A Vitathatatlan 1-nek a címét leszámítva (meg persze, hogy börtönbunyóról van szó) az ég világon semmi köze a két folytatásához. Ennyi erővel Van Damme börtönös filmjének a Maga a pokolnak is adhatták volna ezt a címet. De a két folytatás legalább hasonló hangvételű. Éppen ezért kissé nehezen vettem rá magamat a pocsék második rész után, hogy még a harmadikat is megnézzem, de mivel tegnap csak szar filmeket sikerült látnom, úgy gondoltam koronázzuk meg a napot még egy fércművel. Számításaim azonban nem váltak be.

A Vitathatatlan 3 ugyanis  maga verekedős kategóriáján belül tökéletesen működőképes, szórakoztató darab. A színészi játék persze gyenge, de legalább nem olyan túlzottan ripacskodós, mint a második részben. A történet se valami nagy szám, de legalább meg van írva, láthatunk csalást, összeesküvéseket és nem 100%-ig kiszámítható. Az előző rész negatív hősét tették meg főszereplőnek, ami egyrészt jó ötlet, de még jobb, hogy a játékidő nagy részében, ugyanolyan tapló geci maradt, mint amilyen volt. A barátság ábrázolása is tök korrektre sikerült, nem válik feleslegesen nyálassá, vagy érzelgőssé. A párbeszédek persze nem túl jók, helyenként még nevetségessé is válnak, de még abszolút elfogadható ebben a kategóriában. A börtönös életérzést is jobban sikerült átadni, mint a 2-nek.

Ami pedig a lényeg: a verekedések. Valami szenzációsak, olyan szinten kemények, brutálisak és látványosak, amennyire ez csak elképzelhető. Különöse a capoeira-s, brazil srác volt az, aki meglepetést okozott. De persze Scott Adkins, a főszereplő is kitett magáért, bár a végső verekedés már abszolút hiteltelen lett. Ennyire jó bunyókat nem tudom egyáltalán lehet-e máshol látni, de hajlok arra, hogy nem. Aki pedig kicsit is élvezi az ilyen jeleneteket, vagy az efféle stílusú filmeket, az mindenképpen nézze meg a Vitathatatlan 3-at, mert ebben a kategóriában egy nagyon jól sikerült filmről beszélünk.

Ez már új távlatokat nyit a rossz filmek között. Egy posztapokaliptikus, akciódús videofilmmel van dolgunk 1983-ból, úgyhogy talán érzitek ti is, hogy nem egy könnyű eset. Azt hiszem elmondható, hogy az alkotóknak gyakorlatilag az ég világon semmi sem sikerült. Pozitívumot csak akkor lehet felfedezni, amikor némely jelenet nem szándékoltan teljesen nevetségessé válik.

A film egy funkcióját tekintve Star Wars szerű bevezető szöveggel indul, de már ez se működik, annyi teljesen felesleges, és bugyuta információt próbálnak a torkunkon lenyomni. Aztán elkezdődik a nagy mű, ami gyakorlatilag sokadrangú akciózás az első perctől az utolsóig. Hősünk, aki a legkevésbé sem akciófilmes alkat egy szuperszónikus (ezt a szót használják a filmben) motoron hajt, ami mindenfélét lő, és rendszeresen kommentálja a történéseket, ráadásul duplán. A film legdrámaibb pillanata, amikor a motor meghal. Az akcójeleneteknél igazából csodálkoztam, honnan volt ezeknek egyáltalán roncsokra, meg robbanásokra pénzük, annyira amatőr minden tekintetben a megvalósítás, mintha a haverokkal kimentem volna egy hétvégén forgatni. Az operatőri munka ennek megfelelően elképesztően szörnyű, a posztapokaliptikus világ, ami amúgy nem is ezen a bolygón játszódik, de volt atomháború meg minden, szóval ez a világ véletlenül sem egy kietlen sivatag, hanem tele van zöldelő füvekkel, fákkal, erdőkkel. Az akciójelenetek pedig annyira bárgyúk, mintha csak egy paródiából léptek volna elő, ennél rosszabb hangeffekteket pedig még soha a büdös életben nem hallottam. A gonoszok egyébként nácira emlékeztető katonák, de vannak itt karatés, amazonos segítők harmatgyenge főhősünk oldalán. A színészek csapnivalóak, rendesen át is lépik a paródia határát. A sokkal jobb sorsra érdemes Donald Pleasence játssza a főgonoszt, és úgy látszik megtartotta Blofeld ruháját a Csak kétszer élsz című Bond filmből. A forgatókönyvről kár is beszélni, nagyon hülye beszólások, és helyenként értelmezhetetlen dialógusok váltogatják egymást ebben az egyszerűsége ellenére is zavaros remekműben.

