Most, hogy nemsokára itt a folytatás, gondoltam bepótolom eme végtelenül súlyos hiányosságomat. A Johnny English gyakorlatilag kétféle poénra épül: az egyik az, hogy Mr. Bean folyamatosan megpróbál úgy tenni, mintha ő lenne James Bond, a másik pedig azok a vérciki szituációk, amelyekbe a saját hülyesége folytán kerül. Míg az előbbi humorforrás nagyon jól működik, köszönhetően Rowan Atkinson elképesztő komikusi vénájának, ugyanis elég csak ránézni a fejére, ahogy megpróbálja magát szívdöglesztőnek, és magabiztosnak mutatni, addig a ciki jelenetek már felemás képet mutatnak; a temetés például elég gáz, a canterbury érsekes poénkodás pedig ismerős lehet a Csupasz pisztolyból, viszont a kórházban játszódó rész nekem például tetszett, ellenben a kakás pisztoly teljesen felesleges volt. A Johnny English mint Bond paródia sem állja meg a helyét, jóval több mindent ki lehet parodizálni, sokkal viccesebben abban a sorozatban, itt többnyire a Die Another Day szerű elektronikus csicsaháttérben bonyolódik a cselekmény, egy őrült francia körül, akit John Malkovich alakít, egészen jól egyébként, bár kétségtelen tény, hogy egy igazi Bond film gonoszaként sokkal jobban megállná a helyét, mint a 007-es valódi ellenfeleit alakító színészek az utóbbi 10 évben. Natalie Imbruglia kellemes háttérdíszlet, szerény véleményem szerint vonzóbb hölgyet is választhattak volna.

Mégis, nagyon gyorsan eltelik ez a 80 perc, sokszor lehet röhögni, ami igazából Rowan Atkinson tehetségét mutatja, aki még egy ilyen nem különösebben jó alapanyagból is képes szórakoztató, kellemes időtöltést varázsolni az egyszerű néző számára.

Az első részhez hasonlóan a történetnek itt sincs semmi szerepe, hanem kreatív és szórakoztató akciójelenetek sorjáznak, melyekben gyakran előfordul a Jackie Chanre jellemző helyzetkomikum. A motoros üldözést éreztem a film legerősebb jelenetének, de ezen kívül láthatunk még remek bunyókat, Jackie nem hazudtolja meg önmagát elképesztő ügyességgel és humorral viszi végbe ezeket az akciójeleneteket. A két korábban készült folytatással (Nagy balhé 2, A rendőrsztori folytatódik), ellentétben ez nem lett sokkal gyengébb, mint az első rész, ugyanis hihetetlen pergős maradt a tempó, egyik akciójelenetből hirtelen egy tök másmilyenben találhatjuk magunkat. Viszont nem mentes ez a film sem a hibáktól: a Chan társául szegődő három hölgy egyre harsányabbá, erőltetettebbé, és idegesítőbbé válik a játékidő során, ami jelentősen lerontja az amúgy elég magas élvezeti értéket. Ezért nem lett végeredményben jobb, mint az Istenek fegyverzetének első része, de azért abszolút érdemes megnézni.

Elindítottam a filmet, és megint mit látok? A főszerepben George Hilton és Edwige Fenech... Tényleg nem volt több színész egész Itáliában? Ezután kicsit tartottam is tőle, hogy egy újabb sablongiallo-t fogok látni, de az All the Colors of the Dark képes volt rengeteg új elemmel szolgálni számomra.

