Alain Delon miután Európában sztárrá vált, elment szerencsét próbálni az USA-ba is, de nem aratott különösebben nagy sikert. Egyik ilyen amerikai próbálkozása a Once a Thief című film 1965-ből.

Hogy miért maradt teljesen ismeretlen ez a film, az rejtély számomra. Minden szempontból abszolút korrekt, és bizonyos motívumaiban megelőzi Delon egy későbbi nagy sikerű filmjét, a Két férfi a városban-t. A történet elején érezhető némi francia újhullámos beütés, majd ezután inkább a jó öreg noir stílus jellemző a filmre. De van benne némi finom, ízléses romantika, nyomasztó társadalomkritika, aztán az egész átvált egy tipikus heist movie-ba, amelyben a nagy balhéra készülnek. Maga a balhé szintén izgalmas, de közel sem annyira mint a tragikus finálé, melyben összeérnek a szálak. Arról a remek szituációról pedig még nem is szóltam, melyben a bűnöző az őt megszállottan üldöző nyomozótól kér segítséget, miközben a rendőr édesanyja elől próbálja rejtegetni a pisztolyát.

Ehhez a kiváló sztorihoz a tempó is tökéletesen passzol, a színészek pedig csodálatosak. Alain Delon gyakorlatilag tökéletes a szerepre, ahogy a kezdeti ártatlan jófiú imidzsét fokozatosan vetkőzteti le, az valami szenzációs. A feleségét alakító Ann-Margret (akit ismerhetünk a Testi kapcsolatokból, vagy A szomszéd nője mindig zöldebb-ből) rendkívül szexis, de nem csak a romantikus, hanem a drámai jelenetekben is meggyőző. Jack Palance ideális a sármos rosszra csábító báty szerepében, Van Heflin pedig szintén ideális bosszúvágytól fűtött, ám becsületes nyomozóként. Sokkal jobban áll neki ez a karakter, mint mondjuk a Ben Wade és a farmer főszerepe. Egyedül a John Davis Chandler által alakított Sargatanas lóg ki kissé a képből, az amúgy elég reális filmbe kevéssé illik ez a karikatúrafigura. A kisgyereket játszó Tammy Locke pedig nem valami aranyos, de a forgatókönyv sutaságának köszönhetően kifejezetten idegesítő is, majdnem sikerült tönkre vágnia az amúgy nagyszerű befejezést.

Mindent összevetve azonban egy nagyon jó filmről van szó, Delon kiváló alakításáról, egy tökéletesen elfeledett, de azért nem hibátlan gyöngyszemről. Sajnos annak idején nálunk nem mutatták be, így régi szinkron sem készült hozzá, az új pedig nem igazán volt ínyemre.

A Disney 1953-as rajzfilmje most tökéletesen bebizonyította, hogy akárhány éves is az ember, egy mese lehet attól még nagyon is jó. Nem úgy, mint a Macskarisztokraták, ugyebár.

A film jó régi, de ennek csak az előnyeit élvezhetjük, ugyanis rendkívül bájos alkotással van dolgunk. Nagyon sokszínű, humoros és valóban aranyos karaktereket láthatunk, akik közül nekem egyértelműen Csingiling volt a kedvencem, de a krokodilt is igazán tetszett. A főszereplő kisfiúk, illetve Wendy pedig remekül azonosulható figurák. De még hosszan sorolhatnám, hisz mindenki egyben van, így a humor alapból garantált. Ahogy általában a Disney történetek, úgy ez is kellően pergős és fordulatos, még a dalok sem lassítják be feleslegesen. Ezek a dalok viszont meglepő módon elég ötletesek, sőt kifejezetten jók, és a helyük is megvan a történetben. Mindamellett ezek is, meg az egész film úgy általában nagyon messziről kerüli a felesleges érzelgősséget, a Disney-re jellemző cukorszirupot, illetve a giccset is. Az üzenete, a mondanivalója pedig valós értékeket közvetít minden gyerek felé. A rajzok pedig természetesen ezúttal is kiválóak, ennek köszönhetően van a Pán Péternek egy csöppet sötétebb, misztikusabb hangulata.

Sajnos régi moziszinkron nem készült a Pán Péterhez, így egy újabb korrekt videós munkával kell beérnünk. De ez legyen a legnagyobb probléma egy ennyire kiváló rajzfilm esetében, mely minden elemében tökéletes rendben van, és amit bárki bármikor szívesen megnézhet a gyerekével.

