Ilyesmi se fordul elő túl sűrűn, hogy egy családi film, ami a szeretetről, az összetartozásról szól, ennyire mentes legyen mindenféle sziruptól és nyálasságtól. Pedig a film tanulsága egyértelmű, még ha nem is mondják ki nyíltan a szemünkbe, ahogy Hollywoodtól szokás.

A család kicsi kincse mindamellett ennél jóval többről is szól, a sikerről, a lúzerségről, és hogy mi választja el egymástól a kettőt, hogy mennyiben igaz az amerikai álom. Remek karakterekkel van tele a film: a sikertelen apuka sikertanfolyamokat tart, a szabadszájú nagypapa kokainista,az öngyilkos hajlamú homokos nagybácsi, a családjától elszakadni vágyó kamaszfiú, aki némasági fogadalmat tett, és a szemüveges kislány, aki szépségversenyen akar indulni. Egyedül talán az anyuka normális valamennyire. A legfurcsább az, hogy ezek a figurák nem válnak idegesítővé, hanem egyre szerethetőbbek lesznek, mindenkivel együtt tudsz érezni, megérted a fájdalmait, a motivációit. Amúgy meg kiváló és váratlan ötletekkel, fordulatokkal van tele a film, borzasztóan sokat lehet rajta nevetni, de mindeközben nagyon mély dolgokról szól, így egyszerre teljes értékű dráma is. Van olyan jelenet, aminek az elején legszívesebben sírva fakadnál, a végén pedig nem tudod megállni a nevetést. A legnagyobb poén az, hogy mindez egyáltalán nem kelt disszonáns hatást, hanem így tökéletes. A zene szintén csodálatos, egyfajta európai hangulatot kölcsönöz ennek az ízig-vérig amerikai alkotásnak. A színészek egytől egyig tökéletesek a szerepükre, remek alakításokat láthatunk.

Ha mindenképpen valami negatív dolgot kéne felhoznom a film ellenében, akkor az a katartikusnak szánt táncolós jelenet. Nagyon-nagyon hasonló történik az egy fiúról című film végén is, csak ott jóval hatásosabb, és tényleg megtörténik a katarzis. A család kicsi kincse ezzel együtt is egy csodálatos, különleges film, amit még biztos újra fogok nézni, mert érdemes.

"Én értelmiségi vagyok: okirat hamisítás, méregkeverés, pénz hamisítás, filmkritikák az igen. Na de gyilkosság?"

Egy magyar rajzfilmklasszikus, amit gyerekkoromban nem igazán szerettem. Dehát miért is kellett volna szeretnem, amikor tele volt groteszk figurákkal, és sehol sem volt egy tündibündi szereplő sem. Ha csak a fekete macskát nem számítjuk annak. Most újranézve sem vált a kedvencemmé, közelében sincsen a Vuk, vagy éppen a Macskafogó kiemelkedően magas színvonalához, de ettől függetlenül nem rossz mese egyáltalán. A rajzok szépek, kellően kidolgozottak, és jellegzetesek. A zene pedig annyira magyaros, amennyire azt csak el tudjátok képzelni. A karakterek közül most sem vált senki sem a kedvencemmé, de kétségtelen, hogy akadt benne jópár remek poén, verbális és képi egyaránt. Ezek többnyire olyanok voltak, amiket nyilván a gyerekek nem értenek, csak a felnőttek. A szinkronhangok természetesen elsőrangúak, dehát ez akkoriban alapdolog volt. Így végeredményben a Szaffi mindenkinek ajánlatos, de mély nyomokat tutira nem fog hagyni.

Nagyon különleges filmről beszélünk az Egy makulátlan elme örök ragyogása esetében.

