar szinkron szintén elég régi, ezáltal nagyon kellemes, színvonalas munka. A Szörnyecskék pedig remek szórakozást nyújt kicsiknek és nagyoknak egyaránt. Bár a kicsik félni fognak, de inkább ettől féljenek, mint az Emberi százlábútól, nem igaz?

"Nem a munkád vagy... és nem is a bankbetéted! Nem a kocsid vagy és nem a tárcád tartalma! Nem egy menő ruha vagy! Egy bohóckodó ganajkupac vagy a világban!"

A Harcosok klubja az első pillanattól magával ragadja a nézőt, ahogyan a Dust Brothers kőkemény zenéjére száguldunk az idegpályákon keresztül, mígnem elérkezünk a szájba dugott pisztolyig. A következő meghökkentő képsorra sem kell sokat várni, amiben az unottan narráló Edward Norton Meat Loaf csöcsei közé dugja a fejét. Azt hiszem, ezt nevezik valahogy úgy, hogy erős kezdés…

Pedig a lényeg még csak ezután jön, ahogy inszomniás főhősünk folytatja nekünk a narrációját, és bemutatja a fogyasztói társadalom maró kritikáját. Ahogy undorító munkát végez öltönyös rabszolgaként, és kényszeresen vásárolgat magának mindent, amire valójában nincsen semmi szüksége. Egy olyan világban, ahol az emberekre csak és kizárólag akkor figyelnek oda, ha már haldokolnak. A csoportterápiás jelenetek elképesztően nyomasztóak, de a film már eddig is túl sokat mutatott ahhoz, hogy pusztán ennyi legyen a téma.

A rendezőnek, Ang Lee-nek az volt a célja a Tigris és Sárkánnyal, hogy elkészítse minden idők legjobb harcművészeti filmjét. Hogy sikerrel járt-e, azt nem az én tisztem eldönteni, de hogy egy egészen fantasztikus filmet hozott össze, az kétségtelen. A Tigris és Sárkány, mint alkotás tökéletes élvezetéhez azonban nem árt kicsit kiszakadni földhözragadt valóságunkból, és nyitottá válni némi vérbeli, távol-keleti misztikum iránt.

Ugyanis igen, itt egy elmélyült dráma folyik, a hősök pedig tudnak repkedni, és ez a párosítás így merőben szokatlan lehet nyugati szemünknek. A kínaiaknál ennek a műfajnak (wuxia) azonban komoly irodalmi és filmes hagyományai vannak. A ’60-as években a híres hongkongi Shaw Brothers stúdió ontotta magából az efféle filmeket, de jóval később, a ’80-as, ’90-es években is készültek jeles képviselői, így arrafelé egyáltalán nem ismeretlen ez a stílus, míg hozzánk mindez leginkább a Tigris és Sárkány sikere nyomán jutott csak el.

"- Nem azt kívánod-e, amit nem ismersz?

- Nem azért lángolsz-e, amit nem kaphatsz meg?"

A rendező, John Boorman eredetileg A Gyűrűk Ura moziváltozatát akarta elkészíteni, de a ’80-as évek elején ez még egy lehetetlen vállalkozásnak tűnt, így hát egy másik fantasy-t forgatott az Arthur mondakörből. Az egész legendát egyetlen filmbe igyekezett belesűríteni, ami nem volt egyszerű feladat, és nem is sikerült hibátlanul. Erre a nagyszabású, epikus történetre kevésnek éreztem a 140 perces játékidőt. Bár akkoriban nagyon nem volt divat 3 órás filmeket készíteni, fene se gondolta volna, hogy húsz évvel később már a 3x3 óra sem lesz probléma a nézőknek.

Hol volt, hol nem volt, a Drakula után, de a Csillagok háborúja és az Alien előtt, Hollywoodon túl, Moszkvától délre, létezett egy olyan filmes világ, amelyben a világűr lakói nem akartak minket fölzabálni, keltetőnek használni, vagy Halálcsillaggal leigázni. A szovjet, vagy tágabb értelemben véve "a keleti blokk" stúdiói voltak ezek, amelyekben az emberiség jóra törekedett, kimerészkedett a világűrbe, ahol más világok értelmes lényeivel remélt találkozni. A mottójuk szerint: "Ellenséget az lát, aki nem hisz a tudás hatalmában." Ők hittek, miként a nemzetek együttműködésében is, az intelligencia térhódításában, egy békés, élhető világban, sőt univerzumban. Tették mindezt egy olyan korban, amikor létezett a vasfüggöny, és a hidegháború idején fölöttébb forró H-bombával és rakétákkal fenyegették egymást a felek, ők maguk pedig egy pedig egy diktatórikus rendszeren belül kellett dédelgessék az álmaikat. A filmjeik az emberségről szóltak elsősorban, melyhez a jeges űr világa csak a keretet adta, és a reményt a jövő nemzedékinek. Aztán egy időre mintha elfeledte volna őket a világ, bár a rajongók azért nem. Pár éve a DEFA stúdió elővette az archívumokból ezeket a már-már anakronisztikus eszméket tápláló mozikat, és felújított változatban elkezdte piacra dobni őket. S lőn vele sikere.