Már rögtön a főcím utáni jelenet nagyon durva: egy szürreális álomjelenetet láthatunk rohadó fogú banyával, terhes nővel, gyilkossággal egy teljességgel valószerűtlen díszletben. Ahogy folyik tovább a cselekmény, gyakran nem értjük a dolgokat, amire a forgatókönyvíró és a rendező még rá is játszik, ugyanis sose lehetünk teljesen biztosak benne, mikor vagyunk a valóságban, és mikor nem. Nem lehetünk azzal sem tisztában, hogy főhősnőnk őrült-e meg, vagy pedig a szerettei fogtak össze ellene. Ilyen szempontból egyébként beugorhat a Rosemary gyermeke, de nem vészes a hasonlóság. Címéhez híven, egy rendkívül sötét, elborult film, amely sok giallo elemet egyszerűen veszni hagy, például nincsen benne semmi krimi jelleg, vagy nyomozós szál, de még egy ismeretlen bőrkesztyűs gyilkos sem. Helyette kapunk egy enyhén misztikus vonalat, sátánista szektával, és nemi erőszakkal, amelyek az első jelenethez hasonlóan szintén nagyon egyediek, ami az egész alkotásra jellemző. Sergio Martino kiváló rendező volt, telis-tele van a film érdekes kamerabeállításokkal, átélezésekkel, amelyek Bruno Nicolai korrekt zenéjével együtt az első perctől az utolsóig folyamatos feszültségben tartják az embert, így az unalom teljesen kizárt. Edwige Fenech-t minél többször látom, annál jobban tetszik, fantasztikus ez a nő (igen, ezúttal sem szégyenlősködik). Ebben a szerepben bárki más idegesítővé válni, hisz annyira könnyen befolyásolható és gyámoltalan karaktert alakít, de mégis inkább arra gondol az ember, mennyire szüksége lenne egy erős, védelmező férfire. Aki határozottan nem George Hilton, mentségére szóljon, hogy bár főszereplőnek írták ki a stáblistán, nagyon háttérbe szorították egész végig. A film befejezése a történet szempontjából számomra csalódás volt, ám a kivitelezése mégis csodálatos, ahogy csavarok sorjáznak egymás után, a készítők pedig úgy játszanak a nézővel, mint az ördög a templomi orgonán, az utolsó csepp izgalmat is kifacsarva a történetből.

Na, azért ez a film se tökéletes. A párbeszédek például bántóan buták (bár lehet azért gondolom ezt, mert az angolul szinkronizált verziót láttam), illetve néha a sztori is kicsit erőltetett. Az a helyzet azonban, hogy erényei még így is simán felülmúlják ezeket az egyébként igen komoly hátrányokat, én meg kezdtem attól félni, hogy megunom a giallo-kat, de úgy tűnik elég különbözőek ahhoz, hogy ez ne történhessen meg.

Belmondo egy kevésbé ismert szerepéről van szó, viszont mag a film több szempontból is érdekes. A főhős ezúttal nem egy menő gengszter, hanem egy senki, aki menő gengszternek akar tűnni. És valóban a fiatal Belmondo-n nagyon jól áll a hosszú bőrkabát, és a sötét napszemüveg, de az egész történetben végig kikacsintanak nekünk az alkotók, hogy ezt egy pillanatra se vegyük komolyan. Kezdetnek mindjárt ott van az a jelenet, ami később a Taxisofőrt is megihlette, Belmondo a tükör előtt gyakorol a pisztolyával. Aztán jelen vannak még olyan esetlegességek is, amelyek minden bizonnyal nagy hatással voltak egy későbbi filmes, bizonyos Quentin Tarantino munkásságára. Az olyan jelenetekre gondolok, amikor a kőkemény gengszterfőnök tök véletlenül hasba lövi magát, vagy amikor a főhőst egy zebrán átvonuló gyereksereg miatt kapják el. Ennek köszönhetően elég kiszámíthatatlan lesz a történetvezetés, aminek mindig örülünk. Belmondo pedig természetesen hozza a szokásos, sármos, humoros figurát, de ezúttal a humor sokkal inkább a kisszerűségéből adódik, semmint a lazaságából. A szökését ügyesen összehozza, de az is annyira szánalmas, amennyire csak lehet. Kicsit tényleg emlékeztet Travoltára a Ponyvaregényben: olyan mint egy nagyra nőtt hülye gyerek, aki gizdáskodni akar, de valahogy nem igazán jön össze neki. A történet drámai befejezésében, balladai gengszterhőssé válhatna, ehelyett megalázóan rángatják el a rendőrök. Közben felcsendül a vidám zongoraszó, amely mintha ezt válaszolná a főhősnek: ez kellett neked? Hát megkaptad!