Az új barbárok óta tudhatjátok, hogy nem vetem meg egyáltalán az ehhez hasonló bűnös élvezeteket, különösen ha egy posztapokaliptikus filmről van szó. Az elveszett világ harcosában pozitívumként lehet említeni a rövidségét, a folyamatos akciózást, illetve a korrekt kísérőzenét. Ezt leszámítva bűnrossz alkotásról van szó, amelyet tényleg csak a gagyifaktora tesz viszonylag élvezhetővé.

Hát ez egy bődületesen rossz film volt, egyedül Sophie Marceau miatt néztem végig. Tök olyan az egész, mintha nőknek készítették volna szándékosan, de a rendező is és a forgatókönyvíró is egyaránt férfiak, így átlátszóvá és hiteltelenné válik az Alex és Emma. Két történetszál fut végig a filmen, egy valós és egy regénybeli, amik természetesen összefonódnak, de sajnos egyik sem érdekes a legminimálisabb mértékben sem. Kate Hudson játssza az azonosulnivaló átlaglányt, akinek mindennapiságáért és egyszerűségéért a főhős végül elhagyja a földöntúli szenvedélyt és szépséget megtestesítő Sophie Marceau-t. Na persze. A film nem kifejezetten humoros, se Kate Hudson cserfessége, sem a regény karikírozottsága nem nyerő. A posztmodern poénok egyszerűen nem működnek, de a legrosszabb mégis az a visszataszító nyáltenger, amiben a film legvégén kénytelenek vagyunk alámerülni. Az Alex és Emma minden szempontból pocsék mozi, Sophie Marceau persze mint mindig, úgy itt is csodálatos, de ez a mellékszerep semmi lehetőséget nem ad neki.

Azoknak a végtelenül naiv hölgyeknek üzenem (már ha léteznek), akik bedőltek egy ilyen rossz filmnek, hogy nem, nem fogja a jóképű, érzékeny, humoros író otthagyni álmai nőjét a te középszerűségedért. Lehet, hogy jó ebben hinni, hogy még te nagyvonalúan megbocsájtasz a magát szarrá alázó szerencsétlen balfasznak, de ez hazugság.

A nagy olasz mestertől, Mario Bavától nem éppen ilyen filmeket szoktam meg. Ebben a moziban nyoma sincs a gótikus borzalmaknak, vagy éppen a giallo féle eleganciának, nincsenek hatalmas, csodaszép díszletek. Bár Bava munkái minden esetben előremutatóak, mégis ez tűnik a legmodernebb mozijának.

A történet elején egy rablóbanda eszeveszett tempójú, féktelen és őrült menekülésének kellős közepébe csöppenünk, de utána sem lesz sokkal jobb a helyzet. Szereplőink majdnem az egész film alatt össze vannak zárva (a bandatagok és a túszok) egyetlen kocsi szűk terébe. A film mégsem válik sem erőltetetté, sem unalmassá, a feszültség folyamatosan jelen van, ami nagyban köszönhető a nagyszerű kísérőzenének is. A színészek nem alakítanak különösebben nagyot, de már arcra tökéletesek a szerepre. A női főszereplőnek hála van a filmnek egy exploitation mellékíze, ami megelőlegezte ezt a műfajt, a nőt ugyanis egyfolytában inzultálják szexuálisan, illetve többször is rendkívül durván megalázzák. Ennek ellenére nem láthatunk különösebben véres jeleneteket Bava többi filmjéhez képest, de a brutalitás és a kiszolgáltatottság témája remek alapanyag, amellyel a filmnek sikerül is élnie. Bár néhol már kicsit túl töménynek éreztem még mai szemmel is a mozit, ami nálam leginkább a vörös hajú nő jeleneteinél ütközött ki.

A sztori végén pedig van egy olyan hatalmas csattanó, ami mindent megmagyaráz, amit eddig nem értettünk, vagy a film hibájának tudtunk be, és rendkívül emlékezetessé teszi az összképet. Az amúgy is kiváló, méltatlanul elfeledett olasz rendező, Mario Bava egyik legjobb filmjéről van tehát szó, amit mindenképpen ajánlok megtekintésre.