"A megvalósult álom" iskola példája a fentebb taglalt szemléletnek. Röviden a tartalmáról:

Mi tagadás, ha fantasztikus film kerül említésre, éppenséggel nekem sem Spanyolország villan be elsőként. Így aztán az újdonság érdeklődésével szemezgettem a 2001-ben készült filmet, miután egy cikkben olvastam róla pár dicsérő szót. Jobb is, hogy ekképp történt az első találkozás, mert miután keresgetni kezdtem utána, merőben másokat olvastam. Minél inkább visszamentem az időben, annál több volt a lehúzó kritika, de mostanában már szaporodnak róla a dicsérő szavak. A puding próbája az evés, mint azt az angoloktól tudjuk, így aztán beszereztem és megnéztem. Röviden, kár lett volna kihagyni.

"Csak szeretet ölheti meg a démont. És most reklám." 

Oliver Stone megvásárolta Tarantino második forgatókönyvét, de ő nem olyanfajta rendezőnek tartotta magát, aki csak asszisztál egy jó sztorihoz, neki ennél jóval több kellett. Két másik íróval közösen(akik közül egyikőjük sem alkotott sem ezelőtt, sem ezután bármi figyelemre méltót) szétszabdalták Tarantino eredeti forgatókönyvét. Miért ne, hisz megtehették; Tarantino-nak akkor még nem volt nagy neve a szakmában, mindössze a közepesen sikertelen Tiszta románc szkriptje, és egy kisebb fesztiválsiker, bizonyos Kutyaszorítóban állt a ma már világhírű író háta mögött.

Mindenesetre érdemes elolvasni az eredeti forgatókönyvet (magyarul is kiadták), és megfigyelni a különbségeket.

"Ezek után mindent értek márki, és megyek már ki."

A Lányok pórázon nem tartozik Funes legjobb munkái közé, ami nem jelenti azt, hogy ne lennének benne emlékezetes jelenetek. A film egyáltalán nincs híján a humornak, ezt bizonyítják Funes magánszámai: a farkas és a bárány meséje, a karatézás, a gyerekfelügyelet, vagy a súlyellenőrzés. Viszont ezeken kívül nem lehet sok pozitívumot elmondani a habkönnyű moziról, melynek nagyon sztorija sincs, de még forgatókönyve se. Kicsit olyan az összkép, mintha kitalálták volna, hogy forgassunk egy Funes filmet, meg pár szituációt ehhez, amik közt csak elvétve fedezhetünk fel kapcsolatot. Mivel mindez nem volt elég még 80 percre sem, ezért a történetben itt-ott felbukkanak zenés táncos musicalbetétek, amelyekben Funes is reprezentálja nekünk a tudását. Ezek a jelenetek még különlegességük ellenére is feleslegesnek tűnnek, de olyan gyorsan elrepül a 80 perces játékidő, és olyan nyomtalanul, hogy nem igazán lehet haragudni a Lányok pórázon-ra.

"Ez jó sikoly. Ez ám a jó sikoly. Szép sikoly. Jó sikoly."

Brian DePalma a Halál a hídon esetében - az alaptörténetet tekintve - nem Hitchcock-hoz, hanem Antonioni Nagyításához nyúlt vissza. És itt rögtön tartozom egy vallomással: akármekkora filmtörténeti klasszikus is, én nem szeretem azt a filmet, rém unalmasnak találtam. Persze, az utolsó jelenet tényleg jó, meg egy ideig visszafogottan érdekes a korabeli London bemutatása is, de ez kevés.

Ne ijedjünk meg, DePalma nem az a fajta művészeskedő alkat. A Halál a hídon szépen lassan építkezik, nem találjuk hirtelen szembe magunkat gyilkosságokkal, hanem a történetet bontja ki a rendező. Persze, elsőrangúan teszi mindezt, fantasztikus kamerabeállításokkal (bár ez is hitchcock-i vonás, de DePalma filmjeiben ezerszer jobban néz ki, amikor felülről fényképezi a szereplőket), remek színészvezetéssel; megkockáztatom, hogy Travoltának a Ponyvaregény előtt ez az egyetlen igazán jó alakítása, ha kell laza, ha kell drámai és kemény. Nancy Allen harmadjára szerepel DePalma filmben, a gonosz tinédzser és az öntudatos prosti után most ő a buta ribanc, de ő még ebben a szerepben is imádnivaló. John Lithgow pedig hihető és félelmetes a pszichopata bérgyilkos szerepében. De mindezt még kevésnek éreztem egy DePalma filmnek, pedig már eltelt a játékidő kétharmada. A befejezés azonban minden szempontból tökéletesen meggyőzött, hogy a Halál a hídon is a létező legjobb thrillerek közé tartozik, ugyanis nagyszerű ötletek váltják egymást, borzasztóan izgalmas, illetve feszültségteljes szituációkban. A fényképezés pedig annyira profi, amilyen csak egy DePalma filmben lehet (az operatőr egyébként Zsigmond Vilmos volt).