A legjobban talán arra voltam kíváncsi, hogy Jim Carrey milyen drámai szerepben. Persze ott a Truman Show, de azért valamennyire az is vígjáték volt. Ez már a legkevésbé sem az. Szerintem Carrey alkatilag komikus szerepekre termett, ennek ellenére annyira kiváló ebben a filmben, hogy nem is Jim Carrey-t láttam egy szerepben, hanem Joel Barish-t a főszereplőt. Pedig nem egy könnyű szerep, végig kell utazni az érzelmi hullámvasút teljes skáláján, nagyon groteszk helyzetekben úgy, hogy ne váljon idétlenné a jelenet. És Carrey tökéletesen oldotta meg a feladatot. Kate Winslet szintén nagyszerű, ő is feloldódott teljesen a szerepében, de ez egy ilyen kiváló színésznőtől kevésbé érdekes, mint a jó öreg Jimtől. A többi szereplő is kitűnő egytől egyig, Kristen Dunst nagyon cuki, Elijah Wood-ot pedig nagyon lehet utálni a lúzer szerepében.

A forgatókönyv szintén remek, egyrészt a különleges, mindenki számára átérezhető alapötlet miatt, másrészt pedig valami egészen zseniális a felépítése, semmi hollywoodi sablont nem éreztem rajta. Ugrálunk az idősíkokban, a főszereplő elméjében, és a valóságban, mégis a végére minden tökéletesen érthetővé válik. Remek szituációk is adódnak, például a film végén mikor Joel megdicséri Clementine haját. Mindamellett ez a film sosem lesz a párok kedvenc filmje, mert elképesztően nyomasztó, véletlenül sem enged meg semmilyen nyálasságot, vagy illúziót a kapcsolatokkal szemben. Ennek ellenére ott lehetünk a főszereplőkkel a lehet legintimebb szituációkban, a legszebb pillanatokban, és a legmocskosabb, legundorítóbb, pokoli szenvedésben is. Ez a fajta őszinteség talán nem annyira nyerő sokaknál, mint a cukormáz, de nekem nagyon bejött. Tény, hogy kell egyfajta melankolikus hangulat a film befogadásához, de ha ez megvan különleges élményben lehet részed, ha megnézed az Egy makulátlan elme örök ragyogását.

"Nem érdekel a világ többi része..."

A régi verzió, Amerikában nagy klasszikusnak számít, erről tanúskodik az irreálisan magas imdb pontszám is (8 csillag). Nagy valószínűséggel tényleg a kor messze legjobb sci-fijével van dolgunk, de ez ma vajon mennyit ér?

Nagyon szerencsés húzás volt a készítők részéről, hogy a trükktechnika terén csak addig nyújtózkodtak, amíg a takarójuk ért. A visszafogottságnak köszönhetően nem válik nevetségessé élemedett kora ellenére ez az alkotás. Bár Gort, a robot már nagyon idejétmúlt, de érdekes módon ez hozzájárul a nagyon kellemes retro hangulathoz. Egyébként maga a csészealj, a repülése, vagy a fegyverek eltüntetése elég jól néz ki. Sajnos a találkozás jelenete a film elején, egyben a mozi csúcspontja is, de ennek ellenére megéri végignézni. A cselekmény nagyon ráérősen hömpölyög előre, de az elektromosság leállításától kezdve felpörögnek az események, és még némi feszültséget(!) is érezhetünk. Michael Rennie jól játssza Klaatu-t, de a többiek sajnos nagyon felejthetőek egytől egyig. A kisgyerek pedig nagyon közel van ahhoz, hogy idegesítő legyen.

A film azzal emelkedik ki a sorból, hogy nem mindenféle hatásvadász elemre épít, bár azok is jócskán adódnak benne, hanem intelligensen próbál elmondani valamit rólunk emberekről. Jószándékúan, de tény, hogy kissé naivan.