A macskák után kedvet kaptam a René Clement-Alain Delon rendező-színészpáros korábbi filmjére, amely jóval ismertebb és híresebb is. Viszont egyáltalán nem annyira jó. Delon sztárrá válásában kétségtelenül nagy szerepet játszott, de attől még maga a film nem lesz igazán jó, hogy Delon remekül alakítja a titokzatos és ellenállhatatlan Ripley-t. A sztori másik feldolgozásából csak részleteket láttam jó pár évvel ezelőtt egy késő éjszaka a tévében, de túl "buzisnak" találtam ahhoz, hogy végignézzem, így azzal nem tudom összehasonlítani.  A macskákkal való összevetésben pedig nem muzsikál túl jól: abban a filmben sokkal eredetibbek a karakterek, összességében jobbak a színészek, erőteljesebbek a párbeszédek, több a fordulat és érdekesek a rejtélyek. Persze a Ragyogó napfénynek vannak remek pillanatai, a két gyilkossági jelenet például kiváló, de a befejezést is nagyon ügyesen oldották meg. Az operatőri munka elsőrangú, a tenger kékjét legalább olyan szépen tárja a szemünk elé, mint Delon szép szemének kékjét. A zenét Nino Rota szerezte, így természetesen az is színvonalas, bár a nagyszerű komponista világhírű muzsikáihoz azért nem sikerül felérnie. A film maga egyébként nem válik unalmassá nagy szerencsére, és megvan a maga kellemes hangulata, de nekem összességében még így is csalódás volt.

Tök jó ennyi remek színészt látni egy moziban, csak éppen az a kár, hogy a film egyszerűen nem méltó hozzájuk. Bruce Willis hozzá a szokásos sármosan nézve mosolygó (bár már kissé megfáradt) akcióhős figuráját, John Malkovichnak be kell érnie egy huszadrangú őrülttel, Morgan Freeman-t jóformán alig látjuk, Helen Mirrennel pedig az az állandó poén, hogy embereket gyilkol a nyanya. Brian Cox apró szerepében jópofa szerelmes, orosz vodkamackóként, és Ernest Borgnine-t is nagyon jó volt látni. Maga a film közepesen szórakoztató, végig lehet nézni mindenféle kínszenvedés nélkül, de igazán élvezni sem tudjuk. Az összkép sokkal inkább komolytalan, semmint vicces, de közben meg elég durva is a film, így elég rendesen átjön a képregényjelleg, bár állítólag tök másmilyen az eredeti comic. Mindenesetre vétek ekkora színészeket elpazarolni, és nagyon szomorú őket egy tehetségüket ennyire kiaknázatlanul hagyó nem különösebben humoros blődliben látni.

A geekz.blogon nem olyan rég jelent meg egy amúgy kiváló cikk erről a filmről. Ennek hatására pedig hirtelen felkerült a letöltőoldalakra, aztán pár nap múlva már a magya felirat is elkészült. Nem semmi, hogy ennyien olvassák őket, és ilyen hatásuk van. A téma nekem is felkeltette az érdeklődésemet, úgyhogy tegnap éjszaka megnéztem. Utána már kicsit nehezebben ment az alvás.

A filmnek a legnagyobb erőssége az a teljesen nyomott atmoszféra, ami ránk telepszik. A családot kezdetben még kicsit ugyan furcsának láthatjuk, de amúgy úgy tűnik, nincsen semmi baj. Az apuka befogja a vadon élő nőt, és akkor kezdjük érezni, hogy valami nagyon, de nagyon nincsen itt rendben. És ahogy halad előre a cselekmény, ahogy folyamatosan fokozódik a feszültség, kezdünk rájönni, hogy nem a nő hozza ki belőlük a szadista állatot, hanem eddig is ilyenek voltak. A rendező-forgatókönyvírónak sikerül elérnie, hogy a végén a néző már kiáltson fel: halál a családra! Mert bármilyen félelmetesnek is ábrázolták a vadonban élő csajt, ezeknél még az is jobb. Szerintem nem árulok el nagy titkot azzal, hogy a végén megkapják, amit akarnak.