A Közelebb című film tetszett talán a legjobban az utóbbi időkből, a Diploma előtt pedig már évek óta nagy kedvencem. Ezt a két remek alkotást Mike Nichols személye köti össze, így hát elhatároztam, hogy ideje megnézni a rendező úr filmjeit. A Testi kapcsolatokkal kezdtem, de az sajnos még Jack Nicholson ellenére sem volt több, mint halvány előjáték a Közelebbhez képest. Most itt ez a Képeslapok a szakadékból...

Érzitek, milyen remek cím ez?

Ennyit tudtam róla, illetve hogy Nichols rendezte. Szerencsére csak ennyit tudtam, különben sokkal nagyobbat csalódtam volna. De ti csak csalódjatok! A történet Carrie Fisher (aki nem tudja, magára vessen) önéletrajzi regényéből készült, és olyan színészek játszanak benne, mint Meryl Streep, Shirley MacLaine, Gene Hackman, Anette Benning, Richard Dreyfuss, Randy Quaid, Oliver Platt, és Rob Reiner. Ebből is kitűnik, hogy Nicholsnak mekkora neve van a szakmában, de ebbe most ne menjünk bele. A színészek tényleg tökéletesek: Shirley MacLaine szerepe a leglátványosabb, remekül alakít, simán ellophatná a show-t, de nem Meryl Streep elől, akinek minden egyes rezdülése, pillantása, mozdulata annyira hiteles, amennyire egy színésznő csak az lehet filmen. Ez a nő teljesen egybeolvad a figurával, tényleg megvan az az illúzió, hogy ő az, akit alakít. Igazából nagysága előtt csak leborulni lehet. Külön pozitívuma még a mozinak, hogy nagyrészt forgatásokon játszódik, így gyakran kizökkentenek minket pár trükkel, amik elég humoros színezetet kapnak. A realista hozzáállás szintén nagy és elvitathatatlan erény, senki sem fekete-fehér, túl jó, vagy túl gonosz, nincsenek igazi szélsőségek.

És ez az, amiben a Képeslapok a szakadékból legnagyobb hátránya származik. Nagyon visszafogott az egész, nincsenek nagy drámák, nincsenek valódi konfliktusok, pedig a történet tálcán kínálja nekünk mindezt. Anya és lánya egyszer összevesznek, de akkor is végtelenül kulturált formában teszik ezt. Nem valóságos szenvedés folyik a szemünk előtt, aminek lenne bármi tétje, hanem hosszas szenvelgés, amiből én igazából egyáltalán nem kérek. Elhiszem, hogy a való életben is így történtek meg a dolgok, csak akkor egyrészt nem kell leírni, és pláne nem kell megfilmesíteni. Nincs igazából miért ajánlom bárkinek is ezt a filmet, a két színésznő remekül játszik ugyan, de ők a többi filmjükben is mindig csodálatosan alakítanak.

Miért akartam megnézni a Legendát?

Szeretem a '80-as éveket. Különösen a '80-as években játszódó meséket. Lehet, hogy csak azért mert ezeket láttam gyerekkoromban a tv-ben, lehet, hogy a hangulatuk miatt. Ridley Scott életművét is úgy nagyjából szeretem. Persze, voltak gyengébb próbálkozásai, de kétségtelen, hogy kiváló rendező. A főhősnőt alakító Mia Sara pedig személyes kedvencem, egyszerű szépségén túl van benne egy olyan különleges báj, ami már kiskorom óta fogva tart, legyen szó az Időzsaruról, vagy akár a Meglógtam a Ferrarival-ról. Sőt sokakkal ellentétben nekem igazából Tom Cruise-al sincs problémám: nem egy színészisten, de az olyan filmekre, mint a Top Gun, vagy a Mission: Impossible teljesen jó volt. Mégis... valamiért volt bennem egy olyan érzés, hogy ezt nem kéne megnézni...