A 16 utca azt adja, amit várunk tőle, egy közepes akciófilmet. Bruce Willis ezúttal is a lecsúszott zsarut alkítja, de sokkal szarabbul néz ki most, mint bármelyik másik eddigi filmjében. Mert eddig legalább a borosta mögött lehetett látni a szeme csillogását, vagy a huncut félmosolyát, és voltak jó beszólásai, de most halálosan unottan csinálja végig a film sablonszerepét. Mos Def nála is sokkal rosszabb, kifejezetten idegesítő a nagydumás nigger című (igen, direkt szóismétlés!) sablonszerepben. A főgonosz, David Morse nem rossz, de egyáltalán nem emlékezetes. A 16 utca végét is elszúrták, kicsit túl tanulságos, meg túl hollywoodiasra sikerült. Ezek alapján szimpla elbaltázott lehetőség lenne a 16 utca, de azért annyira nem beszélünk elveszett filmről. Például az alapötlet szerintem teljesen jó, néhány igencsak érdekes és kreatív szitu is kialakul a történet folyamán. A noiros kezdést szintén eltalálták, egy pillanatra sem ül le a film tempója, a buszos rész pedig egyértelmű csúcspontnak tekinthető. Az akciójelenetek nem valami ütősek, de nem is erre hajt a film. Egyszeri megnézésre, tökéletesen alkalmas a 16 utca, de Richard Donnertől, aki olyan klasszikusokat rendezett, mint az Ómen, az első Superman, a Halálos fegyver sorozat, vagy épp a Maverick, azért én kicsit többet várnék egy közepes rutinmunkánál.

Nagyon kellemes, teljesen egyszerű, visszafogott, hétköznapi, francia film az Amikor énekes voltam. Nem akar nagy tanulságokat mondani, de még csak igazán emlékezetes sem lenni, megmarad egyszerűnek, végtelenül hétköznapinak, és hitelesnek. Depardieu remekül játssza az öregedő sanzonénekest, tulajdonképpen az ő vállain nyugszik a film. Kétségtelenül kell egyfajta, nyugodt, belassult, kissé melankolikus hangulat a mozi nézhetőségéhez, ugyanis semmiféle nagy dologra, érdekesebb eseményre, változásra, vagy katarzisra ne számítsunk. Kicsit a 3 évvel későbbi Őrült szívre emlékeztetett az Amikor énekes voltam, de a Jeff Bridges film azért némileg emlékezetes. Ha ezt megnézitek, és ráhangolódtok, nem fogjátok falba verni a fejeteket a végén, de igazság szerint akkor sem veszítetek túl sokat, ha éppenséggel kihagyjátok.

"Large Marge küldött..."

Tim Burton a kedvenc rendezőm. Ezt a hihetetlenül megtisztelő, már-már abszurdan nagylelkű titulust, egyéni ízlésvilágának, összetéveszthetetlen stílusérzékének, no meg jobbnál jobb filmjeinek köszönheti. Persze néhol becsúszott 1-2 gyengébb darab (Majmok bolygója, vagy az eddigi legrosszabb az Alice Csodaországban), de bőven kárpótolt mindezért a többi filmjével. Következő alkotása a Dark Shadows is nagyon ígéretesnek tűnik. A Pee Wee kalandjai volt Tim Burton első nagyjátékfilmje, korábban két kiváló kisfilmet készített az animációs Vincentet, és az élőszereplős Frankenweenie-t, de a Disney-nek mindkettő túl sok volt. A Pee Wee az egyetlen Burton film, amit eddig még nem néztem meg. Láttam belőle korábban részleteket, és azok alapján nem sok jóval kecsegtetett.

Az első negyed óra kész kínszenvedés volt, amíg még a főhősre épült a sztori. Pee Wee gyakorlatilag elviselhetetlen. Nem tudtam rajta egyszer se nevetni, annyira erőltetett, gyerekes, szánalmas és ciki volt. Aztán amikor beindult a road movie egy fokkal jobb lett a film. Néhány Tim Burton-re jellemző jelenet is adódik, ilyen a Large Marge-os kísértés, vagy Pee Wee rémálmai a bohócdoktorokról. Ezeket érdemes megnézni, mert legalább tudjuk Burton honnan bontakozott ki. A filmidézgetések is szellemesek a történet vége felé, megjelenik James Bond, Tarzan, Godzilla, az '50-es évek gyerekfilmjei, és a '60-asok szörfös filmjei egyaránt. Ezek az apró nüanszok teszik csak éppen hogy nézhetővé a Pee Wee kalandjait, egyébként egy borzalmasan rossz film.

