Louis De Funes filmjei közül, most érkeztem el az Oscar-hoz, amelyet pár évvel ezelőtt láttam Szilveszterkor, így ez volt a leginkább friss élményem az ő mozijai közül. Ahogy nézegetem az utóbbi időben az alakításait, úgy elég egyértelműen kitűnik, hogy az Oscar számít az életmű egyik vitathatatlan csúcspontjának. Funes nem csak filmekben, hanem a színpadon is előszeretettel játszott, és hatalmas sikereket ért el az Oscar című darabbal, amelyet végül hála istennek mozgóképre is átdolgoztak, így megmaradt az utókornak. Két szempontból rendkívül kimagasló ez a mozi: egyrészt az elképesztően csavaros, fordulatos, és ellenállhatatlanul vicces forgatókönyv miatt, ami tényleg annyira jó, hogy nem is nagyon tudnám így hirtelen bármelyik másik vígjátékhoz hasonlítani. Másrészt viszont Funes élete talán legintenzívebb, leghumorosabb alakítását nyújtja, az első perctől az utolsóig 110%-on pörög. Ha valaki megnézi az Oscart, utána már egy pillanatig nem fog azon csodálkozni, hogy Funes miért halt meg már 69 éves korában.

Alapvetően hánynom kéne már az ötlettől is, hogy az amerikaiak hogyan merészelnek hozzányúlni Louis De Funes tán legjobb filmjéhez, és elképesztően hülye ötletnek tartanám, hogy Funest pont Sylvester Stallone-val próbálják helyettesíteni. Mégis, a magyar televíziózásnak hála sokkal többen ismerik az amcsi verziót, hisz évente többször is leadják, és mindig elég szép nézettséggel. Ez pedig nem véletlen. Az eredeti sztori zseniális fordulatait többnyire érintetlenül hagyták, viszont áthelyezték a sztorit a '30-as évek gengsztervilágába, és 100%-osan kihasználták az ebben rejlő humorforrásokat. Stallone valóban nem léphet Funes nyomába (bár nyilván az öreg Louis se tudná ugyanolyan hitelesen eljátszani Rambo-t, vagy Rocky-t), de még így is megmutatja nekünk egy teljesen új arcát, elképesztő sármmal és humorral alakítja a javulni vágyó gengszterfőnököt. A jelentősen más környezet mellé rengeteg új poént, új karaktert írtak (lásd: nyelvészprofesszor) a sztoriba, de az esszenciális lényeget érintetlenül hagyták, így a Stallone féle Oscar önmagában egy kultikus remekművé vált, bármekkora hátrányból is indult. A slussszpoén pedig az, hogy az USA-ban megbukott a film, az amcsik nem értékelték ezt a jófajta európai humort, így hiába mutatta meg nekünk Stallone egy teljesen új oldalát, komikusi karrierjének ezzel vége is szakadt, pedig születhettek volna még ebből kiváló filmek.

Mindent összevetve az amúgy is zseniális, felülmúlhatatlannak tűnő Funes moziból a létező legjobb fajta remake-t sikerült kihozni, amilyen nagyon ritkán fordult elő a filmtörténelemben.

" - Gyorsabb nála valaki?

  - Senki."

Terence Hill ügyben továbbra is pótolok, annak ellenére, hogy ebben a filmben pont nem szerepel mellette az a bizonyos szakállas, dagadt fickó. Ellenben több köze van a western műfaj halálához, illetve örök kedvencemhez, Sergio Leonéhez.

De ez a film nekem abszolút nem működött. A szokásos, idétlenkedő Terence Hill-es vígjátéki vonulat teljesen megölte a vadnyugati édesbús pátoszt. De persze az is lehet, hogy fordítva, és a keménynek szánt jelenetek oltották ki a poénokat, végülis teljesen mindegy. Terence Hill jókat ripacskodik, Fonda pedig unottan előadja a Volt egyszer egy vadnyugatos legendás szerepét.