A tegnap esti filmek után igencsak rám fért végre egy kis szórakozás. Meg hát ilyen hidegben jót tesz a lelkemnek mindenféle könnyed, nyári filmecske. Persze azért annyira nagyon nem lehettem biztos a dolgomban, mert a sorozat előző darabja, A csendőr New Yorkban nem sikerült túl fényesre.

Szerencsére ebben a részben nem kellett csalódnom egyáltalán, végig nagyszerű szórakozást, és sok sok röhögést nyújtott számomra A csendőr nősül. Funes-nek megint megvoltak a kis magánszámai, gondolok például a vizsgára, vagy főtőrzsi tevékenységére. A történet is valamennyivel összeszedettebb, mint mondjuk az első részben, ezúttal ugyanis jó sok mindent sikerült felhúzni erre a "nő"-s témára. Kezdetben az udvarlást, a problémákat, a féltékenységet, az ambíciókat, majd a legvégén a tök mellékes rosszfiús üldözést, és mindebben kihasználták a humort is. A tanulság már megint az, hogy egy viszonylag összeszedett forgatókönyv nem feltétlenül árt. Persze ez a rész is csapong, de nem annyira, mint mondjuk a legelső, bár tény, hogy abból jobban átjött Saint-Tropez hangulata. Ebben a filmben amúgy is mindegy, hogy csendőrök-e vagy sem, ha épp autószerelőkről szólna, akkor se lenne igazán különbség.

Mindenesetre nem tartozik A csendőr nősül Funes legemlékezetesebb vígjátékai közé, de ettől függetlenül mindenképpen egy nagyon szórakoztató, élvezetes darab.

A nagyon csúfos harmadik rész után 11 évvel megcsinálták New Jersey első, hihetetlenül deformálódott, emberfeletti méretű és képességű hősének negyedik kalandját. A bevezetőben rögtön bocsánatot is kérnek a 2.-3. rész színvonaláért, ami nagyon pofátlan, de tulajdonképpen teljesen jogos. Bizonyos szempontból igazuk van, hisz tényleg megpróbál hű maradni az első részhez, vagyis nem lesz túl humoros az erőszak javára. Illetve ez így hülyeség, valójában éppen ez a lényeg, hogy minden határon túl megy ez a film. De ne szaladjunk annyira előre. A készítők ragaszkodtak a '80-as évekhez, így hiába készült 2000-ben a Toxic Avenger 4, a fényképezését tekintve teljesen hagyományőrzően tükrözi a '80-as évek B filmjeinek képi világát. Ugyanígy a trükkök között se láthatunk még véletlenül sem egy CGI felvételt, csak és kizárólag jó, öreg régivágású belezéseket. Másrészt a készítőknek valószínűleg pénzük sem lett volna bármilyen korabeli technológiára. Egyedül a zene az, ami hibádzik, ebből lehet érezni, hogy nem a '80-as évek gyermekéről van szó. A zúzós trash metal éppen ezért nem is mindig illik feltétlenül a látottakhoz.

Emellett tematikailag remekül illeszkedik az első részhez, hisz természetesen rengeteg cicit láthatunk, sőt van leszbikus jelenet is. A társadalomkritikai él szintén nem maradhatott el, amelyet leginkább a Ron Jeremy alakította vallásos polgármester, illetve a híradós srácok képtelen beszámolói jelképeznek. A Toxic Avenger 1-et továbbgondolva pedig egyértelműen szükség volt további szuperhősökre; fontos szerepet kap Kabukiman from NYPD, akit a film szerint valahonnan ismernünk kéne, valójában ő is a Troma stúdió egyik mozijának főhőse. De megjelenik még rajta kívül a Delfinember, a Mad CowBoy (tehénember), a Vibrator és a Maszturbátor. Gyönyörű kis csapat, feledhetetlen, amit leművelnek.