A színészek kiválóak, egytől egyig mindenki a helyén van. A woman-t alakító Pollyanna McIntosh a valóságban egy észveszejtően gyönyörű nő, de itt annyira visszataszító, undorító és vadállati, amennyire csak el tudjátok képzelni. Mindamellett legbelül érezhetően emberi érzései vannak, mint bárkinek. De ugyanígy tökéletes a család összes tagja, felesleges lenne bárkit kiemelni közülük. A sokkeffektek nagyon meggyőzőek, párszor elég rendesen beszartam. Érdekes az is, ahogy a visszataszító vadember, akit tényleg egy szörnynek ábrázolnak, annyira durván amennyire csak lehet, erkölcsileg egyre feljebb emelkedik az undorító családhoz képest. Lassan kezdem azt érezni ezekből a filmekből, hogy az amerikai kisvárosi, középosztálybeli lét tényleg maga a pokol, pedig nem. Az emberek teszik azzá. Érzelmileg nagyon bevonja a cselekménybe a The Woman a nézőjét, így könnyen előfordulhat, hogy valakiben igen komoly sebek szakadnak fel a régmúltból.

Viszont bármilyen erőteljes film a The Woman (ezúton is kifejezem a hálám a geekz-nek), azért nem mehetünk el szó nélkül a hibái mellett sem. A legrosszabb, leginkább elidegenítő dolog a filmben az az aláfestő zenéje. Nem csak azért, mert egyáltalán nem illenek a betétdalok a történethez, illetve a látványhoz, hanem mert úgy összességében borzasztóak, és rendkívül rossz ízlésről tesznek tanúbizonyságot. Ez pedig jelentősen el tudja rontani a filmélményt, pláne hogy elég sok ilyen rész fordul elő a játékidő során. A fényképezés se jött be igazán, kicsit olyan dokumentumfilmes volt, de ehhez a sztorihoz szerintem sokkal jobban illett volna egy nyomasztóbb, szemcsésebb és kontrasztosabb képi világ. Mivel egy mozi hangulatát leginkább a fényképezés, illetve a zene képes közvetíteni, így elég rosszul jártunk ilyen szempontból. A többi negatívum már a film végével kapcsolatos. Van benne egy csavar, amit bár felépítettek az egész mozi során, de a végén több szempontból is logikátlan, illetve nem is magyarázzák meg, hogy mi is volt ez. Azon kívül az itt feltörő brutalitásnak katartikus erejűnek kéne lennie, ami tökéletesen működött volna, csak egy apró probléma van: az amúgy realista filmhez egyáltalán nem illenek ezek a valóságtól elszállt, így kevésbé komolyan vehető képsorok. Mindamellett a rendező túl gyáva volt rendesen bemutatni a fiú halálát, ami szintén negatívum.

Szóval nagyon nyomasztó, kellemetlen kérdéseket feszegető, brutális és erős mozi a The Woman. Más kérdés, hogy ha a rendező kiküszöbölte volna ezeket a problémákat, akkor egy igazán jó film is lehetett volna a The Woman.

Visszaérkeztünk a poszt-apokaliptikus világba, de ezúttal nem az olasz trashnek köszönhetően, hanem egy kifejezetten igényes, ám nem túl ismert új-zélandi film erejéig.

Ezúttal nincsenek meg a szokásos klisék, főhősünk, az igazi kisember egy szép(?) napon arra ébred, hogy egyedül maradt a Földön, egyszerűen mindenki eltűnt. A sztori első felében az ő viselkedését követhetjük nyomon. Az elején természetesen minél jobban igyekszik kihasználni a helyzetből adódó lehetőségeket, aztán kezd megőrülni. Persze, ez sem teljesen biztos, mert hát mihez, vagy kihez képest lehetne őt őrültnek nevezni. Amikor női ruhában lövöldözik a Krisztus szoborra, vagy amikor Hitleréknek tart beszédet, azok egyaránt remek jelenetek. Ezután megjelenik még egy, majd még egy túlélő és a film megkísérli megmagyarázni, hogy mi is történt. Ezt kicsit erőltetettnek, sőt néhol sutának éreztem, de a több szereplőnek hála elkezdődnek a szokásos, piti emberi játszmák, amiknek igazán nem kéne, hogy helyük legyen az utolsó életben maradottaknál. A szereplők közül a főhőst alakító Bruno Lawrence remekül alakít, az érzelmek széles skáláját mutatja be hitelesen, a többiek már nem ennyire nagyon jók, de nincs velük komolyabb probléma. A zene egy telitalálat, nagyon sokat hozzátesz az összképhez. A befejezés pedig nagyon talányos, teljesen ránk bízták, hogy mi is történt kisember főhősünkkel, aki se az apokalipszis előtt, se utána nem volt képes igazán élni.