Jobban belegondolva, nekem részleteiben sem tetszik ez a film. A végén például elképesztően elhúzzák az időt, mielőtt Fonda belekezd a "nagy mészárlásba". És ezek egyáltalán nem olyan izgalmas, feszült pillanatok, mint A jó, a rossz és a csúf párbaja. Utána pedig elkezdődik a nagy lövöldözés, amit a rendező állóképekkel, meg képeskönyv illusztrációkkal oldott meg, vagy a költségvetés hiánya, vagy művészi ambíciói folytán. Aztán Fonda felpattan a vonatra, és elmenekül. A végső terjengős, nyálas levélmonológ pedig annyira hiányzott a sztori végére, mint egy falat kenyér.

De igazságtalan lennék, ha nem szólnék a film erényeiről is. Morricone zenéje például csodálatos, mindemellett nagyszerű hangulatot kölcsönöz a film egészének. És kétségtelenül vannak kiváló poénok is, a Sam Peckinpah-s például nagyon ült, de a szarba ragadt kismadár anekdotája szintén nagyon jó. És kétségtelenül van egyfajta kellemes bája a Nevem: Senkinek, amitől egész nézhetővé válik. Az igazsághoz annyi még hozzátartozik, hogy sajnálatos módon nem tudtam megszerezni a film eredeti szinkronját, így kénytelen voltam az rtl klub verziójához folyamodni. Bár Fülöp Zsigmondot és Rátóti Zoltánt egyaránt kiváló színészeknek tartom, de azt is tudom, hogy mekkora volt a különbség A jó, a rossz és a csúf eredeti és tévés szinkronjai között...

Általában nem szoktam ennyire egy lapon venni a folytatásokat, de most kénytelen vagyok, ugyanis teljes egészében egy filmről van szó. Egy több, mint 4 órás filmről, amit az alkotók kénytelenek voltak kettévágni, mert ez egyszerre megnézve túl sok lenne. A poén pedig az, hogy ennek az életrajzi filmnek még így is az a legfőbb hibája, hogy túlságosan epizodikus és pörgős, a négy órás hossz ellenére.

Amúgy lenyűgöző a film, a sokat sztárolt A prófétánál például ezerszer jobb, minden tekintetben. Az első részben elképesztő jelenetek váltják egymást, egy nagyszerű improvizációs betörésből, egy gyönyörű, hangulatos szerelmes sztoriba kerülünk hirtelen, miközben az egésznek van egy Scorsese Nagymenők-jére emlékeztető íve. De aztán mindezt sutba dobják a készítők, ugyanis a film ellenállhatatlan gyorsasággal pörög tovább, hol egy akciófilmben, hol egy kőkemény börtöndrámában találhatjuk magunkat, épp attól függően, hogy hősünket hova viszi az útja. A börtönös rész pedig minden idők egyik legizgalmasabb szökési jelenetével végződik, amit az ember kénytelen tátott szájjal bámulni.

A főszerepben Vincent Cassel valami szenzációsat alakít, a legapróbb gesztusaival is hiteles, miközben bámulatosan sokszínű ebben az egyetlen filmben. A legtöbb amit elmondhatok róla, hogy simán felemelkedik Al Pacino A sebhelyesarcúban játszott alakításához. A mellékszereplők nem különben jók, főleg Gerard Depardieu, aki egy idősödő gengszterfőnököt játszik. A hölgyszereplők pedig kivétel nélkül nagyon szépek, bár más-más típust képviselnek, illetve különböző súllyal szerepelnek a történetben, de egyikőjükre sem lehet egyetlen rossz szavam se. Az akciójelenetek felérnek bármelyik hollywoodi klasszikushoz, a párbeszédek nagyon ütősek, és lenyűgözőek azok a szituációk, amelyekbe főhősünk belekeveredik. A legdurvább pedig az, hogy mindeközben tudjuk, valós történeten alapszik a cselekmény.