Maga a film pedig jócskán túlmegy minden valaha létező határon. Elég magas az ingerküszöböm, de szerintem nincs olyan ember a Földön, akinek a Citizen Toxie ne lépné át a tűréshatárát minden tekintetben. Az egész mozi borzasztóan erőltetett, és arcba mászóan direkt, akár a színészek szándékosan minden ripacs-ságot túlszárnyaló teljesítményére, akár a rengeteg ízléstelenségre, vagy gusztustalanságra gondolunk, de ugyanide tartozik a visszataszítóan ocsmány humor is. A film elejétől a végéig gyakorlatilag megállás nélkül folyik a vér, belsőségek, a szar, a hugy és a geci. Akár éppen egy förtelmesen dagadt férfi szájából. Természetesen a buzis-seggbekukis poénok sem maradhatnak ki a szórásból. És mindez olyan ötletmennyiségben fröcsög felénk letaglózóan és megállíthatatlanul, amihez képest még az amúgy extrémen visszataszító első rész is, csak egy gyerekmatiné. A Citizen Toxie annyira túl van már bármi értékelhetőn, hogy gyakorlatilag főhőséhez hasonlóan egy teljesen más dimenzióban játszik, mint az összes többi film. És akármennyire rosszak a trükkök, akármennyire stilizált (ez esetben gagyi) az erőszak ábrázolása, mégis elviselhetetlen végig nézni. A South Parkhoz sok tekintetben lehetne hasonlítani (a készítőknek nem kevés közük is van egymáshoz), de ott a rajzolt forma mégis sokkal többet enyhít a látottakon. Mivel ezt így nem tudjátok átérezni, ezért leírom a sztori végét: miután főhősünk vérbe fojtotta a Hitlerre emlékeztető, karatézó, náci katonákat (szó szerint), vak és vajúdó felesége mellett, fénykardhangú felmosórongyokkal megküzd gonosz alteregójával, Noxie Defender-rel, aki a küzdelem csúcspontján, felpumpált, hatalmas, harapós farkával (igen, éles fogakkal, sőt szemekkel) megpróbálja seggbekúrni főhősünket, miközben a nő hasában szintén felmosórongyokkal küzdenek egymás ellen a Toxie-Noxie magzatok. De említhetném azt a jelenet is, amelyben Toxie piros cipőjét összeütve szabadul a másik dimenzióból, előbb egy '70-as évekbeli pornó forgatására, majd egy pápagyalázó törpe isten mennyországába.

Tudom, hogy nem tudjátok feldolgozni. Én sem tudom, de ilyen ennek a filmnek a humora. És akkor még a babaruhába bújt, pelenkás maffiózókról nem is beszéltem. Egyszerűen elképesztő, és hihetetlen ez a film. Minden kategória felett/alatt áll, gyakorlatilag egy hatalmas élmény, bár finoman szólva nem kellemes, de az a típusú mozi, ami után csak ülsz szótlanul, annyira letaglózott. Tulajdonképpen értékelhetetlen és értelmezhetetlen. Az imdb-n 6,3-as átlaga van, mert erre az überélményre csak egyest, vagy tízest lehet adni, mást nem. Ahogy pörögnek feléd az undorítóbbnál undorítóbb, visszataszító képsorok, a rosszabbnál rosszabb poénok, egyszerűen annyira tömény, hogy a rendező a leghalványabb esélyt sem adta a nézőnek. Tarantino és Rodriguez pedig megnézhették volna ezt, mert ilyen egy igazi, régivágású grindhouse mozi, az ő verziójuk ehhez képest csak egy plázára optimalizált gagyi, bár kétségtelenül fogyaszthatóbb. Mert ezt a filmet nem biztos, hogy végig tudod nézni, nekem is erőt kellett vennem magamon párszor, a végére pedig már gyakorlatilag teljesen lebénultam. Próbáld meg te is megnézni, garantálom, hogy egy életre szóló élményben lesz részed!

Bár ez utóbbi egy évben nem vittem túlzásba, így nagyon a blogon sem olvashattatok ilyenekről, de nagyon szeretem az ázsiai mozit, ami különösen igaz a hongkongi filmgyártásra. Wong-kar Wai pedig talán a legismertebb honkongi rendező, így már elég régóta begyűjtöttem néhány jelentősebb filmjét. És vártam, hogy olyan hangulatba kerüljek, hogy meg is akarjam nézni ezeket, mert azért bevallom egy hongkongi művészfilm azért kemény dió lehet.

A Chunking express pedig talán a rendező legismertebb alkotása. A film két különös szerelmi kapcsolatra fókuszál, amiknek halványan még közük is van egymáshoz. Láthatunk a műben nagyon emberi, meghitt pillanatokat, amelyek nagyon természetesnek hatnak. Az operatőri munka ezzel szemben nagyon érdekes és különös, ami némi disszonanciát eredményez. Ezt fokozandó a történet második felében gyakorlatilag 5 percenként felcsendül a California Dreamin' című, egyébként kiváló szám, amit én nagyon szeretek, de egymás után tizenötször meghallgatva már inkább idegesítő (lásd még: Picasso kalandjai).