Mégis, személy szerint iszonyúan hálás vagyok, hogy elkészült. Burton remekül csinálta, hogy legelső filmjében egy népszerű tévés karaktert szerepeltetett (bár belegondolni is szörnyű, hogy az amerikaiak annyira idióták, hogy ott Pee Wee népszerű lehet, pedig a 6.9 imdb csillag is erről a végtelenül szomorú tényről árulkodik). Mivel nagy sikert aratott ez a rémség, megnyílt az út a Beetlejuice felé, onnan meg már csak egy lépés volt a legendás '89-es Batman.

Szovjet horrorfilm? Hát létezik ilyen?

A bizottságokat állítólag úgy játszották ki, hogy egy orosz mesetörténetként adták be nekik az egész sztorit. Mindenhol leírják, hogy a forgatókönyv ugyanazon a Gogol novellán alapult, mint Mario Bava klasszikus The Mask of Satan című remekműve. Ezt azonban azért nem szerencsés megemlíteni, mert az összehasonlításban a nézőre gyakorolt hatást tekintve a Vij igencsak elvérezne Bava-val szemben. Különben sem sportszerű egy olyan rendezői tehetséghez hasonlítani, aki egymaga fektette le a műfaj alapjait, és filmjei a mai napig hatásosak. Ehhez az oroszoknak esélyük sem volt felnőni, meg különben sem volt gyakorlatilag semmilyen tapasztalatuk sem a horror területén.

A film maga alig több 70 percnél, viszont megtudjuk belőle milyenek is voltak az oroszoknál ezek a szép, hosszú snittek, a jó, lassú jelenetek, úgyhogy a játékidő jóval többnek tűnik. Nem mondom, hogy unalmas volt, mert érdekelt nagyon a történet, de hozzá kellett szoknom. A trükkjelenetek roppant bájosak voltak, nem lehetett nem mosolyogva nézni, ráadásul a sok festett háttér egy külön esztétikai élményt okozott az embernek. Az tetszett a legjobban, hogy egy olyan világban játszódott, amely valahol ismerős a számomra, de a megvalósítás egyáltalán nem szokványos. Az orosz, falusi, paraszti életet szintén megmutatja számunkra a rendező olyannyira, hogy néha úgy éreztem, sokkal inkább ezen van a hangsúly. A mesevilág ellenére nagyon kézzelfogható volt, az állatok etetése, az emberek reakció, és megannyi apróság, amely együttesen alkotta az összképet. A horrorjelenetek ma már természetesen nem ijesztőek; kellemesen hátborzongatóak, jó nézni őket, én ennél többet nem várok el egy '60-as években készült mozitól (bár Bava tudott ennél többet). A szereplőválasztás remekül sikerült, a boszorkányt alakító lány egyszerre tudott szende virágszálnak, és vérszomjas bestiának mutatkozni. Az pedig külön élmény volt nekem, hogy eredeti, orosz hanggal láthattam ezt a filmcsemegét.

Ez még azonban kevés lenne ahhoz, hogy igazán emlékezetessé váljon a Vij. A lényeg a film utolsó pár perce, amelyben főhősünket egy egész szörnyhadsereg rohamozza meg. Természetesen ez a jelenet legalább annyira poros, és avítt, mint a zenei aláfestés, de ennek ellenére hatalmas kreativitásról tesz tanúbizonyságot, mind a mai napig lenyűgöző a szörnyek sokfélesége. Rengeteg visszataszító külsejű lényt láthatunk, ügyes kameratrükköket, falból kinyúló kezeket, repülő koporsókat. Ez annak idején abszolút csúcstechnika volt, amerikaiak se nagyon tudtak ennél jobbat varázsolni a vászonra. Nagy kár, hogy épp a címszereplő Vij sikerült a leggagyibbra mai szemmel nézve.