A történet végkifejlete pedig egyszerre megrázó, és mégis gyönyörű. A film csúcsra járatja az összes erényét: a sztorit, a színészi játékot, a feszültséget, az izgalmakat, és persze lenyűgöző képeket láthatunk. Egyedül az autós rohanás lóg ki egy kicsit az egészből, de gyorsan el tudjuk felejteni.

Két szinkron készült a Halál a hídon-hoz, amiből a régebbi, az első, valami fantasztikus; Nancy Allen hangja Hegyi Barbara, akinek köszönhetően a karakter még az eredetinél is sokkal szexibbé válik. De az utolsó mellékszereplőig mindenkinek el van találva a hangja, úgyhogy ha lehet ezt a változatot nézzétek meg, annál is inkább, mivel a második szinkront a Zone Studio készítette, és nagyon finoman fogalmazok, ha azt mondom róla, hogy egy hallgathatatlan, undorító, gyalázatos köpedelem, pocsék színészekkel és gyenge szöveggel.

"Én kultúrbetörő vagyok, nem szoktam meg, hogy rám rontanak, és lelőnek."

A Hogyan kell egymilliót lopni azon kivételes filmek közé tartozik, ahol egyszerűen minden összejött. A forgatókönyv kiváló: fordulatos, ötletes, a dialógusok pedig rendkívül szellemesek.

Ezt az önmagában is remek alapanyagot, pedig csodálatosan keltik életre a színészek. Audrey Hepburn-t szerintem senkinek sem kell bemutatnom, ő természetesen pont olyan földöntúlian csodálatosan bájos, mint bármelyik másik filmjében, egyszerűen nem lehet nem imádni. Peter O'Toole kiváló partnere, sikerült kijavítania szememben a Mi újság, cicamicá-ban nyújtott alakítását. Azért mondjuk egy Roger Moore-t sokkal inkább el tudtam volna képzelni ebben a szerepben, de ez nem O'Toole hibája. A mellékszereplők szintén elsőrangúak, élükön a kissé bolond milliomost alakító Eli Wallach-al.

Mai szemmel nézve talán egy picit lassúnak tűnhet a film, és kicsit hosszúnak az egyes snittek, de megéri ráérezni a film tempójára, ugyanis a Hogyan kel egymilliót lopni a valaha volt egyik legbájosabb mozi, ami valaha készült, nem mellesleg pedig kiválóan példázza, hogy egy igazi mesterműnél nem számít a kor.

Mivel a spagettiwestern műfaját gyakorlatilag az anyatejjel együtt szívtam magamba, így nem csoda, hogy kisebb-nagyobb dózisokban azóta is folyamatosan adagolom. A híres nagy remekművek már elfogytak, így az elfeledett kincsekre kell hagyatkoznom. A nem sokkal korábban tárgyal Cemetery without Crosses teljesen megfelelt ennek a képnek, de ha lehet a Face to Face még inkább.

A kezdés inkább az amerikai filmeket idézi, ahogy az okos, művelt férfi elindul a vadnyugatra. A folytatás már kevésbé. Nem lesz se csinos tanárnő, se seriffjelvény, se ellovagolás a naplementébe. Helyette hősünk találkozik Thomas Millian-nal, aki ezúttal nem a vicces mexikói bűnöző, hanem a kőkemény gyilkos. Innentől kezdve pedig hőseink fokozatosan mennek keresztül egyfajta jellemfejlődésen, illetve jellemtorzuláson, ami nem igazán a western jellemzője. Persze, helyenként itt is kicsit sután ábrázolnak dolgokat, de legalább pörög a cselekmény. A történetből pedig nem hiányoznak a drámák, de még az izgalmak se. A szokásos szakadt, leharcolt revolverhősök nem csak egydimenziós karikatúrák, hanem van némi mélysége a karaktereknek, illetve tetteiknek. A végén pedig nem az történik, amire számítanátok. A színészi játék kiváló, ami különösen Gian Maria Volonté-re igaz, akit alig lehet megismerni a Dollár trilógia után, és mellette Thomas Millian is megmutatta, hogy nem csak egyetlen karakterhez ért. A leírtak miatt egy percig se higgyétek azt, hogy ez valami lélektani western akar lenni, mert még véletlenül sem az; a Sergio Leone által teremtett hagyományoknak megfelelően erőszakos, gyors és kegyetlen, miközben a szokásos toposzok sem maradhatnak ki természetesen.

A zenét Ennio Morricone szerezte, de ezúttal nem volt éppen a topon a Maistro, ez a munkája még az átlag spagettiwestern szintet sem éri el. Viszont még így is bőven érdemes megtekinteni a Faccia a Faccia című 1967-es olasz filmet.