Ez így kétségtelenül mind szép és jó, na de a Chunking express olyan elképesztően, hihetetlenül, érdektelenül unalmas, hogy arra nem tudok szavakat találni. Nem voltam tegnap este különösebben fáradt, de azért sikerült bealudnom rajta. Ennek ellenére, ugyanonnan folytattam, ahol felébredtem, és tudva tudom, hogy nem vesztettem vele semmit. Azt pedig nem mondhatja senki, hogy nem voltam a megfelelő hangulatban, mert épp vevő lettem volna egy kicsit lassabb, szemlélődő, melankolikus hangulatú, egzotikus mozira. És persze az sem mellékes, hogy a filmnek nincs semmiféle mondanivalója, vagy üzenete. Ha nagyon unatkozol, beleláthatsz sok mindent, de tök felesleges: Az emberi kapcsolatoknak, érzéseknek ugyanúgy lejár a szavatosságuk, mint az ananászkonzerveknek. Hát köszi, enélkül kár lett volna meghalnom! Szóval művészfilm a rosszabbik fajtából. Olyan, amihez nem használnak forgatókönyvet. És ez most nem kritikai élc, a rendező erre még büszke is. Amúgy ilyen kiváló színészeket, és ilyen nagyszerű operatőrt szinte vétek egy ilyen filmre elpocsékolni.

Nem akarok folyton a magyar címadásokon csámcsogni, de valószínűleg ezt a filmet sem látták azok, akik magyar címet adtak neki. Tegnap mutattak nekem egy cikket az origo-n, ahol a nézőket kérték fel, hogy találjanak ki címet egy bemutatásra kerülő filmnek. Ez végképp eloszlatta minden kételyemet a téma felől.

Mert hát egy ilyen cím alapján te mire számítanál? B kategóriás akcióra a tv2-n, nem? Ehhez képest kapsz egy szinte dokumentum igényű drámát a brazíliai rendőrség korrupciójáról, a helyik nyomorúságos környezetrajzát, egy kis kiképzést, meg egy kevéske akciót. A filmet leginkább az Isten városához lehetne hasonlítani, de az nem lenne sportszerű, mert színvonal tekintetében nem tartoznak egy súlycsoportba. Az Elit halálosztók közel sem olyan eredeti, szórakoztató, brutális, laza és drámai, mint amilyen az Isten városa. Nem lehet igazán senkivel sem azonosulni, ennek ellenére elég érdekesek ahhoz az események, hogy végig lekössék az ember figyelmét két óra hosszára. Nem lesz egy egetrengetően nagy film semmilyen szempontból, de úgy érzem érdemes volt megnézni, annál is inkább mert jelentősen más, mint a már unásig ismételt, klisés, hollywoodi vackok.

A Coffy árnyékában nem lehet túl sok újat, vagy okosat írni a Foxy Brownról, ami simán tekinthető egyfajta folytatásnak/remake-nek. A főhősnő rendőrbarátját megölik, aki erre prostituáltként beépül a bűnbandába, de lebukik, megkínozzák, kiszabadul, és végül bosszút áll. Ez mindkét film sztorija. Ezen kívül itt is láthatunk egy catfight-ot, ami jóval vérszegényebb, mint a Coffy-ban. És egyébként ez a legnagyobb baj a Foxy Brown-al, hogy egy folytatással ellentétben itt nem mindenből több van, hanem mindenből kevesebb. Kevésbé erőszakos, kevésbé dögös, kevésbé politikus, kevésbé átélhető, lassabb, és így a Coffy után már egyáltalán nem olyan élvezetes, vagy szórakoztató. Persze, akit érdekel ez a műfaj, az úgyis megnézi, és én sem sajnáltam rá az időt, Pam Grier miatt ugyanis úgy érzem, még így is bőven megérte. Ezután pedig ne tudjátok meg, milyen blaxploitation filmek jönnek...

Az Egy rém rendes család egyik emlékezetesebb epizódjában Al Bundy ezt a régi John Wayne westernt akarta mindenáron megnézni, amit a kedves családja az összes létező eszközzel megakadályozott. És ha egy olyan kulturális ikon, mint Al Bundy rajong valamiért, azt nekünk is látni kell.

Milyen is az amerikai western 1964 előtt? Színpompás, nagyon giccses, hazug és teljesen művi (tisztelet a kisszámú kivételnek). Meg kell értenünk, hogy ez odaát egy ilyen műfaj, és csak akkor tudjuk élvezni ezeket a filmeket, ha ezt képesek vagyunk tolerálni. Ezen a kategórián belül a Hondo egy egész jó kis film.