A horror, mint műfaj iránt érdeklődőknek kötelező megnézni a Vij-t.

Nagyon nagy ötlet volt a készítőktől, hogy kitalálták a "svédelt" filmeket, amik híres filmek házilag elkészített remake-jei. Ehhez ügyesen hozzáfűzték a videotékás sztorit, amelyben a dvd végleg kiszorítja a vhs-t a köztudatból. De a sablonsztori a téka lebontásáról már annyira nem hiányzott, engem könnyedén meg lehetett volna venni ezzel a melankolikus hangulattal, viszont ez most nem sikerült. Kár, pedig nem csak az alapötlet jó, de helyenként kifejezetten zseniális pillanatok jutnak nekünk, amikor úgy igazán jó szívből, jó érzéssel lehet nevetni a baromságokon, amiket elkövetnek hőseink. Jack Black pedig most csak közepesen idegesítő, nem úgy, mint Pop, csajok, stb-ben, Danny Glover viszont drámaian megöregedett, remélem nem csinálnak újabb Halálos fegyvert. A baj pedig az igazából, hogy túl kevés a dráma, ahhoz meggyőző legyen, és nincs elég sok poén ahhoz, hogy igazán önfeledten szórakozzunk. Ennek ellenére feltétlenül megérte elkészíteni a filmet, ugyanis ilyen svédelt filmek árasztották el a youtube-ot, amik igencsak szórakoztatóak tudnak lenni. Láthatjátok például egyik kedvenc filmemnek, minden idők legszebb meséjének, az Ollókezű Edward-nak a kiválóan sikerült svédelt változatát. Jó szórakozást hozzá!

Végül egy Lucio Fulci filmmel fejezzük be giallo sorozatunkat.

A kör bezárult: az amcsik az olaszok ötleteit felhasználva (vagy lenyúlva, ahogy jobban tetszik) alkották meg a rendkívül népszerű, ám a giallónál sokkal egyszerűbb slasher alműfajt. A világ legnagyobb nyúlósai viszont kétségtelenül az olasz filmesek, akik minden divathullámot igyekeztek meglovagolni, miért pont ez maradt volna ki.

A Gyilkos rock-ot elnézve viszont ez egyértelműen felesleges próbálkozás volt. A majd' egy évtizeddel korábban divatos zsáner nem illik bele a '80-as évek csilli-villi környezetébe. A történet papírvékony, a párbeszédek gázosak, a színészek egytől egyig borzalmas alakítást nyújtanak, a végső csavar pedig kiszámítható, sőt várható, hisz Fulci saját magát másolta le. Az első gyilkossági jelenetet kétségtelenül nagyon hatásosan csinálták meg, de ezen kívül nem igazán tudnék semmi pozitívumot mondani, erre a nagyon B filmes próbálkozásra. Simán kihagyhattam volna.

Érdekes módon a Mokép leszinkronizálta, és kiadta ezt a filmet annak idején (de hogy miért pont ezt?), így ez az egyetlen giallo, amit magyar nyelven volt szerencsém (?) megnézni.

Igazából csak egyetlen elvárásom volt a Harry Brown-nal kapcsolatban, hogy Michael Caine legyen benne legalább olyan kegyetlen, mint a Get Carter-ben. Ott teljesen lenyűgözött ez a visszafogott, kegyetlen, kőkemény, ízig-vérig brit csávó, aki könyörületet nem ismerve állt bosszút. Most Michel Caine-nek jópár évvel idősebben, kell megmutatnia ugyanezt. És természetesen jól áll neki ez a karakter, a méltóság amely minden egyes jelenetben sugárzik róla feledhetetlen: tökmindegy, hogy épp bizonyítékokat tüntet el, vagy sír, vagy egy kórházi ágyon ébred, ez nem változik. Durvának szintén elég durva, amikor kell, de kicsit többre számítottam volna így 2011-ben, a CGI gore pedig tök hiteltelenné tette az amúgy reális jeleneteket.

