A legutóbb látott filmek miatt már kezdett a szememben kicsit lerombolódni Louis De Funes mítosza, de ez a mozi teljesen helyrerakta. És az is kiderült, hogy pont úgy, ahogy a legtöbb színész, úgy Louis De Funes sem tud önmagában élvezhetővé tenni egy filmet, ahhoz kell mögé egy kiváló forgatókönyv, amit meg is kapott.

Az Egy kis kiruccanás gyakorlatilag nem más, mint a francia A tizedes meg a többiek. Egy hasonló hangvételű, a második világháború idején a németek által megszállt országban játszódó, humoros kisemberek története ez kalandokkal, illetve átöltözésekkel. A filmnek megvan a maga poénosan izgalmas hangvétele, rendkívül fordulatosan telik el ez a két óra, nagyszerű jelenetekkel tarkítva. A gőzfürdőben Tea for Two-t fütyölő Funesen egyszerűen szakadni lehet a röhögéstől. Jól megszokott figurája némi arisztokratikus mellékízzel bővül, aminek szegény Bourvil látja a kárát. Egyébként ő tényleg nem ér fel Funeshez komikusként, de végig szerethető karakter marad. A mozi legnagyobb ereje azonban a sziporkázó forgatókönyvben rejlik, amely az első perctől az utolsóig elvarázsol minket remek ötleteivel. Mindamellett feltűnt nekem, hogy az összes francia mindent feladva, szó nélkül segít a bajba jutott angol katonákon, fel sem merül bennük semmilyen más alternatíva. Ez azért nem igazán hiteles, de a mozi erényeit tekintve könnyen megbocsájthatóak is lehetünk.

A magyar szinkron ezúttal egy '86-os klasszikus, a Pannónia Stúdióban készült, és természetesen nagyszerűen sikerült. Funes magyar hangja Suka Sándor, akit nem túl sokszor szinkronizálta a francia színészt, ennek ellenére hamar megszokhatjuk, teljesen korrekt a szerepben, bár Haumann Péterhez azért nem ér fel.

Tegnap éjszaka láttam a filmet, reggel pedig nehéz volt eldönteni, hogy tényleg láttam-e, vagy csak egy borzasztóan zavaros rémálmom volt. 1985-ben készítette ezt a műremeket a Cannon Group, amelynek nem épp a színvonalas alkotások a védjegyei, illetve az a Tobe Hooper rendezte, akinek egyszer véletlenül összejött egy remek film, aztán soha többé nem tudott értékelhető alkotást felvonultatni.

Dehát ezek az előzmények sem készíthetnek fel minket arra, amit látnunk kell. Fél óra után már menekülni akartam, és kikapcsolni az Életerőt. Hatalmas akaraterővel bírtam csak tovább nézni. Egy kritikában sem szoktam leírni miről szól a film, de most komoly bajban is lennék, annyira egy zavaros baromság az egész film. Valamilyen szinten persze megmagyarázzák az eseményeket, ennek ellenére a legendás 9-es terv a világűrből-t idézi ez a túlzsúfoltság. Van itt elképesztően gyönyörű, meztelen nő, aki kiszívja az életenergiát, és telepatikus kapcsolatban áll az egyik űrhajóssal, akinek ő szándékosan a vágyai megtestesülése. De belekeverik ide a vámpírmítoszt, a zombi-apokalipszist, a földönkívüli testrablást és a hipnózist is. Az effektek a '80-as évekhez képest még viszonylag jók, így talán nem olyan ciki az összkép, mint amilyennek hangzik. A színészek teljesen jellegtelenek, és rosszul is játszanak. Az egyetlen ideális választás a Space Girl szerepében Mathilda May, aki sok filmmel ellentétben (S1m0ne) tényleg annyira szép és tökéletes, hogy elhisszük ő valakinek a vágyálma.

Az Életerőt azért éri meg legalább egyszer végigszenvedni, mert ekkora értelmetlen, zagyva baromságot nem sokat láthattok életetekben.

Mifelénk nem hallott erről a filmről még a kutya se, pedig egy hatalmas amerikai klasszikusról van szó, amelynek örökösen bérelt helye van a filmlexikonokban, illetve a hasonló filmes könyvekben. Ellentétben mondjuk A hét mesterlövésszel, melyet viszont gyakran kifelejtenek. Ebben a filmben a kor legnagyobb western sztárjai szerepelnek, John Wayne és James Stewart, a negatív szerepben pedig Lee Marvin, illetve szinte statisztaszerepben láthatjuk a későbbi spagettiwesternek emblematikus alakját Lee Van Cleefet. Filmtörténeti jelentőségű az a jelenet, amelyben John Wayne egy Bud Spencer maflással a leteríti.