A Legenda sajnos egyáltalán nem jó film. A látványvilággal még nem is lenne feltétlenül baj, de főleg az elején annyira giccses, amit látunk, hogy nehéz a filmen tartani a szemünket. Később ez a probléma megoldódik, de helyette annyi más adódik. Mia Sara ebben a filmben, mintha nem is ő lenne, valami érthetetlen oknál fogva, mintha hiányozna belőle mindaz, amit szeretek benne. Tom Cruise pedig visszataszítóan nyálas, és hiányzik belőle mindennemű macsóság, ami azért más filmjeire jellemző. A mellékszereplők egyáltalán nem humorosak, ami azért igazán nagy baj, mert érezhetően humorosnak szánták őket. Egyébként a poénok hiánya jellemzi az egész alkotást. Ugyanígy lemondhatunk az izgalmakról is, ami igazából azért tökmindegy, mert úgyse tudunk azonosulni senkivel. Egyedül a főgonosz figurája emlékezetes: Tim Curryre ugyan semmi szükség nem volt, mert a maszk mindent kitakar belőle, de ő valóban végtelenül gonosz és félelmetes. A maszkmesterek kiváló munkát végeztek, mert ez is kicsit túlmegy a határokon, és giccsessé válik, de az biztos, hogy nem felejtjük el egykönnyen. Emiatt a karakter miatt viszont egyáltalán nem tudnám gyerekeknek ajánlani a filmet, jóízlésű felnőttek meg alapból kerüljék el messzire, nagy nevek ide vagy oda.

"Fiam, nem beszélhetsz így apáddal, amíg igazán, és jól meg nem keféltél valakit."

A Tűzfény a viktoriánus Angliában játszódó szerelmi történet, ami alapján könnyen asszociálhatnánk a Jane Austen nevével fémjelzett regények stílusára, de nem kell. Ez a film nem olyan. Nincsenek benne az élettől totálisan elrugaszkodott, képtelen dialógusok, könnyed okoskodások, ez annál sokkal keményebb és súlyosabb alkotás. Miközben néztem, egészen biztos voltam benne, hogy regényadaptáció, annyira jól kidolgoztak benne mindent. Pedig egyáltalán nem: az egész az író-rendező William Nicholson érdeme, aki sem ezelőtt, sem ezután nem rendezett, bár írt jónéhány forgatókönyvet.

A történet valós alapokból táplálkozik Bolíviában a Bechtel tényleg privatizálta az ivóvizet, de még az esővizet is tilos volt összegyűjteni. Nem csoda, hogy ezek után előbb tüntetések alakultak ki, amik zavargásokká, később pedig egyenesen lázadássá fajultak, ami egészen addig fokozódott, amíg már a rendőrök és a hadsereg sem léptek fel a nép ellenében. Rengeteg sebesült és halott árán végül a bolíviaiak győztek. Ismét övék lett a víz.

Ez egy nagyon fontos, rendkívül abszurd, hihetetlen drámai, és felemelő történet a közelmúltból. Fontos, mert ha a multicégek kisajátíthatják végletekig a természet minden erőforrását, akkor már tényleg közeleg a világvége. Abszurd történet, mert ezek után már a levegőt is megadóztathatják, ha az emberek eltűrik. Drámai, mert el tudtok képzelni egy olyan világot, amelyben nem tudsz vizet adni a saját gyermekednek, és végig nézed, ahogy szomjan hal? Vagy éppen az utcán rendőrök nyomorítják meg, ahol ő valóban az igazságért küzd. És mégis felemelő, mert a nép valós akarata győzött a multinacionális cég pénzéhsége és az általuk bábként irányított kormány fölött. Ha engem kérdeztek ez ideális film téma, minden megvan benne ahhoz, hogy egy kiváló alkotás születhessen.

A filmkészítőknek még egy remek ötletük is volt: a helyszínen játékfilmet készítő csoport segítségével párhuzamot vontak, és elgondolkodtató analógiát teremtettek e történet, és Kolombusz partraszállása köré, illetve ez a szál lehetőséget is adott arra, hogy bemutassa miért költséghatékony Bolívia egy cég számára. További erénye a filmnek a korrekt színészi játék, és hogy sok amerikai társával ellentétben nem fordul giccsbe a sztori. Viszont épp ezzel van a nagy probléma, hogy túlságosan is visszafogott az Ismeretlen föld (ha tudja valaki, hogy mire utal a magyar cím, kérem jelezze). Egyáltalán nem használja ki a legcsekélyebb mértékben sem a sztoriban rejlő potenciált. Nincs meg benne semmi, a fentebb felsorolt abszurditásból, drámából, vagy emelkedettségből. A filmesek a főszereplők látjuk őket, hogy félnek, idegesek az egyik srácra, mert tüntetni jár, és tulajdonképpen ennyi. A lázadásról láthatunk pár jó felvételt, meg a kegyetlen rendőrökkel is szembesülünk, de ez a film egyszerűen nem volt elég bátor, elég nagyszabású ahhoz, hogy igazi mélysége legyen. Így pedig tulajdonképpen nincs miért ajánlanom bárkinek. Közel sem nézhetetlen, inkább közepes, ami viszont végtelenül dühítő egy ennyire igényes alapanyag esetében.