A The Quiet Earth egy egyszerűségében nagyszerű, és mély sci-fi, de aki a csilivilli díszletekre, vagy a zombiölésre vár, az nagyot fog koppanni.

Paul Newman ezzel az 1963-ban készült westernbe oltott drámával vált igazi sztárrá Hollywoodban. Teljesen megérdemelten, míg korábban csak egy James Dean klónnak tartották, ezzel a filmmel sikerült kitörnie a skatulyából. Egy végtelenül önző, a saját vonzerejével teljesen tisztában lévő, élvhajhász fickót alakít 100%-ig hitelesen.

A film nem a múltba vezet minket vissza, hanem a készítésének jelenidejében játszódik, úgyhogy nem beszélhetünk a hagyományos értelemben vett westernfilmről. A fényképezés fekete-fehér, ami 1963-ban már nem volt túl jellemző, valószínűleg ezzel is a film témáját próbálták elmélyíteni, ahogy a régi világot felváltja az új. Nem csak Paul Newman nagyszerű, hanem vele egyenértékű az összes többi szereplő is. Sok mindenről szól ez a film, a felnőtté válásról, a generációk közti szakadékról, rég eltemetett bűnökről. Egy igazán szép mozi minden értelemben, de a történet nagyon-nagyon lassan bontakozik ki. Láthatunk persze közben jó jeleneteket, azonban végig azt várjuk, hogy történjen valami, robbanjon ki a szereplőkből a feszültség. Végül persze van pár részeg kiabálás, de az igazi dráma elmarad, a film végén is csak az történik meg, ami tulajdonképpen törvényszerű volt. Mindamellett a Hud elég lehangoló élmény, egy olyan világ, egy olyan kor pusztul el benne végérvényesen, amely iránt erős nosztalgiát próbálnak éreztetni a készítők.

Mario Bava filmjei közül ez volt az egyetlen, ami kis hazánkban is hozzáférhető volt a szépemlékű VICO forgalmazásában. Így most ezt az alkotást vhs minőségben (az ifjabbak kedvéért 4:3-as, életlen, szemcsés, helyenként ugráló képpel), illetve az akkor készült ezeréves szinkronnal hallottam. Ez utóbbiból kiderült, hogy az igénytelenség, az nem egy új dolog: a szinkron valami bődületesen pocsék minden értelemben. Az elején azt hittem narrátoros lesz a film, ugyanis lehetett hallani a magyar alatt az angol szinkront is. Másrészt annyira fakó, élettelen, hiteltelen és amatőr volt a főhős hangja, mint ebben a szép, narrátoros korszakban. De nem, ez bizony szinkronosan futott, és sikerült tökéletesen elidegenítenie a filmtől. Mindamellett valószínűnek tartom, hogy ez egy erősen megvágott verzió, Bava ugyanis már a '60-as években sem spórolt a művérrel, és itt sem lehetett rá oka. Ilyen sanyarú körülmények között persze átjön a retró-érzés, csakhogy a filmalkotás élvezeti értéke igencsak csökken.

Mi maradt így az angolul Hatchet for the Honeymoon címmel bemutatott moziból? A főszereplő kezdetben egy George Hilton szerű szépfiúnak tűnt, de később kiderült, hogy játszani is tud. Szerepe szerint egy kissé az Amerikai Psycho Patrcik Batemanjét vetíti előre (egy kicsit még hasonlít is Christian Bale-re), de persze annyira nem őrült. Ami megmaradt a látványvilágból, abból lejött, hogy Bava még mindig mestere a képalkotásnak, ebbe a filmben nem csak az operatőri, de a rendezői feladatokat is ellátta. A baltán tükröződő szempár, vagy a kietlen kastélyban lebegő kamera egyaránt emlékezetes képsorok, eredeti képarányban nyilván sokkal jobb a film. A párbeszédek kicsit butának tűntek, de az is lehet, hogy ez csak a szinkron hibája. A történetben viszont érdekes, ahogy egyértelmű párhuzamokat vonnak a halál és a házasság között. A zenéje szintén kiváló a filmnek, remek hangulatot kölcsönöz egész végig, érezhető, hogy vérbeli európai mozival van dolgunk. A történet felénél egy elég érdekes műfajváltás történik, amit nem igazán tudtam mire vélni, ugyanis semmit sem magyaráznak el ezzel kapcsolatban. Így számomra az sem volt egyértelmű, hogy a főhősnek miért kell gyilkolnia ahhoz, hogy rájöjjön a nagy titokra.