Na de milyen valójában ez a film?

James Stewart túl öreg zöldfülű ügyvédnek, ráadásul kicsit túljátssza nem túl bonyolult szerepét, John Wayne szintén túl öreg ereje teljében lévő pisztolyhősnek, és pont ugyanazt alakítja amit mindig szokott, talán kissé unottabban, mint máskor. Lee Marvin pedig olyan, mintha seggrészeg lett volna az egész forgatás alatt, amit róla könnyedén el is tudok hinni. A sztori szép lassan halad a szokásos sablonos amerikai giccs mentén, amely bemutatja milyen nagyszerű is az amcsi demokrácia. Nagyon régimódi alkotással van tehát dolgunk akár a cselekményvezetést, akár a díszleteket, akár a színészi játékot vesszük alapul. Ezután már két évvel olyan sokkal szórakoztatóbb, és maradandóbb alkotás született, mint amilyen az Egy maréknyi dollárért, ezelőtt két évvel pedig ott volt a mai napig szórakoztató A hét mesterlövész.

Amiért a film klasszikus, az pedig egy két perces flashbackben történik meg a játékidő során. Kiderül ugyanis, hogy nem a béna James Stewart lőtte le egy párbajban a gonosz Liberty Valance-t, hanem John Wayne egy fedezékből. Mégis Stewart a hős, míg Wayne egyedül és magányosan hal meg. Ez valóban sokkal érdekesebbé teszi az összképet, de ez még egy igen gyenge kísérlet a western mítosz lebontására, pláne az Eastwood féle Nincs bocsánat tükrében.

A film ettől még lehetne szórakoztató, mint amilyen például a szintén Jhn Wayne főszereplésével készült Rio Bravo, de sajnos nem az. Emiatt a rövidke jelenetért pedig ma már kár végignézni. Amerikai sznobok persze mindig lesznek, akiknek ez tetszik (lásd imdb átlag), de attól még ez a film poros, idejétmúlt, és nem sok értelme van ma már megnézni.

Ridley Scott-tól alapvetően jobb filmet várnék el, William Monahantől pedig jobb forgatókönyvet. Több helyen is olvastam a filmről, hogy unalmas, vontatott és zavaros. Egyik sem igaz, a cselekmény folyamatos mozgásban van, mindig történik valami érdekes, és annyira nem bonyolult az összkép, hogy ne lehessen követni az eseményeket. Akkor mégis miért lehetett sokaknak ez az érzése? Azért mert a film elején nem tudunk senkivel sem azonosulni. Russel Crowe egy cinikus, dagadt nagyarcú főnök, Leonardo DiCaprió pedig egy lekezelő, nagypofájú szarházi. Így nem tud magába szippantani a mozi, úgyhogy csak sodródunk, és nem igazán érdekel senkit se, hogy mi fog történni, bármilyen profin is valósították meg az egészet. Mert amúgy a forgatókönyvön kívül minden rendben van, a színészek remekül játszanak (Mark Strong különösen emlékezetes), az akciójelenetek látványosak, a fényképezés nagyon szép. De mindhiába, ha egyszer itt van nekünk egy harmatgyenge szerelmi szál, Leo pedig teljesen ugyanazt hozza (öltözködésben, beszédstílusban, de még telefonálás módjában is), amit A téglában már láthattunk tőle. A végére persze inkább vele tudunk együtt érezni a történet előrehaladtával, de addig türelmesen el kell jutnunk. És mivel a filmnek szemmel láthatóan nincs igazi célja, ezért hiába pörgős a sztori, hiába jók a színészek, egyszerűen nem működik, nem tud száz százalékig bevonni a cselekményébe.

"A társalgóban voltam, amikor hallottam, hogy fuldokoltál. Elfogyasztottam a teám és a sütim, és azonnal iderohantam."

Ha már ennyire nagyon belejöttem Woody Allen legújabb filmjeinek világába, akkor ideje volt bepótolnom a nagyon sokat kritizált Fülest is. Mivel éppen egy könnyed, humoros filmecskére vágytam, így tökéletes választásnak tűnt.