Nagyon fordulatos, cselekményes, bár a történet nem igazán halad egy konkrét cél felé, de ezt könnyen el tudjuk nézni. John Wayne természetesen erre a filmre se tanult meg színészkedni, úgyhogy saját figuráját hozza. Geraldine Page pedig nem igazán vonzó a szépasszony szerepére. Van még kutya, meg kisfiú, hogy igazán népszerű legyen a film. Ezen kívül persze lovasság, indiánok, meg kocsma. Az indiánok egész korrekten vannak ábrázolva (azt leszámítva, hogy irtó hülyén néznek ki), mégis ellenük folyik a végső összecsapás. Az utolsó percben pedig Wayne egy vállrándítással veszi tudomásul a kiirtásukat, annak ellenére, hogy ő maga is félig indián(!). Na igen, ez se volt túl hiteles. Helyenként a film kifejezettem émelygős és nyálas, de szerencsére ez csak pár jelenetre korlátozódik. A finálé pedig egész látványos, főleg ahhoz a vérgagyi cirkuszibemutatóoz képest, ami az amúgy klasszikusnak számító Az üldözők-ben van.

A sztori maga pedig fordulatos, a hangulat bájos, és ha ráérzel ezekre a filmekre, akkor egy unott vasárnap délutánt rá lehet szánni a Hondo-ra is.

Az Eyes of a Stranger nagyrészt a magabiztos középszert képviselte előttem. Nem volt olyan trash-slasher, mint a Slumber Party Massacre, vagy a Bloody Birthday, de azért fényévekre van a mostanában látott DePalma művek színvonalától.

Nincs ezzel semmi baj, ha az ember egy viszonylag korrekt kis horrorocskára vágyik, azt csont nélkül megkapja. Bele lehetne kötni helyenként a cselekménybe, és a fordulatok nagy része is előre látható. Például a finoman szólva is hátrányos helyzetű (vak, süket, és néma) tinilány veszélybe fog kerülni, az tutibiztos. Mindamellett a cselekmény sem mondanám, hogy nagyon rohant előre, de végzetesen unalmassá sem vált.

A pozitívumok mellett meg kell említenem a film alatt szinte végig érzékelhető feszültséget csakúgy, mint az igazán kellemes kísérőzenét. Mindamellett vannak benne nagyon jó ötletek is. A gyilkos személyére viszonylag hamar fény derül, így leleplezése nem okoz meglepetést, az annál inkább, hogy egy teljesen átlagos, szemüveges, testes, jól szituált karakter. Ezzel az eszközzel remekül sikerült érzékeltetni, hogy a nagyvárosi elidegenített világban a pszichopaták közöttünk járnak, és még a szomszédunk is lehet az. Ami nagyon tetszett még, hogy a főhősnőnk is elkezdte telefonon zaklatni a gyilkost, és hiába tűnt nagyon tökösnek, mégis pont ezen bukott el. Mindemellett a hitchcocki hatások is tökéletesen kitapinthatóak, nemcsak a suspense használatában, hanem hogy több jelenet kifejezetten emlékeztet a Hátsó ablakra. A véresebb részeket pedig kreatívan, de mégis hitelesen sikerült ábrázolni, a mai napig megállják a helyüket.

Azonban mindez még semmi. A történet klimaxában valóban egy légtérbe kerül egymással a pszichopata kéjgyilkos és a teljesen védtelen tinilány. Na ez a jelenet olyan vérfagyasztón feszültre, annyira körömrágósan izgalmasra sikerült, amilyet még nem nagyon láttam. A fejemet fogtam az idegességtől, és hangosan beszéltem a filmhez, pedig nem szokásom, hogy ilyen hatással legyen rám egy film. Hiába erőltetett kissé a szituáció, mégis minden elemében tökéletesen működik, a nagyon gonosz fekete humortól kezdve a sokkeffektusokon át, egészen a förtelmes undorig. Ha nagyon rossz lenne a film, emiatt az egy jelenet miatt már megérné megnézni, de szerencsére nem erről van szó, hanem egy teljesen korrekt mű fantasztikus lezárásáról.