Viszont az sem elhanyagolható, hogy körülbelül 10 film cselekményét zsúfolták bele ebbe a két moziba, ami bizonyos szempontból előnyös, másrészről viszont szomorú, hisz széttöredezik a cselekmény, sok szál csak lóg a levegőben, a konfliktusoknak pedig nincs ideje kiteljesedni, hisz azonnal rohannunk kell tovább a következő akciójelenetre. A folytatás pedig, bár teljesen hasonló az első részhez, mégis egy fokkal talán gyengébb annál. Ennek egyik oka, hogy itt már nem láthatunk annyira hajmeresztő jeleneteket, mint elődjében (na nem kell megijedni, azért így is lekörözi a filmek 99%-át), a másik oka, hogy a film utolsó jelenetét elképesztően feszültség teljesre tervezte a rendező, de mivel már többször is megmutatta nekünk mi lesz az adott rész vége, így ez csak egy halovány próbálkozás marad, és nem ezt várnánk egy ilyen nagyszabású, élvezetes és szórakoztató mozi befejezésének.

Mindazonáltal ezek a hibák eltörpülnek a mozi vitathatatlan erényei mellett, amit mindenképpen ajánlok megtekintésre.

Persze, nyilvánvaló, hogy nem én vagyok a célcsoport, de ez a rajfzilm a Disney Stúdió leggyengébb munkái közé tartozik, pláne ha olyan klasszikusokhoz mérjük, mint a Dzsungel könyve, a 101 kiskutya vagy épp a Micimackó.

Egy olyan rémes világban kalauzol el minket a film, ahol pozitívumként ábrázolják, hogy a bolond öregasszony a macskáira hagyja a vagyonát. A macskák pedig hiába vannak cukira megrajzolva, sznobságuk miatt, így is bőven ellenszenvessé válnak, és teljesen hamis értékeket közvetítenek a gyerekek felé. A dalok pedig csak szimplán pocsékok. Egy valamirevaló intrikus nincs a filmben, a cseléd inkább egy humoros mellékalak, akinek egyetlen hibája, hogy altatót és nem patkánymérget tett a kiscicák tejébe. Talán túlzásnak tűnik, de ezeket a hülye birkáknak nevelő rajzfilmeket sose szerettem (lásd még Hamupipőke). Persze, ártalmatlansága miatt egy nagyon kicsi gyerek akár még élvezheti is, de ennél több jót nem tudok elmondani a Macskarisztokratákról.

Emlékszem, milyen átütő élmény volt még a nagy divathullám előtt moziban látni a Shrek első részét. Tizenkét évesen elég idős voltam már, hogy értsem, és értékeljem a film fantasztikus humorát, újszerűségét, az animáció pedig lélegzetelállító volt. Nem mellesleg, igazi családi mozi, amin húgomtól kezdve, a apámon keresztül a nagymamámig mindenki kiválóan szórakozott. A Shrek 2 ha nem is növelte a fordulatszámot, de a színvonalat masszívan tartotta, illetve nagyszerű, új karaktereket vezetett be, mint például a Csizmás kandúrt, akiért mindenki megőrült. Most pedig két vérszegény Shrek után itt van az új, csak a Csizmás kandúrra épülő animációs film, egyenesen a mozikba. 

Ez az 1963-ban készült Belmondo film a kevésbé ismert filmjei közé tartozik, annak ellenére, hogy együtt szerepel a francia újhullám másik nagy felfedezettjével Jeanne Moreau-val. Ez a nő egyébként a filmvászon egyik legérdekesebb jelensége, hisz nem nevezhető szépnek, vagy aranyosnak, az ember mégis mindig újra és újra beleszeret. A csibészes Belmondo-val jó kis párost alkotnak, ami kiegészül Gert Fröbével is, aki később a 007-es egyik legemlékezetesebb ellenfelét, a gonosz Mr. Goldfingert alakította. Az újhullámos hatások is jócskán érzékelhetőek a megvalósításban, például abban a jelenetben, amikor előre elterveznek egy eseményt, és közben burleszkszerűen láthatjuk, hogy mi történik, vagy amikor Moreau a Jules és Jim után szabadon édesen dalra fakad. Sajnos ennél több jót nemigen mondhatok el a Banánhéjról, szélhámosfilmnek nem elég csavaros, vígjátéknak nem elég vicces, kriminek pedig nem elég kemény. Nem veszt semmit, aki megnézi, de garantáltan el is fogja felejteni. Amiért számomra érdekes volt, az hogy Szakácsi Sándor kölcsönözte Belmondo hangját a magyar verzióban. Ez a párosítás eléggé rendhagyó, de remekül működött.