És az is lett. Nem röhögtem halálra magamat, de azért nagyon jó poénokkal volt tele az egész játékidő. A cselekmény maga kellően fordulatos volt, a másfél óra alatt egy pillanatra sem ült le. A három főszereplő egyaránt élvezeteset alakított, Scarlett Johansson bájosan furcsa volt lökött újságírópalántaként, Hugh Jackman pedig szintén ideális gyanúba keveredett, kifinomult angol úriemberként. Woody Allen szintén játszik a Fülesben, és természetesen ezúttal is saját magának írta a legnagyobb beszólásokat, de jól megszokott figurája nem kerül mégsem tolakodóan az előtérbe. Bár az nagyon átjön a filmből, hogy Woody jobban ért a vígjátékhoz, mint a krimihez, ugyanis igazi meglepetésnek, vagy ne adj isten feszültségnek a nyomát se találhatjuk, mégis nagyon kellemesen eltelik ez a 93 perc. Woodynak még mindig rengeteg jó ötlet van a tarsolyában. A zenei aláfestés is tökéletes, Strauss, Csajkovszkij komolyzenéi mindig a lehető legjobbkor szólalnak meg, vagy éppen hallgatnak el.

A magyar szinkron viszont pocsékra sikerült a Füles esetében, jelentősen csökkenti a film élvezeti értékét. Woody Allen hangjának Szombathy Gyulát választották, aki remek komikus és kiváló színész, de alkatilag nem passzol egyáltalán Woodyhoz. A hangja szinte leesett a filmről, annyira nem illett oda. Scarlett Johansson pedig Haumann Petra lett, aki egy kicsit túljátszotta a karaktert, ezáltal jóval idegesítőbb lett, mint az eredetiben. Hugh Jackman sem járt jobban, aki egy nagyon simulékony, enyhén buzis magyarítást kapott, ami abszolút nem illik hozzá, mint színészhez. Egy szó, mint száz, ezt a filmet mindenképpen eredeti nyelven érdemes megnézni.

A Füles nagy valószínűséggel a Match Point utáni felfokozott várakozások miatt kapott rossz kritikákat annak idején, mert elvártak volna tőle valamilyen komolyabb mondanivalót, és nem kapták meg. Így pár évvel később mind színvonalában, mind poénok tekintetében a Füles tökéletesen beleillik Woody Allen életművébe. Egy pillanatra sem próbál többnek látszódni egy szórakoztató krimikomédiánál, úgyhogy kár lenne tőle mást várni.

Ezen a magyar címfordításon is jókat lehet derülni, ugyanis teljes inkompetenciáról árulkodik. Nagyon nehéz lett volna a The Cell ne úgy lefordítani, hogy A cella, de ezúttal sikerült. Azt, hogy mellesleg semmi köze sincs magához a mozihoz az már egy külön sztori.

Nem lesz ez a kedvenc filmem, mert annyira beteg és nyomasztó, amelyhez foghatót még keveset láttam. Ezt a filmet elsősorban a különlegessége, mégpedig a különösen elborult látványvilága miatt érdemes megnézni, mert tuti, hogy ilyet sehol máshol nem láthatsz, annyira szürreálisan egyedi az egész. Maga a sztori sem úgy alakul persze, ahogy várnánk. A főszerepben Jennifer Lopez nekem teljesen oké volt, jó hogy megmutatták a szexis oldalát is, nem próbáltak belőle egy kemény hősnőt faragni. Persze, azért érződik rajta, hogy nem színésznő, de nem teszi tönkre a filmet. Vince Vaughn-t viszont abszolút nem tudtam komolyan venni FBI ügynökként, túl sok humoros szerepben láttam, amikben azóta szerepelt. Viszont jópofa, hogy Novák Peti a karakter neve. A sorozatgyilkost Vincent D'Onofrio játssza, aki messze kimagaslik a két másik színészhez képest.

A történet érdekes vonulata, hogy megpróbál együttérzést kelteni bennünk az elképesztően beteg sorozatgyilkos után, de az esetemben ez kevésbé működött. Ezt a mozit nagyon nem ajánlom gyenge idegzetűeknek, mert annyira nyomasztóan durva, amilyet csak ritkán láthat bárki is. Viszont akik hozzám hasonlóan szeretik az érdekességeket, azok ne habozzanak!

Öt vagy hat évvel ezelőtt már láttam egyszer ezt a filmet, emlékeztem belőle bizonyos dolgokra, de annyira nagyon nem fogott meg, hogy újra megnézzem. Ma viszont úgy éreztem eljött az ideje.