Maga a film tök kiszámítható volt az első perctől az utolsóig, de amikor véletlenül mégsem, ott meg pont hibáztak a készítők ezzel a nagybácsi dologgal. Caine-n kívül a többi színész említésre se méltó, a suhancok hiteles arcok, és jó látni, ahogy kinyírja őket, de ennyi. A tempó lassú, és nagyon nem illik ehhez a visszafogottsághoz az első percek hatásvadász, öncélú és felesleges gyilkolása sem. Még szerencse, hogy az érzelmi húrokon néhol remekül játszik ez a film, legalábbis ami a főhőst illeti. Ugyanis ne legyenek kétségeink, az égvilágon semmi újat nem mutat nekünk ez a film, csakis kizárólag Caine bácsi rajongóinak ajánlott.

Lucio Fulci 1969-es filmje még jóval a nagy giallo hullám előtt készült, szóval ez is egy olyan film, amit csak utólag kategorizáltak be ebbe a műfajba. A Perversion Story nem annyira jó és emlékezetes, mint mondjuk a The Psychic, de azért megállja a helyét.

A Hitchcock Szédülés című klasszikusából átvett alapötlet és az ebből fakadó titokzatosság egy bizonyos szinten fent tudja tartani az érdeklődésünket, de izgalmakra, vérre, vagy gyilkosságokra ne számítsunk. Ellenben annál több erotikára: bár '69-es a film, és akkor ezt még nem volt divat ilyen nyíltan ábrázolni, ennek ellenére látogatást teszünk aktfotózásokon, sztriptízbárban, és láthatunk több szexjelenetet is. A főhősnőt alakító Marisa Mell aMellett, hogy többször is megmutatja a bájait, nemcsak lélegzetelállító szépség, hanem borzasztóan erős erotikus kisugárzása van. A történet első fele ugyanis nem tartogat számunkra túl sok izgalmat, de ő az, aki mindent kárpótol ezért. A főszereplőt játszó Jean Sorel gyakorlatilag ugyanaz a szimpatikus jófiú karakter, mint a Short Night..ban, azzal a különbséggel, hogy itt kicsit árnyaltabb a karaktere. Legalábbis a felesége mellett szeretőt tart, majd az elhunyt asszony hasonmásával szeretkezik, miközben többször is a felravatalozott nő jut eszébe. Azért ez elég perverz.

A történet második felében elmagyarázzák nekünk, mi miért történt, amitől elvész a titokzatosság, viszont innentől kezd ténylegesen izgalmassá válni a sztori. Maga a megoldás nagyon aprólékosnak, és jól megírtnak tűnhet első hallásra, de némi utánagondolás után nyilvánvaló lyukak tátonganak az ügyben. SPOILER! Például, ha örökölni akarták hősünk halála után a felesége életbiztosítását, azt elég nehéz lett volna úgy, hogy éppen a nő megölése miatt végzik ki. Ilyen esetekben nem sok biztosító fizet. Aztán a siralomház is túl korán jött el, ennyire a világon sehol sem gyors az igazság szolgáltatás. Ezektől viszont könnyedén eltekinthetünk, mert tényleg elképesztően izgalmas perceket láthatunk, amelyek alapból sokkal jobb színben tüntetik fel az eddig unalmas szofterotikus krimit. A végén ráadásul a különböző hely és időváltásokkal, meg a riporteres befejezéssel még feszültebbé sikerül tenni, az amúgy is ütős befejezést.

Ha úgy döntötök, hogy megnézitek a Rocco és fivéreit, úgy számoljatok az időtökkel, hogy egy három órás filmet fogtok látni. A legmeglepőbb ezzel kapcsolatban az, hogy mégsem unatkoztam, hanem kifejezetten élvezetesen telt számomra az idő.