Szóval voltak értelmetlenségek rendesen ebben a filmben, de Bava rendezésére nem lehet panasz. A Hentesbárd mindenképpen a gyengébb alkotásai közé tartozik, de amilyen remekműveket készített, azokhoz képest nem nehéz rosszabbat készíteni. Amúgy jó poén volt a filmben, hogy a főhős Bava legjobb filmjét, a Black Sabbath-ot nézi a tévében, és beépíti a saját gyilkosságához is.

Brian DePalmával kapcsolatban már sokszor, sok helyütt olvastam, hogy mekkora Hitchcock epigon, amit nem tudtam mire vélni, az általam látott DePalma filmekben (Carrie, A sebhelyesarcú, Aki legyőzte Al Caponét, Carlito útja, Mission: Impossible) ez nem igazán volt tetten érhető. Viszont szeretem ezeket a mozikat, DePalma pedig a nagy hollywoodi fenegyerekek közé tartozik, úgyhogy meg akartam ismerkedni a korai munkáival.

1973-ban készítette a Nővéreket, és ebből egyértelműen kiderül, hogy miért is tartják Hitchcock-utánzatnak DePalmát. A Nővérek szinte az összes sikeres Hitchcock filmből lenyúl igen fontos momentumokat, így A kötélből, a Hátsó ablakból, és a Psycho-ból egyaránt. És ezt nem úgy teszi, mint Tarantino, hogy más kontextusba helyezi, amúgy is tök ismeretlen filmek bizonyos jeleneteit. Nem, itt tök ugyanaz a funkciója, ráadásul akkor még Hitchcock is élt és dolgozott, nagy filmjei még nem halványultak el, illetve porosodtak be. Ezek a lopások nem csak kissé pofátlank (oké, DePalma imádta Hitchcock-ot, ezt lehet érezni, de akkor is elvetette a sulykot, Hitch simán perelhette volna a Nővérek miatt), de a filmnek is kissé hátrányára vannak, ugyanis így sokkal kiszámíthatóbbak a fordulatok.

Viszont a sok lenyúlás ellenére egyáltalán nem egy rossz film a Nővérek. A feszültséget még így tökéletesen fenntartja és finoman adagolja. Már az első, tök ártalmatlan jelenetekből érezhetjük, hogy valami nagyon rossz fog történni, hála a zenének, illetve az ügyes forgatókönyvnek, és persze Margot Kiddernek, aki valami elképesztően nagyot alakít a Nővérekben, kár hogy mégis mindenki úgy emlékszik rá, mint a csúnya Lois Lane-re. Ez a finom adagolás végül egy remek suspense jelenetbe, majd egy véres sokkeffektusba torkollik. DePalma használja az osztott képmezőt is, elég ügyesen és bravúrosan, de ettől még feleslegesnek éreztem. A mozi mindenesetre innentől is kellően feszült marad, hogy aztán a végkifejletben kirobbanjon. Ez a szürreális jelenetsor, ami a főhősnő szemében játszódik fekete fehérben, igazán hátborzongató, brutálisan belevezet minket ebbe a totális őrületbe. Azt hisszük, hogy össze is akar minket zavarni, de azt majd csak később teszi meg. A legutolsó jelenetet egyszerűen képtelen vagyok értelmezni.

A rendező, Brian DePalmában nem volt meg az az elegancia, mint Hitchcockban, az ő filmje annál jóval direktebb, brutálisabb és nyomasztóbb. Éppen ezért nyilvánvaló nyúlásai ellenére is abszolút megéri megnézni a Nővéreket.

Az óceánjáró zongorista legendája azon kevés filmek közé tartozik, amelyben nagyjából minden rendben van, mégsem nyerte el a tetszésemet.

A főszerepben egyik kedvenc karakterszínészemet, Tim Roth-ot láthatjuk, aki nagyon emlékezeteset alakít 1900-ként, aki egy emberfeletti tehetség, de sosem mer leszállni a hajóról. A fényképezés szintén gyönyörű, Koltai Lajos fantasztikusan szép képekkel festi meg számunkra ezt a világot. A zenét a filmzeneszerzők legnagyobbika, Ennio Morricone szerezte, és valóban csodálatos, méltó a maistro nevéhez. A rendezésbe szintén nehéz lenne belekötnöm, a film több ponton is úgy tűnik, mintha belecsúszna a giccsesség pöcegödrébe, de végül mindig sikerül ízlésesnek maradnia. Egyetlen problémám, hogy számomra kicsit túl dagályos volt ez a fajta történetvezetés, a mozi két órája nekem simán tűnt jólyan 3 óra körülinek. A forgatókönyv legandagyártási mechanizmusa kicsit túl direkten ért, de a film más helyütt is elég szájbarágós.