Edward Nortonra természetesen emlékeztem, hogy mennyire jól alakít, pedig ez volt a legeslegelső filmje, mégis lazán lejátssza a vászonról az akkoriban szupersztárnak számító Richard Gere-t. Na ő viszont kifejezetten irritáló jelenség az őszes sármjával, meg a kisállatra emlékeztető fejével. Nem mondom, tökéletesen hozza amit kell, Nortonnak alapból sokkal látványosabb a szerepe. Ami még igazán említést érdemel az a forgatókönyv felépítése, ugyanis rendkívül fordulatos, de nem a megszokott hollywoodi értelemben. Az elején a szokásos sablonok mentén próbálja terelgetni a témát, mintha lenne valami nagy összeesküvés a háttérben, ingatlanügyletekkel, titokzatos eltűnt személyekkel, meg a többi hasonlóval. Aztán mindezen csavar egy nagyot, utána kifejezetten izgalmassá válik a már oly sokszor látott tárgyalás, de a végén még ezt is képesek megfejelni egy csavarral. Más kérdés, hogy a játékidő lehetett volna egy picit rövidebb, úgy talán még feszültebb lett volna az összkép.

Valamire viszont nem emlékeztem: a film zenéje átkozottul jó, nagy rendezői hiba, hogy ilyen ritkán csendül fel. Ti mindenesetre hallgassátok meg!

Nem akartam megnézni ezt a filmet. Így látatlanban valahogy olyan gagyinak tűnt ez a magyar alcím, azt hittem, valami western sci fivel van dolgom. A másik dolog meg, hogy Qui Gon Jinn és James Bond, mint westernhősök? Ugyan már. Erre csak rátett az a tény, hogy a kereskedelmi tévék a bemutató után elég hamar a műsorukra tűzték. Hogy mégis megnéztem, az leginkább az egykori A hét mesterlövésze rádióműsornak köszönhető.

A történet legelején in medias res egy hihetetlenül kemény, nagyon brutális hajsza kellős közepén találhatjuk magunkat. A színészeknek köszönhetően ráadásul teljesen össze is zavarodunk, hisz egyértelműen az üldözött Pierce Brosnan-nel érzünk együtt, de Liam Neesonból meg nem nézzük ki, hogy ne lenne jó oka lemészárolni ezt az embert. Egy flashback jelenet végül mindent megmagyaráz, de én ezt érzem az amúgy kiváló alkotás leggyengébb pontjának: jobb lett volna, ha homályban marad Neeson motivációja, de ha már muszáj volt akkor kitalálhattak volna a látottaknál eredetibbet is, vagy legalább aprólékosabbn kidolgozták volna.

A filmnek az egész játékidő alatt sikerül fenntartani a feszültséget, rendkívül izgalmas képsorokat, és ötletes meneküléseket láthatunk, amelyek néhol már erősen súrolják a valószerűség határát, de még így is lenyűgözőek. A forgatókönyv keménységét nehéz lenne érzékeltetnem spoilerek nélkül, legyen elég annyi, hogy nem éppen egy hollywoodi tucatsablonnal van dolgunk, itt bárki könnyen odaveszhet. A színészi játékra visszatérve: egyik főhősből se néztem volna ki alapból, hogy el tudnának játszani ilyen karaktereket (bár Pierce-ből egyszer egy pillanatra előbukkan a James Bond), a végeredményt tekintve mégis tökéletes választásnak bizonyultak. Mellékszerepben megjelenik Michael Wincott, aki a '90-es évek egyik legjobb gonosztevőket alakító karakterszínésze volt olyan filmeknek köszönhetően, mint a Robin Hood, a tolvajok fejedelme, az 1492, A három testőr, A holló, vagy a Két túsz között. Ezúttal nincs olyan nagy szerepe, de a jelenlétének mindenképpen örültem, és ugyanez igaz Az utolsó mohikánból ismert Wes Studi-ra is parányi szerepében. A történet az ő, és Anjelica Houston megjelenésekor átvált izgalmas thrillerből egy enyhén misztikus felhangú mozivá, amely nem éppen úgy végződik, ahogy várnánk.

Minden várakozásomat felülmúlta tehát a Seraphim Falls. Mondhatnám rá, hogy az utóbbi idők legjobb legjobb westernje, de teljesen más dolgokra helyezi a hangsúlyt, mint egy átlag westernsztori. Nem is a műfaji besorolás az érdekes hanem az, hogy ez egy kiváló film,a mit mindenképpen érdemes megnézni.

A '70-es években jelentek meg az USA-ban az úgynevezett blaxploitation filmek. Nem akarok filmtörténeti esszébe kezdeni, a lényeg, hogy ekkoriban már komoly piacot jelentettek a csak feketéknek készült filmek, és a polgárjogi harcok következtében megjelenhettek a vásznon az első néger hősök. Azonban ez nem tartott túl sokáig, ugyanis később rájöttek, hogy a legkifizetődőbb, sőt a politikailag leginkább korrekt megoldás az, ha egy mozira a feketék, illetve a fehérek egyaránt beülnek, és jól szórakoznak (lásd: Beverly Hills-i zsaru, vagy Halálos fegyver sorozatok). Magyarországra természetesen ezek a filmek egyáltalán nem jutottak el, hisz itt nem túl sok fekete lakott a '70-es években, viszont Amerikában komoly hatásuk volt a későbbi alkotásokra, melyek közül Tarantino Jackie Brown-ját illik ismerni. Viszont most már nekünk, magyaroknak is van MGM csatornánk, így élvezhetjük ezeket a filmecskéket.