Belmondo színészi karrierjében hatalmas ugrást jelentett a Riói kaland kiemelkedő sikere, ugyanis ennek nyomán válhatott igazi, nagy sztárrá. Bár az is igaz, hogy a sikerben nem elsősorban Belmondo-nak volt fontos szerepe. Mint a címéből is kitűnik, a Riói kaland gyönyörű, európai szemnek kifejezetten egzotikus helyszínen játszódik. Az események pedig az első perctől az utolsóig megállás nélkül pörögnek, jó néhány mai filmet is lekörözve. Ezek a kalandok pedig vagy izgalmasak, vagy humorosak, néhol pedig mindkettő egyszerre. Azért nem kell megijedni, nem fogjuk lerágni se a körmünket, de a nevetéstől se fogunk megszakadni, a Riói kaland ugyanis nem igazán akar többnek látszani egy habkönnyű, szórakoztató semmiségnél, amely bárkinek kellemes kikapcsolódást nyújhat egy nehéz munkanap után. Kritizálni persze lehetne, például a női főszereplő túl halovány ahhoz, hogy a csibészes Belmondo tűzön-vízen átmenjen érte. Végeredményben ez azonban teljesen mindegy, a film tökéletesen megfelel a saját maga által támasztott elvárásoknak. Szerencsére hozzájutottam, az eredeti 1972-es(!) magyar szinkronhoz, ami több volt, mint élvezetes. Sztankay valószínűleg ekkor szinkronizálta először Belmondo-t, mondanom se kell, mennyire remekül.

Egy újabb Hitchcock film, amit Dario Argento... vagyis izé... Brian DePalma rendezett. A Gyilkossághoz öltözve kimagasló színvonala ékesen bizonyítja, mennyire megéri más filmekből lopni. Ha végignézitek Brian DePalma filmográfiáját, láthatjátok, hogy mindig valahonnan kölcsönözte az alapanyagot, mégis kétségtelenül egy nagyszerű rendezőről van szó.

Ez a film most leginkább Hitchcock leghíresebb filmjéhez, a Psycho-hoz nyúl előszeretettel. Ugyanazt a nézőket félrevezető narratívát használja, mint a nagymester, de láthatunk két gyilkosos-zuhanyzós jelenetet, illetve nőnek öltözött tudathasadásos férfit is. A végén még befigyel egy kis Hátsó ablak motívum, de ezen már végképp nem akadunk fent. A Grace Kelly-re hajazó Angie Dickinson még 50 évesen is elképesztően szexis, Nancy Allent pedig már a Carrie-ben felfedezhettük magunknak. Itt egy közönséges kurvát játszik, de olyan dögösen és vagányan, hogy nem lehet nem szeretni (Nehéz róla elhinni, hogy ő az, aki a Robotzsaruban is szerepelt). Michael Caine jó szokásához híven nagyszerű, van a karakterében egy elfojtott feszültség, és az ő színészi alakításainak általában ez a visszafogott erő a kulcsa.

A történet elején DePalma megint elegánsan játszadozik az álomjelenetekkel csakúgy, mint legjobb korai művében, a Carrie-ben. Például a film első jelenete egy hasonlóan erotikus álombetét, és azt hisszük, hogy tudjuk, ki álmodja, de igazából ez csak a történet végén derül ki. Láthatunk egy fantasztikus operatőri munkával elkészített múzeumban játszódó jelenetet, amiben nem sok minden történik, mégis a mai napig lenyűgöző, ahogy a steadycam-et használják. Aztán jön valami, amire tényleg nem számítottam, DePalma levezényel nekünk egy tökéletes bőrkesztyűs-borotvás-véres giallo jelenetet, amit mintha csak valamelyik olasz filmből emelt volna át. Ez a jelenet még így is elképesztő, de mindazonáltal kissé pofátlannak is hat. Bár tény, hogy a giallo, mint műfaj szintén Hitchcock köpönyege alól bújt elő (az első giallo címe még reflektált is erre), így tökéletesen passzol a Gyilkossághoz öltözve cselekményéhez. Érdekes módon ebből a filmből kiderül, hogy DePalma még saját magától is szívesen lop, ugyanis láthatjuk a Carlito útja híres metróban üldözős jelenetének elődjét.

A nyilvánvaló nyúlások kivételével a film egyetlen hibája, hogy a vége előre kitalálható, nem úgy, mint a giallo-k többségének. Ezt leszámítva viszont egy hihetetlenül jó filmmel van dolgunk, ami rendkívül izgalmas, feszült, lebilincselő, szexis, véres és szép, pláne ahhoz képest, hogy amerikai. DePalma thrillerei közül egyértelműen a legjobb lehetne, ha nem készült volna el a Carrie.