A másik lehetőség az, hogy Az óceánjáró zongorista legendája egy hangulatfilm, és engem nem a legjobb pillanatban ért, és talán megérdemel még egy esélyt.

Sokat hallottam már az év legjobb vígjátékáról, úgyhogy nagyon ideje volt már megnéznem, miről is van szó.

Az alapötlet kiváló, az emberek többségének van főnöke, és az emberek többsége természetéből fakadóan utálja, ha seggfej, ha nem. Úgyhogy bárki beleélheti magát a főhőseink sanyarú helyzetébe, aztán természetesen jókat röhöghet, amikor megszívatják a főnököket. Kicsit eszünkbe juthat a Hivatali patkányok, de ez a film nem akar olyan magasságokba emelkedni, megmarad a szórakoztatás szintjén. És valóban egész jól kihasználja a helyzetekben lévő humorforrást, a sztárszínészek pedig élvezettel lubickolnak a negatív szerepekben: Kevin Spacey az igazi nagy ász, Colin Farrell viccesen tapló, Jennifer Aniston pedig végre ledobta a jókislány klisét, és hihetetlen szexi ebben a nimfomániás perverz ribanc szerepkörben, olyannyira, hogy a mozi nézőközönségének férfijai egy emberként rohamoznák meg érte a vásznat. Ami egyébként egy kicsit hiteltelenné is teszi ezt a szálat, de vígjátékról lévén szó, ez nem túl nagy hiba. A főnököket egészíti ki remekül Jammie Fox is, aki szintén nagyon vicces. Hozzájuk képest az igazi főszereplők kissé elhalványulnak, de ez legyen a legnagyobb probléma.

A lényeg azonban az, hogy néhány poén ugyan nem működik, és nem is egyenletesen színvonalas a film, azért többnyire sokat lehet rajta röhögni, úgyhogy megkapja az ember azt, amit egy jó vígjátéktól joggal elvárhat.

Sajnos az ezt megelőző műsorra nem tudtam elmenni, pedig remek filmekről beszélgettek akkor is. Most pedig itt a harmadik előadás, ezúttal már a Corvin Filmpalotában.

Ami személy szerint nekem csalódást okozott. A Toldi hangulatát alapból jobban szeretem, mint az elmultiplexesedett "Filmpalotát", de nem is ezzel volt a legfőbb bajom. Elég kellemetlen volt, hogy a műsorvezetőnek Puzsér Róbertnek többször elromlott a mikrofonja, illetve hogy nem tudták lejátszani a Harcosok klubjából kivágott filmrészletet. De előfordult, hogy a villanyt felejtették égve, vagy épp minden különösebb ok nélkül lekapcsolták. Ezeket a bakikat és kínos helyzeteket Puzsér kivétel nélkül remek poénokkal oldotta fel, de attól még ciki volt.

Más tekintetben viszont sokkal profibb lett maga a műsor. Egyrészt jó ötlet ez az este 6 órás kezdés, így nem nyúlik át hajnalba a levetített film. Másrészről a műsorvezetők ezúttal tartották magukat a menetrendhez, nagyjából időben elkezdődött a beszélgetés, és nagyjából időben be is fejeződött. Sokkal pörgősebb, sokkal érdekesebb volt az egész, mint az első alkalommal. Ehhez hozzátartozik, hogy Puzsér műsorvezetőtársai közül nekem Farkas Attila Márton a személyes kedvencem, akivel a lehető legritkábban sem egyezik a véleményünk, ám stílusa, humora és kimagasló műveltsége révén ő az, aki leginkább fel tudja verni a versenyt Puzsér markáns véleménynyilvánításaival szemben. Most ő volt a beszélgetőpartner, de úgy éreztem a rádióban jobban ki tudott bontakozni az egyénisége, mint most a moziban, a közönség előtt. Természetesen érdekes véleményeket, új nézőpontokat hallhattunk a felsorolt kiváló filmekkel kapcsolatban.