Amikor az MGM csatorna beindult, mindenki nagyon örült, hogy mennyi nagyszerű régi klasszikust, és elfeledett kincseket láthat. Aztán jött a fekete leves: a katasztrofális, hallgathatatlan magyar szinkronok. Eddig még egyikbe sem sikerült belefutnom, hát most sikerült. Nehéz szavakat találnom az élményre, mert azzal keveset mondok el, hogy ez egy nagy és szép hagyományokra visszatekintő szakma undorító megcsúfolása. A színészek nem csak nem illenek egy csöppet se az általuk játszott karakterekhez, de egyáltalán hangsúlyozni se tudnak rendesen, a leghalványabb beleélésre se képesek. A szövegek pedig szimplán gyengék, amik értelmetlenné teszik az összképet. Annyira undorítóan rossz ez a szinkron, és annyit ront a film élvezhetőségén, hogy visszasírhatjuk a narrátoros videókazikat. Sokat beszélnek mostanában a szinkronszakma folyamatos hanyatlásáról, de ők valószínűleg nem hallották ezt. Ehhez képest ugyanis még a leggagyibb rtl-es, tv2-s újraszinkron is valóságos mesterműnek tűnik.

És hogy mi maradt meg nekem mindezek után a Fekete Caesar-ból?

A blaxpolitation feelinget nem tudták elvenni. A figurák öltözködése, frizurája és James Brown remek zenéi javítják az összképet. Az egyik számot még Guy Ritchie is felhasználta első klasszikusában A ravasz, az agy és két füstölgő puskacsőben. A főszereplő a később kultfigurává váló Fred Williamson, akit itt még alig lehet megismerni bajusz nélkül. A film maga egyébként A Keresztapa sikere nyomán jött létre, hogy legyen egy fekete gengszterfilm is. Biztos nagy siker volt akkoriban, de ma már igencsak megkopott a fénye. A sztori a szokásos sablon, csak kissé gagyibb kivitelben. Főhősünk egy tökös, becsületes fekete maffiózó, aki szereti az anyukáját, akit átvernek a nagyon gonosz fehérek, illetve akit minden ok nélkül elárul nem különösebben szép barátnője, meg a legjobb barátja. Mindezt epizodikusan úgy, hogy a jelenetek között ne legyen túl sok összefüggés. Az akció szekvenciák pedig csak szimplán gagyik. A fekete öntudat ma már innen nézve elég megmosolyogtató, főleg a nagy párbajnál, ami már-már a paródia határát súrolja; a nagyon gonosz rendőrfőnök sebesült hősünkkel, a veszélyes gengszterfőnökkel suvickoltatja a cipőjét, miközben pisztolyt szegez a fejére. Csak úgy, szimpla szadizmusból, minden józan észnek ellentmondva. Na de hősünket se kell félteni, aki ezután a fekete cipőpasztával bekeni a szétvert, lefegyverzett zsaru arcát, hogy őt is feketévé tegye.

Azonban kétségtelenül található pár remek jelenet is a filmben. Ilyen a főhősünk elleni merénylet, és az azt követő autós üldözés. Vagy a legutolsó jelenet, amelyben végül hozzá hasonló nigger utcagyerekek végeznek bátor fekete hősünkkel, és még az órát is lelopják róla, ezzel zárójelbe téve mindent, amit eddig láttunk. Nem csoda, hisz az író-rendező Larry Cohen maga is fehér volt. Amúgy érdekes módon gengszter és gyilkos hősünkön kívül nem nagyon található egyetlen pozitív fekete sem a filmben: vagy árulók, vagy semmirekellők, vagy bolondok, egyszerűen mindenki alkalmatlan. Szóval egy elég pesszimista film, szerintem ha igazi, tökös és a mai napig szórakoztató blaxploitation-t akartok látni, akkor inkább nézzétek meg az eredeti '71-es Shaftet Richard Roundtree-val.