A viszonylag jónak mondott, de valójában borzasztóan félresikerült második rész után borzalmasan nehezen vettem rá magam a nézhetetlennek mondott harmadik epizódra. na de, most már hálistennek túl vagyok rajta.

A film amúgy jól kezdődik, fel is csillant bennem a remény, hogy nem lesz annyira végtelenül idióta, mint a 2. Aztán nagyon durván leül a történet, ráadásul úgy, hogy teljesen lemásolják az alig egy évvel korábbi előzményt. Egy-két jó poén azért persze akadt, például a filmes kiszólások. Aztán valami megint megcsillan, hisz nem nehéz belelátni a mondanivalót, az amúgy humorosan tálalt történetbe, amelyben a Toxikus Bosszúálló gyanútlanul, saját magát is folyamatosan átverve eladja a lelkét a gonosz multinacionális cégnek, ahogy azt oly sokan tesszük. A sztorinak ezt a részét valóban remekül ábrázolták, le a kalappal előttük, úgyhogy megint felébredt a remény, hátha lesz ebből még valami.

Azonban a történet második fele olyan szinten szörnyűséges lett, hogy arra nehéz szavakat találni. Olyasmit képzeljetek el, mintha egy borzasztóan gyenge South Park részt élőszereplőkkel kellene néznetek 20 helyett, 50 hosszú percen keresztül. A készítőknek totálisan elszállt az agya, és egyáltalán nem a jó értelemben. A harmadik rész emiatt már egyáltalán nem szórakoztató, hanem kifejezetten kínos. A Toxic Avenger 1 azért volt egy nagyszerű, és emlékezetes film, mert gyakorlatilag a világon minden rosszul működött benne, mégis végtelenül élvezetes volt. Itt már eljutottak a másik végpontra.

Mindenesetre van még egy negyedik rész, ami állítólag sokkal jobban sikerült, és simán felér az első nyomdokaiba. Hát kíváncsi leszek...

A Black Caesar után egy újabb blaxploitation gyöngyszemet néztem meg. És bár a Shaft szintjét szerintem nem üti meg, mégis ennek az amúgy rövid életű műfajnak a jobb darabjai közé tartozik.

Alapból ez a '70-es évekbeli retro környezet a mikrofonfrizurákkal, meg a garbókkal rendkívül stílusos, amihez még hozzájönnek a remek, fekete zenék is aláfestésként. Aztán itt van nekünk Pam Grier, aki valami elképesztően dögös a szerepben. Karaktere valószínűleg a filmtörténet első akcióhősnője, és a legnagyobb előnye az, hogy nem próbál meg egy pillanatra sem férfias lenni. Női eszközökkel harcol, csábítással, szexszel, bár kétségtelenül önálló és kemény, mégis sikerül érzékenynek maradnia. A film exploitation vonulatát is leginkább ő határozza meg, először ápolónőként hatalmas kibuggyanó cicijeivel, majd prostiként kendőzetlen szexualitásával, vagy éppen azzal az elképesztően szórakoztató cat fight-al, ami a sztori közepén található. A Coffy-ban sikerült megoldani azt, hogy egy nő úgy rúgja szét a férfiak seggét, hogy az a pasiknak is maximális élvezetet okozzon a nézőtéren. Másrészről amellett, hogy nagyon laza, még borzasztóan brutális is a film, rengeteg vér folyik benne, shotgunnal fejeket durrantanak szét, vagy éppen egy niggert úgy végeznek ki, hogy az autó után kötik és addig vonszolják, míg halálra nem zúzza magát. A rendezés abszolút korrekt, hiteles a környezetrajz, a fekete öntudatról, illetve a politikai felhangokról szóló jelenetek is tökéletesen beleillenek ebbe az amúgy végtelenül egyszerű, tipikusan B kategóriás moziba. A cselekmény minden szempontból elég pörgős és akciódús, egy pillanatra sem ül le, viszont ezek az akciójelenetek (főleg a verekedések) mai szemmel már elég megmosolyogtatóak.

De aki látni akarja, hogy Pam Grier félig kibuggyanó mellekkel, egy shotgunnal a kezében levadássza a fehér alvilágot, annak mindenképpen ajánlott.