A Nővéreket nézve kissé csodálkoztam, hogy maradhatott ki a sok Hitchcock lenyúlás közül a sokak szerint (szerintem nem) überklasszikus Szédülés. Mint kiderült, csak azért, mert Brian DePalma ennek egy teljes, külön filmet szentelt.

A Megszállottság nem csak a Hitchcock lopások számát tekintve, de minden egyéb szempontból is jócskán lemarad a Nővérekhez képest. A feszültséget nem sikerül úgy végig fenntartani, a játékidő közepén gyakorlatilag nem történik semmi. A végső csavar egy része borzasztóan könnyen kitalálható, bár a másik felének azért sikerült meglepnie. A szereplők közepesen rosszak, Cliff Robertsonnak nem tudtam elhinni a megszállottságot, Bujold kisasszony pedig szimplán ellenszenves volt. A fényképezés direkt álomszerű, de átlátunk a szitán. A sztori vége a Nővérekhez hasonlóan átmegy pszichothrillerbe, csak sajnos feleannyira sem hatásos. A történet legvégén pedig DePalma megfutamodik a sokkoló lezárás elől. Már csak azt nem értem, hogy ehhez a sztorihoz mi szükség volt Paul Schrader-re, a Taxisofőr írójára? DePalma-t szerencsére nem kell félteni, közvetlen ezután forgatta le ugyanis egy fiatal ponyvaregényíró Carrie című könyvének adaptációját...

Kiskoromban valamiért nagyon szerettem a Majmok bolygója filmeket. Amikor a Magyar Televízió leadta mind az öt részt, már akkor végignéztem. Aztán kiskamasz koromban még egyszer megnéztem az összeset, amikor az RTL klub sugározta. Lassan majd lehet, hogy megérik egy újranézésre a sorozat, mert az első részt leszámítva nem nagyon emlékszek a többire.

Ezt a filmet mindenesetre nagyon meg akartam már nézni, hallottam róla jót, is rosszat is egyaránt. Az igazság természetesen ismét középúton volt. Korántsem olyan rossz a Lázadás, mint amilyennek sokan mondják, de a 7.8 pontos imdb értékelés is meglehetősen túlzó. A Lázadás legnagyobb hibája, hogy nemigen lehet komolyan venni, pedig amúgy ezt várnánk tőlünk a készítők. Ezt a fináléban járatták leginkább csúcsra, amikor a majominváziót nem tudják megállítani az emberek, igaz nem is küldtek oda csak néhány rendőrautót, meg egy helikoptert. További probléma, hogy nagyon klisésre sikerült a forgatókönyv. Ennek megfelelően minden a helyén van, de meglepetés még véletlenül sem érhet minket. Továbbá nekem ez az egyértelmű franchise szándék sem tetszik, érződik az egész mozin, hogy direkt a folytatásokra mentek rá, így kicsit olyan, mintha egy pilotot néznénk.

Na és akkor a pozitívumok. A CGI kurvajól sikerült, bár látszanak a makikon, hogy nem igaziak, mégis élővé teszik a filmet, a King Kongra például simán rávernek legalább egy kört. Az akciójelenetek is egész jók, de az állam, azért egyiktől sem esett le. A szereplőkkel sincs semmi gond, bár James Franco nem túl hiteles kutatóként, igazából neki már rég sokkal jobb filmekben kéne, sokkal jobb szerepeket játszania. Ugyanez igaz a lélegzetelállítóan gyönyörűségességes Freida Pinto-ra, aki miatt már megéri egyáltalán bármilyen filmre beülni. A mozi tempója is teljesen rendben van, a főmakival is kellőképpen együtt tudunk érezni, bár a komolyan vehetetlenség miatt kissé nehéz beleélnünk magunkat a cselekménybe, de aki ettől el tud vonatkozni, annak akár még kellemes szórakozásban is lehet része.

"Valaki leakasztotta a felakasztott emberemet. Itt lógott, és most meglógott."