A Drive egy olyan film, ami egy nagyon cool autós akciófilmnek próbálja magát eladni. Mintha a Halálos iramban 6. része lenne. Az emberek ilyen elvárásokkal beülnek a moziba, és mit látnak? Egy lassú folyású sztorit, amiben alig van párbeszéd, sehol egy hatalmas robbanás, vagy egy valamirevaló golyózápor. Így a Drive sokaknak elhiszem, hogy csalódást okozhat. Én sejtettem, hogy nem erről lesz szó, így nem voltak meg ezek az elvárásaim a mozival kapcsolatban.

Az első jelenet - bár mindenkinek egyértelműen A szállító ugrik be - nagyon szuper. Egyúttal felvillantja a film legfőbb erényét, hogy a készítők mennyire mesterien tudják borzasztóan egyszerű eszközökkel növelni a feszültséget. Ezután viszont nagyon leül a cselekmény, jó ideig nem történik semmi igazán lényeges, egyszerűen csak előkészítik a későbbi történéseket. A forgatókönyv egyébként nem igazán ütős, egyetlen jó dolog benne, hogy gyakran képes kijátszani az elvárásainkat, így nem arra halad tovább a sztori, amerre gondolnánk. Viszont én élveztem ezeket a lassabb jeleneteket is, mert éreztem, hogy úgy egyben van a film, és szívesen elmerültem a rendező által teremtett világban. Ilyen szempontból kicsit a Szárnyas fejvadász jutott eszembe, ott is el lehetett merengeni, szemlélődni a játékidő alatt. Másrészt meg feszültség, vagy az akciójelenetek, és az ezekben váratlanul feltörő brutalitás éppen emiatt sokkal erőteljesebbé válik, mintha minden 10. percben előfordulna valami adrenalin bomba. A mozi stílusát tekintve külsőségekben a '80-as évek világára hajaz, lásd a figurák öltözködését, vagy a soundtrack-et, míg a cselekményvezetés inkább a '60-as évekbeli thrillereket idézi. Nekem még eszembe jutott Melville A szamurája is, de azért az már tényleg művészi szintre emelkedett, amitől azért a Drive még messze van. A főszereplő Ryan Gosling hasonlóan hallgatag figura, mint Delon Costello-ja. Színészi alakítását tekintve nem sok dolga volt, mégis igazán helyén van a figura.

Ha ezek után még mindig vonzónak találod, a Drive-ot, akkor nézd meg! Ha nem, akkor inkább messziről kerüld el. Én nem sajnáltam rászánni másfél órát, de erős túlzásnak érzem, aki azt mondja rá, hogy ez az év filmje.

Új Woody Allen film, ráadásul tele jó színészekkel. Az ilyesmit nekem kötelező jelleggel meg kell tekintenem, úgyhogy a ma esti mozinak ezt választottam.

Nem mondom, hogy megbántam, mert nem beszélhetünk egyértelműen rossz alkotásról, de Woody-nak már nagyon rég elmúlt a fénykora. Ebben a filmben van négy cselekményszál, ebben van olyan, amelyik ízlésesen romantikus, van olyan, ami humoros ugyan, de olyan szánalmasan humoros, van amelyik csak szimplán idegesítő, és olyan is, ami egy kicsit szomorú. Közben a történet nem jut el sehonnan sehová, nem mond semmiről semmit, bár a narrátortól megtudjuk, hogy tulajdonképpen épp ez az alapkoncepció. És ha Woodyról, mint művészfilmesről beszélünk, akkor miért ne csinálhatna egy ilyen filmet, pláne ha ennyi sztár áll a rendelkezésére. Az más kérdés, hogy ezeknek a sztároknak gyakorlatilag semmit sem kell nyújtaniuk súlytalan szerepeikben. Mégis a sok hátrány ellenére egy nézhető filmmel van dolgunk, ami még csak unalmassá sem válik, hanem végig leköti a néző figyelmét.