Egészen kiskoromban végignéztem egyszer ezt a filmet. Semmire sem emlékeztem belőle, csak arra, hogy senkinek sem hozott szerencsét a Rolls-Royce. Persze, így újranézve a filmeket, ez baromság. Mindenki a saját életét alakítja benne, a kocsi egyszerűen csak a gazdagságot, az egzotikumot szimbolizálja. Azt akarták, hogy az emberek megnézzék ezt a filmet, ezért játszódik a gazdagok világában, és ezért van tele sztárokkal. Alain Delon is fellépett egy nemzetközi sztárstátuszba ezzel a filmmel, bár csak hatodikként szerepel a stáblistán, ma mégis sokkal többet mond a neve, mint a többieké. A sztorik amúgy a nagyon egyszerű szegény fiú - gazdag nő, reménytelen szerelem tematikáját variálja háromfelé. A sztárok egyike sem nyújt kiemelkedő alakítást, csak a kötelezőt hozzák. Jeanne Moreau mondjuk rendkívül szexi így szőkén, és színesben, de mondjuk Shirley MacLaine karakterét nem sikerült megkedvelnem. Elképesztő, hogy Ingrid Bergman mennyire méltóságteljesen meg tudta őrizni a szépségét, Alain Delon pedig teljesen korrekt olasz szépfiúként. Rex Harrisonnak szintén jutott egy nagyon szép pillanat, de Omar Sharif már csak az egzotikussága miatt szerepel, ahogy George C. Scott sem válik többé egy karikatúragengszternél. A stúdióban felvett jeleneteknek hála ma már kicsit túl színpadiasnak tűnik az összkép, és bár a sztorik nem túl érdekesek, azért sikerül átadniuk egyfajta életérzést, illetve fenntartani a figyelmet.

Louis De Funes filmjei közül, most érkeztem el az Oscar-hoz, amelyet pár évvel ezelőtt láttam Szilveszterkor, így ez volt a leginkább friss élményem az ő mozijai közül. Ahogy nézegetem az utóbbi időben az alakításait, úgy elég egyértelműen kitűnik, hogy az Oscar számít az életmű egyik vitathatatlan csúcspontjának. Funes nem csak filmekben, hanem a színpadon is előszeretettel játszott, és hatalmas sikereket ért el az Oscar című darabbal, amelyet végül hála istennek mozgóképre is átdolgoztak, így megmaradt az utókornak. Két szempontból rendkívül kimagasló ez a mozi: egyrészt az elképesztően csavaros, fordulatos, és ellenállhatatlanul vicces forgatókönyv miatt, ami tényleg annyira jó, hogy nem is nagyon tudnám így hirtelen bármelyik másik vígjátékhoz hasonlítani. Másrészt viszont Funes élete talán legintenzívebb, leghumorosabb alakítását nyújtja, az első perctől az utolsóig 110%-on pörög. Ha valaki megnézi az Oscart, utána már egy pillanatig nem fog azon csodálkozni, hogy Funes miért halt meg már 69 éves korában.

Alapvetően hánynom kéne már az ötlettől is, hogy az amerikaiak hogyan merészelnek hozzányúlni Louis De Funes tán legjobb filmjéhez, és elképesztően hülye ötletnek tartanám, hogy Funest pont Sylvester Stallone-val próbálják helyettesíteni. Mégis, a magyar televíziózásnak hála sokkal többen ismerik az amcsi verziót, hisz évente többször is leadják, és mindig elég szép nézettséggel. Ez pedig nem véletlen. Az eredeti sztori zseniális fordulatait többnyire érintetlenül hagyták, viszont áthelyezték a sztorit a '30-as évek gengsztervilágába, és 100%-osan kihasználták az ebben rejlő humorforrásokat. Stallone valóban nem léphet Funes nyomába (bár nyilván az öreg Louis se tudná ugyanolyan hitelesen eljátszani Rambo-t, vagy Rocky-t), de még így is megmutatja nekünk egy teljesen új arcát, elképesztő sármmal és humorral alakítja a javulni vágyó gengszterfőnököt. A jelentősen más környezet mellé rengeteg új poént, új karaktert írtak (lásd: nyelvészprofesszor) a sztoriba, de az esszenciális lényeget érintetlenül hagyták, így a Stallone féle Oscar önmagában egy kultikus remekművé vált, bármekkora hátrányból is indult. A slussszpoén pedig az, hogy az USA-ban megbukott a film, az amcsik nem értékelték ezt a jófajta európai humort, így hiába mutatta meg nekünk Stallone egy teljesen új oldalát, komikusi karrierjének ezzel vége is szakadt, pedig születhettek volna még ebből kiváló filmek.

Mindent összevetve az amúgy is zseniális, felülmúlhatatlannak tűnő Funes moziból a létező legjobb fajta remake-t sikerült kihozni, amilyen nagyon ritkán fordult elő a filmtörténelemben.