Ez az idézet remekül példázza a film szerintem legnagyobb érdemét, amit továbbra sem tudok hova tenni, hogy pusztán a magyar szinkron érdeme, vagy már az eredeti franciában is törekedtek ezekre a kiváló szóviccekre. Bárhogy is legyen, ennek a filmnek a szinkronjáról csak a legmélyebb elismerés hangján lehet szólni, hogy Haumann Péter mennyire jó Louis De Funes-ként, arra nem tudok elég szuperlatívuszt összeírni. Átkozottul vicces lett neki köszönhetően a Fantomas trilógia befejező része.

Kicsit még visszább vettek az első részre még olyannyira jellemző James Bondos jellegzetességekből, és még inkább előtérbe tolták kedvenc francia komikusunkat. Ennek köszönhetően Fantomas, a világ legnagyobb gonosztevője, mintha nem is az ördögi tervein törné a fejét, hanem sokkal inkább azon, hogy Juve felügyelőből teljesen hülyét csináljon, ami nem egyszer sikerül is neki, borzasztóan humoros körülmények között. Így vált a Fantomas csúcskategóriás, kalandos-kütyüs világából szinte színpadi vígjáték. Persze, úgy mellékesen találhatunk némi bunyót, meg lovas üldözést, de garantálom, hogy mindenki sokkal jobban fog emlékezni Funes és a ló dialógusára, semmint az előbbiekre. Érdekes, hogy a franciák sokkal fogékonyabbak voltak a humorra, semmint a kütyükre és a díszletekre, bár én ezt simán betudom Funes zsenialitásának.

Ez a harmadik rész szerintem már nem sikerült olyan ütősre, bár kétségtelenül sokszor lehet rajta nevetni, és a készítőknek valószínűleg ez volt a célja. Mindenesetre nekem a kedvencem a második rész marad.

Nem tudom, miért is szeretem a slasher műfajt, hisz az esetek nagy részében pocsékabbnál pocsékabb filmekről van szó. Lehet azért, mert az első horrorélményeim közé a Sikoly mozik, illetve a Halloween tartozik, de ez nem magyaráz meg mindent.

Ez a film se jó egyáltalán. A színészek nem olyan bűnrosszak, mint oly sokszor, de teljesen felejthetőek. Leszámítva a három kisgyereket, ők tényleg kiválóak. A kislányban van valami beteges már ránézésre is, a szemüveges srác pedig épp az átlagossága miatt válik hátborzongatóvá. A szőke gyereknek ezzel szemben nem sok babért jutott, de annyi baj legyen. A film rettentően sokat lop a Halloweenból, gyakorlatilag megháromszorozza a kis pszichopata Michael Myers-t, és elnyújtja a sztori első öt percét. A zene meg teljesen a Péntek 13-ra emlékeztet, csak még annál is direktebb és tolakodóbb. A forgatókönyv borzalmasan logikátlan szituációk sorozatát vonultatja fel, ráadásul egy napfogyatkozással és az ezzel összefüggő horoszkópos baromsággal próbálja nagyon bután, cérnavékonyan megmagyarázni a gyerekeket.

Amúgy maga az ötlet szerintem abszolút működőképes, a végére már nagyon sikerült utálnom a kis ördögfajzatokat. A film tempója is tökéletes, mind a 84 percben történik valami, és a rengeteg hülyeség dacára nagyon feszülten, illetve izgalmasan telik el a játékidő. A gyilkosságok szintén ötletesek, a megvalósításuk pedig nem különben kiváló. Így válik ez az amúgy rossz film mégis nézhetővé, millió és egy hibája ellenére.

Ez a széria is folyamatosan gyengült a szenzációs, úttörő első rész után. A másodikban még voltak szenzációs pillanatok, amiket lehetetlen elfelejteni, ebben a harmadikban már nemigen. Persze köztudott, hogy ezt nem a nagy Spielberg rendezte, érződik is rajta rendesen.

A forgatókönyv tobzódik a klisékben, mintha muszáj volna neki, kapunk pár szellemesnek szánt beszólást, de nem sülnek el túl jól. A színészi játék viszont tűrhető, szerencsére a kötelező gyerek sem válik idegesítővé. A dinók egész klasszul néznek ki, kár hogy mindenáron überelni akarták saját magukat mindenféle szuperintellignes, meg ultranagy, meg repülő példányokkal, ugyanis ez a koncepció túl gyakran süllyeszti B filmmé a harmadik részt. Ami persze, nyomába sem ér a másodiknak, és pláne nagyon messze van az elsőtől, de ez nem jelenti azt, hogy rossz film lenne. Folyamatosan történik benne valami, remek tempója van a cselekménynek, ráadásul rengeteg kifejezetten izgalmas jelenetet láthatunk, amelyek elég ütősek és látványosak is egyben.