A filmhez készült magyar szinkronról is szólok pár szót. Anthony Hopkins állandó, és kiváló magyar megszólaltatója Sinkó László visszavonult ettől a szakmától, így megpróbálják mostanában mással helyettesíteni. Ezúttal Reviczky Gáborra esett a választás. Ez azért érdekes, mert ő valaha tényleg az egyik legjobb és legsokoldalúbb magyar szinkronszínész volt, aki teljesen különböző szerepeket szólaltatott meg elképesztően magas színvonalon. Mára végtelenül modorossá vált, rosszabb esetekben pedig unottá, még rosszabb esetekben pedig kifejezetten affektálós, nyávogós hangszínnel teszi tönkre egyébként remek filmek magyar változatait. Ráadásul kicsit túlfoglalkoztatott is. Jelenleg ő az állandó magyar hangja Robert De Nironak, Jack Nicholsonnak, Morgan Freemannek, Clint Eastwoodnak, Arnold Schwarzeneggernek, Tommy Lee Jonesnak, Anthony Hopkinsnak és Végvári halála óta Al Pacinonak is. Enyhén sok, nem? Sőt, ezután felmerülhet a kérdés is, hogy kinek nem? Eljutottunk odáig, hogy Reviczky jelenléte kifejezetten ront az alkotás színvonalán. Ebben a filmben viszont nagy meglepetésként Reviczky kifejezetten lágy és kellemes Anthony Hopkinsként, bár azért azt se felejtsük el, hogy Sinkó még így is ezerszer jobban illett hozzá. A szinkron másik érdekessége, hogy Antonio Banderas állandó megszólaltatója Selmeczi Roland tragikus körülmények között elhunyt pár évvel ezelőtt. Őt most Varga Gábor helyettesíti, és így még fájóbbá válik Selmeczi hiánya: nélküle Banderas csak egy üres, jellegtelen szépfiú.

Bruce Willis egy kudarcba fulladt akció után már igencsak lestrapált, a feleségével meg a lányával sem épp a legjobb a viszonya, de aztán beindulnak az események. Ismerős? Nem, nem Az utolsó cserkészről írok, de nem is a Die Hard valamelyik részéről.

Ennek a filmnek nem tartozik az erényei közé az eredetiség, úgy nagyjából a meglepetés is teljesen hiányzik. Ez viszont csak a váz, nézzük meg mivel sikerült feltölteni. A feszültség például teljesen rendben van, tényleg végig lehet izgulni a játékidőt, aminek köszönhetően a két órás hossz sem tűnik túl soknak. Bruce Willisnek persze jól áll ez a szerep (hogyne állna jól, hisz a sajátja), a pszichopata gyereket alakító Ben Fosternek szintén. A kisgyerek sem végtelenül idegesítő, a többi szereplő viszont teljesen feledhető. A kissráccal kapcsolatban egyébként kialakul a sztoriban a nagyon tipikus Die Hard szituáció, amelyben ezúttal a kölyök játssza Bruce Willis karakterét, a jó öreg Bruce pedig a tehetetlen fekete rendőr figuráját. Érdekes, ám rendkívül szórakoztató fricska a készítők részéről, már ha szándékos egyáltalán. A befejezés egészen kiemelkedően jól sikerült, kár, hogy utána még le kellett zárni a csúcspont után egy másik cselekményszálat is. A sztori amúgy nem dúskál a humorban, de néhány jó poén azért akad erre-arra.

Lényegében egy nagyon sablonos, de egy estére simán megfelelő, izgalmas szórakozás, Bruce Willis rajongóknak meg persze kihagyhatatlan.

Előbb-utóbb el kellett érkeznünk Chuck Norris munkásságához. Eddig igyekeztem őt elkerülni, leginkább a Walker, a texasi kopóból, meg a Bruce Lee féle Sárkány útjából ismertem. A Delta kommandó még az igényesebb produkciókhoz tartozik a művész úr alakításai közül.

A szokásos bevezető után, amelyben a mi hős Chuck Norrisunk visszarohan az égő, mindjárt felrobbanó helyre a barátjáért, elkezdődik a valós cselekmény. Arab terroristák eltérítenek egy utasszállító repülőgépet, ahol a német stewardessel szegregálják a zsidókat, a nem zsidóktól. A csajt persze gyötri a német bűntudat, a terroristák meg úgy lehetnek vele, hogy ő már úgyis ért az ilyesmihez. A zsidók iránti érzékenységet a filmet gyártó Cannon Group vezetője Menahem Golan szavatolja, aki ezúttal a rendező székbe is beleült. Eltelik már egy óra a filmből, hőseink a Delta kommandósok pedig alig pár percre tűntek még csak fel. Ebben a moziban egyáltalán nincsen főszereplő, bár a végső akciójelenetek kétségtelenül a szupersztár Norrisra lettek hangolva, de ez kevés. Az ő színészi teljesítménye pedig valami elképesztő: rá még Van Damme is duplaköröket ver, mert ő néha legalább ripacskodik, meg látszik, hogy megerőlteti magát. Norrisnál ettől egy fél pillanatig nem kell félni. Egyetlen arccal mászik végig az egész filmen, amiből semmit sem vehetünk ki, mindig a zenéből kell kitaláljuk amúgy sem túl gazdag érzelemvilágát. A zene amúgy nagyon gagyi, nem jutottunk konszenzusra, hogy egy '60-as évekbeli sci fi-re, vagy egy nagyon régi videojátékra emlékeztet-e. Ez leginkább azért meglepő, mert Alan Silvestri írta, aki rengeteg nagyszerű akciómuzsikát komponált a tárgyalt évtizedben. A színészek közt megtalálhatjuk még a kiöregedett, alkeszfejű Lee Marvint is, akinek ez volt az utolsó szerepe, de hattyúdalnak éppen nem nevezném. Akciójeleneteket a 85. percig nemigen láthatunk, ami elég gáz egy akciófilm részéről, de a végén legalább beindulnak. Persze, akkor sem kell semmi nagy, vagy látványos dologra számítani, főleg Chuck Norris száguldozik rakétás motoron. Ezek a jelenetek kiváltképp viccesek az azóta igencsak elterjedt Chuck Norris viccek miatt. Amúgy annyira vészesen nem gagyi a film összességében, hogy igazi felhőtlen szórakozást biztosítson, csak annyira, hogy ma már egyáltalán ne tudjuk komolyan venni egy pillanatig se.