Amik közül már az összeset láttam. Míg az első előadás hatására több filmhez is kedvet kaptam (az Egy makulátlan elme örök ragyogását azóta meg is néztem) most viszont az összes alkotást láttam. Ezek közül az Amerikai szépséget, a Harcosok klubját, a Más világot, és a Született gyilkosokat illene újra megnéznem, mert már jó rég láttam őket. Régebben ezek az filmek annyira nem jöttek be, de nyilván mai szemmel máshogy értékelném őket, mint 15-16 évesen. A Félelem és reszketés Las Vegasban-ról nem olyan nagyon régen írtam, valóban nagyon különleges, de szerintem nincs helye minden idők TOP 100 legjobb filmje közt. A Torrentével hasonlóan szkeptikus vagyok, de az ő figurája valóban van annyira kultikus, hogy helyet kapjon a listán. Maximálisan egyetértettem az Utolsó tangó Párizsban, a Nincs bocsánat, vagy a Veszedelmes viszonyok helyezésével. Az Utolsó tangó-ból ráadásul sikerült valóban kiváló és emlékezetes részleteket kiragadni, amelynek hatására kedvet kaphattak a megtekintésére azon elvetemültek is, akik még sosem látták. Bár az is igaz, hogy a rádióműsorban talán kicsit jobban körüljárták a film mondanivalóját, ezt most Farkas Attila Márton érdekességei ellensúlyozták. Végül a Las Vegas végállomás-t vetítették le 71. filmként, amit szintén láttam, így engedtem egyre fokozódó éhségemnek, ami a Wikinger étterem hamburgerei felé űztek a Corvin moziból.

Összességében jobb volt ez a műsor, mint a legelső, abszolút érzékelhető volt a fejlődés, csak a Corvin bakijait úszhattuk volna meg.

"- You Warrios are good, real good!

- The best."

Ez a Walter Hill rendezésében készült The Warriors nem más, mint a '80-as évek egyik legjobb filmje.  Bár 1979-ben készült, de ettől még a fenti állítás maximálisan igaz rá. Az én érdeklődésemet az Entertainment Weekly 50 kultfilmet összeállító listáján elért 16. helyezés keltette fel, amúgy semmit sem tudtam a moziról.

A The Warriors egy nagyon stílusos alkotás, amely előrevetíti nekünk a következő évtizedben kialakuló MTV klipesztétikáját. A vágások nagyon gyorsak, a szereplők folyamatos mozgásban vannak, aminek köszönhetően rendkívül dinamikus, pörgős az egész játékidő az elsőtől az utolsó percig. A verekedések rendkívül jól néznek ki, de ez is elsősorban a vágás érdeme, illetve az egész filmet meghatározó kiváló zenei aláfestésé, ami tökéletes összhangban van a kék szűrős fényképezéssel és a betondzsungel látványával. A történet maga nem érdemel különösebben szót, de arra jó, hogy kellően izgalmasan teljen el ez a másfél óra, ugyanis egy fél pillanatra nem ül le a cselekmény. Érdekes megközelítés az is, hogy a főszereplő Warriors banda igazából nem különbözik a többitől, csak azért velük érzünk együtt, mert ártatlanul üldözi őket az összes többi. A szereplőknek nem kell nagy alakítást nyújtaniuk, senki sem különösebben emlékezetes. Egyedül a Mercy-t alakító Deborah Van Valkenburgh-ot éreztem az átlagnál jobb választásnak, belőle áradt a szépsége ellenére is valami szakadt trampliság, ami elképesztően bájossá és vonzóvá tette. Talán még a '80-as években később kis görényeket alakító David Patrick Kelly emelkedik ki a színészek közül őrült gyilkosként. A képregényes hatást pedig Hill a 2005-ben készült rendező verzióban valódi képregénykockákkal, kiírásokkal és animációkkal fokozza, ami nekem nagyon nagyon bejött, de megértem, hogy az ilyen utólagos belenyúlás bántja a szemét a film régi rajongóinak.

Persze innentől kitalálhatjátok, hogy a The Warriors erényei ennyiben ki is merülnek, egy rendkívül felszínes, ám elképesztően stílusos és végtelenül szórakoztató filmmel van dolgunk, biztos megnézem még párszor. Valószínűleg a rendezőnek, Walter Hill-nek is ez a legjobb munkája, pedig olyan közismerten sikeres filmek fűződnek a nevéhez, mint a 48 óra, vagy a Vörös zsaru. Kevés olyan mozi létezik amely ennyire előre meghatározott egy évtizedet, illetve még 31 év elteltével is fiatalos és lendületes maradt.