Így elvárásainkat kellően letornázva egy estés szórakozásra tökéletesen megteszi a Jurassic Park 3 minden hülyeségével együtt.

Szép lassacskán a magyar mozikba is eljut a Killer Elite, amit Válogatott gyilkosoknak fordítottak. Mivel Robert De Niro, Jason Statham és Clive Owen a főszereplők, ezért nagyon kíváncsi leszek rá, de sznobizmusomnak hála, először az eredeti verziót akartam megnézni, azonban kiderült, hogy a két filmnek nem sok köze van egymáshoz.

Az Sam Peckinpah rendezte, és a '70-es évek jól ismert arcai játszanak benne, úgy mint James Caan, Robert Duvall, vagy Burt Young. Helyenként találhatunk egy-két feszültebb jelenetet, de az abszurd humor sem áll távol a mozitól, elég ha csak a zsaru és a bomba jut eszünkbe. A tempó kimért, de nem válik dögunalmassá. Körülbelül ennyi, ami jót el lehet mondani a Gyilkosok krémjéről. Ezt leszámítva nem különösebben érdekes, Peckinpah stílusjegyei sem mutatkoznak ki benne igazán. A végső nindzsás jelenet pedig kifejezetten ciki, ahogy hőseink géppisztollyal irtják lassított felvételben a pizsamás-kardos fickókat.

Nyilván az sem segített, hogy MGM-es szinkronnal volt szerencsém a filmhez, ami nem lett olyan szinten minősíthetetlen, mint a Black Ceasar esetében, de még így is kimerítette a bűnrossz fogalmát, és kellően elidegenített a Gyilkosok krémjétől.

A kiválóan sikerült The Warriors után természetesen kíváncsi voltam Walter Hill egy későbbi hasonló filmjére is. Az eredeti Streets of Fire magyar címe az elég idétlennek hangzó, Ha eljönnek a bomberek, ami nem hinném, hogy bárkinek is sokat mondana.

A történet egy elképzelt világban játszódik, ahol összekeveredtek az '50-es és a '80-as évek. A bandák ebben is központi szerepet kaptak, csakúgy, mint a The Warriors-ban, de itt a főhős a noirok magányos hős harcosa. A főszerepben Michael Paré nagyon halovány, kisfiús arcának és álmos szemének se a romantikát, se a keménységet nem tudjuk elhinni egy pillanatig sem. Kárpótol viszont az elrabolt énekesnőt alakító Diane Lane, aki már ekkor 1984-ben is észveszejtően gyönyörű tünemény volt, bárki szívesen kiszabadítaná a nagyon fiatal, ám végzetesen karizmatikus Willem Dafoe kezei közül.

Sokkal több jót nem tudok elmondani erről a moziról, az összhatás közel sem olyan dinamikus és cool, mint a The Warriors-ban, a sok rózsaszín neon is nagyon bántotta a szememet, se izgalmakat, se akciójeleneteket ne várjunk. De tény, hogy annyira nem rossz, Lane és Dafoe miatt egyszer mindenképpen érdemes megnézni.

Nem hittem volna, hogy Paul Thomas Anderson, a Boogie Nights és a Magnólia rendezője ilyet is tud.

Úgy értem ilyen rosszat. Mert a Kótyagos szerelem természetesen nem egy átlagosan rossz romantikus komédia, hanem egy különösen rossz. Minden ízében próbál nagyon furcsa lenni, de attól még nem lesz valami jó, hogy nem a megszokott. Igazából a beállítások, a kameramozgások, az aláfestő zenék kifejezetten idegesítettek, alig vártam már, hogy vége legyen a filmnek, annyira rossz volt nézni. A cselekménnyel önmagában talán még nem is lenne probléma, pár jó poén is akad, de ez borzasztóan kevés.