Az akkoriban végbemenő társadalmi változásokat (vidéki földmunkáról a nagyvárosi iparba) akarja bemutatni Visconti egy család történetén keresztül, ami az elején hangulatos és realista, de a film felétől átmegy az egész egy teátrális melodrámába, ami egészen odáig fajul, hogy az egyetlen értelmes szereplő belemondja a tanulságot a kamerába, mint egy Szomszédok epizód végén. A színészek színpadiasan túljátsszák a jeleneteket, a jellemek végletesekig egysíkúvá válnak, és hiteltelenek lesznek a reakciók. Mégis tetszett a Rocco és fivérei, és nem puszta sznobizmusból. A kis apróságok teszik élvezetessé ezt a filmet, azok a dolgok amik később visszaköszönnek Scorsese vagy Coppola filmjeiben, itt szintén ezt a tipikus olasz világot látjuk. Ráadásul nagyon hatásosak a képek, szenvedélyes, és drámai a sztori, úgyhogy még úgy is élvezhető, ha Alain Delon sokkal kevésbé hiteles olasz bunyós szentként, mint jéghideg profiként, amit sok későbbi filmben láthattunk tőle. A Rocco és a fivérei ugyanis nagyon messze van a korábban már tárgyalt életérzéstől, helyette megkapjuk az olasz dolgos kisemberek mindennapi történetét. Hibái, hossza és avíttsága ellenére szerintem még ma is érdemes megnézni.

Sajnos nem az eredeti Pannónia Filmstúdiós szinkronnal láttam, ami szinte a filmmel egy időben készült, hanem az új, Magyar Televízió által megrendelt verzióval. Bár valószínűleg nem ér fel az eredeti színvonalához, de egy teljesen korrekt, jó minőségű munka remek színészek tolmácsolásában.

Mickey Rourke, Steve Guttenberg, Kevin Bacon, Ellen Barkin, Paul Reiser később mind-mind szerepeltek emblematikus filmekben, itt pedig a rendezővel együtt még csak a szárnyukat próbálgatták. Cselekményről, vagy valamirevaló történetről ne is álmodjunk, helyette nagyon kellemes nosztalgiát érezhetünk az '50-es évek iránt, amit kiválóan jelenít meg a film. Az események két korszak határán játszódnak a nyugalmas 50-es évek és a viharos 60-as évek közt, ugyanúgy a főhőseink is két korszak határán táncolnak; már el kéne kezdeni a felnőttkort, de még annyira nagyon nem akarják. Úgy látszik a dolgok nem sokat változtak az elmúlt 60 esztendőben.

Szóval a hangulat, a színészek, meg a korrajz miatt érdemes megnézni a Diner-t, de többet ne nagyon várjatok tőle. Vicces még, hogy egy jelenetet egy az egyben lenyúltak a nem sokkal korábbi Házibuliból, de ott igazából poénosabban jött ki.

Újabb giallok közé keveredett thriller. Rájöttem, hogy marketingszempontokból kategorizálták be ezeket a filmeket mind giallo-nak, egy szűk dvd vásárló réteg minden bizonnyal külföldön ugrik a műfajra.

Ennek a mozinak zseniális az alapötlete. Egy férfit teljesen lebénítanak, a teste gyakorlatilag halott, csak a tudata marad tökéletesen éber. Az orvosok pedig hullaházba viszik, aztán nemsokára irány a boncasztal. Ez kellően feszült alaphelyzetet teremt, nekem is vannak hasonló félelmeim a tökéletes bénulásról, vagy a halál utáni létről, úgyhogy ezt nagyon át tudtam érezni. Jean Sorel nagyon szimpatikus főhős, Barbara Bach pedig egy olyan gyönyörű nő, akiért igazán lehet aggódni, maga a rejtély pedig nagyon érdekes. Vannak tehát erős pontjai a filmnek, amik között még feltétlenül meg kell említenem a durva befejezést is, összességében mégsem beszélhetünk egy igazán jó filmről. A tempó pont kicsit lassabb a kelleténél, a rejtély megoldásaként funkcionáló végtelenül zavaros szektás szál pedig egyáltalán nem nevezhető kielégítőnek, ami nagyon tönkre vágja az egész filmélményt.