A történet végén a tökös amerikaiak kegyetlenül lemészárolnak rengeteg arabot, amíg azok csak egyetlen embert öltek meg az egész játékidő során. Mindezek után még nagy drámát is kéne éreznünk a halála miatt, ami annyira sablonosra sikerült, mintha csak a nagy klisékönyvből rántották volna elő. Ráadásul a végefőcímre 125 percet kellett várnunk, ami pont 45 perccel több, mint ami egy ilyen filmnél élvezhető lenne.

Ha Delon filmjére A macskákra azt mondtam, hogy noir szerűség, akkor ez már vérbeli film noir. Persze Franciaországban ezt série noir-nak nevezik, de a lényegen nem változtat, hisz pont a franciák voltak azok, akik ebben az időszakban felfedezték a '40-es évekbeli amerikai stílusirányzat nagyszerűségét.

Ez a film meg aztán noirabb a noiroknál. A remekbe szabott fekete-fehér fényképezés, a felejthetetlen képek, az egyedi beállítások önmagukban elvinnék a hátán az egész mozit, de itt ennél jóval többről van szó. A francia készítők ügyesen ötvözték a '40-es évek Amerikájának gengsztereit a saját újhullámukkal, így nem tűnik lenyúlásnak a dolog, hiszen van Az árulónak egyfajta jellegzetesen európai mellékíze, ami megkülönbözteti az átlag hollywoodi munkáktól. A rendező egyébként az a Jean-Pierre Melville volt, akinek leghíresebb alkotása A szamuráj, Alain Delon főszereplésével. Melville különlegessége abban rejlett, hogy fogott egy átlagos, ponyva gengsztersztorit, és annyira igényesen dolgozta fel, hogy az már művészi magasságokba emelkedett. Itt viszont nem Delon, hanem a még nagyon fiatal Belmondo a főszereplő. Ha Cartouche-ként nem lehetett akkoriban 100%-osan hiteles, akkor erre a szerepre nála jobb választás nem is létezhetett. Egészen a film végéig nem tudjuk hányadán állunk vele, ahogy akkoriban még a nézők sem tudhatták mivé növi ki magát. Játszott már újhullámos művészmoziban, de könnyed kalandvígjátékban is, még nem alakult ki róla egy kép az emberekben, mint az elkövetkezendő években. Ő alakítja a címszereplő árulót, és fogalmunk sincs, hogy tényleg egy gerinctelen féregként keveri játszmába a többi gengsztert, illetve a zsarukat, vagy pedig valamilyen célja is van ezzel, és ha igen, mi lehet az? A kihagyásos történetvezetésnek köszönhetően csak a játékidő vége előtt kicsivel derül fény a titkára. A másik főszereplő Serge Regianni igazából csak egy karakteres arc lehet mellette, semmi több. A történet váratlan fordulatokban igencsak bővelkedik, így bár nagyon kimért a tempó, azért érdemes odafigyelni, hogy ne veszítsük el a fonalat.

Melville alkotása, ahhoz képest, hogy nem egy igazán ismert filmről beszélünk, a mai napig hatásos, és nagyon színvonalas. Erről árulkodik a kiemelkedően magas imdb pontozás is, amely kivételesen teljesen jogos. Én se most láttam utoljára ezt a mozit!

Nem kecsegtetett túl sok jóval a film expozíciója, egy nagyon modoros, és teljességgel felesleges történet benyomását keltette. A rendező előző munkái közül, pedig a Szerelmes Shakespeare és a Corelli kapitány mandolinja lehet ismerős, ami szintén nem legjobb ajánlólevél számomra.