Megörültem, amikor megjelent a stáblistán Edwige Fenech neve. De az örömöm is múlt, mert alatta egyből kiírták George Hiltont. És pontosan azt kapja tőlük a ember, amit vár: Edwige még mindig a filmvászon legszebb női közé tartozik. Huncut macskaszemének, bájos ám mégis tekintélyt parancsoló arcának, és hibátlan testének nincs férfi, akii ellent tudna állni. Természetesen ebben a filmben is gyönyörű, legszívesebben egy emberként rohanna mindenki meg... megvédeni. George Hilton meg számomra egyre idegesítőbb, de ezúttal szerencsére nem adtak neki túl sok teret.

A történet a legelején kicsit még zavaros, sok a történetszál, és kicsit nehezen is indul be. Ott van például a teljesen felesleges bunyó a fekete csajjal, aminek semmi funkciója sincs. Ráadásul feltűnően emlékeztetnek bizonyos dolgok a Szerelmi vérszomjból: például Edwigét itt is üldözi a perverz expasija, csak ez az alak kevésbé brutális, mint a másik alkotásban. Viszont ha túltesszük magunkat ezeken, egy egész jó giallo-t láthatunk. Ami a legjobb benne, hogy a cselekmény végig pörög, lehet rajta izgulni, nincsenek felesleges üresjáratok, hanem végig fenntartja az érdeklődést. Ráadásul van benne, minden ami szem-szájnak ingere: véres gyilkosságok, titkok, undorító részletek, leszbikusok, szexjelenetek, magyarán a jó olasz film legfőbb ismérvei. Ami rossz benne, hogy ezúttal elmarad a már megszokott nagy csavar. Általában úgy szokott lenni, hogy ráterelik több szereplőre is a gyanút, a végén pedig valami egészen más sül ki a dologból. Ebben is több gyanúsítottunk van, aztán kiderül az egyikről, hogy ő az. Nekem ezek után ez így kissé kevés volt.

A zene egyébként tetszett, ismerős is volt valahonnan, és a rendezéssel sem volt gond, sőt még a forgatókönyv is úgy egyben volt. A Bloody Iris íg egy egész korrekt giallo apróbb hibákkal, ami simán ajánlható bárkinek

Egy animációs westernfilm? Naná, hogy érdekel!

Volt benne egy csomó minden, ami tetszett: a csörgőkígyó például az animációs filmek történetének legjobb gonosztevői közé tartozik. Kezdetben felépítik a legendáját, és később sem okoz csalódást nekünk. Érdekes, félelmetes, izgalmas figura. A többi szereplőre sem lehet panasz, annyira hihetetlenül bűnronda mindegyik, amilyet még tényleg nem láthattunk animációs filmben. Aztán itt vannak az akciójelenetek, amik szintén fergetegesek, mindegyik elképesztően látványos, sőt hangulatos, de még izgalmasak is. A legjobb természetesen a denevérek támadása, ami alá bekeverték a Valkűrök lovaglását. De még egyébként is rengeteg utalást találhatunk mindenféle filmre; bevallom a Hunter S. Thompson utalás nekem elsőre nem volt egyértelmű, de Clint Eastwoodot, mint a Vadnyugat Szellemét, már nehéz lett volna nem észrevenni. És milyen igaz: ki más is lehetne a Vadnyugat Szelleme, ha nem Clint Eastwood? Emellett egyértelmű kiszólást hallhatunk A Jó, a Rossz és a Csúfból (You, Son of a...), a történet maga pedig sok elemében a Volt egyszer egy Vadnyugatot idézi. A nyomorék üzletember a végén meg is mondja a bérgyilkosnak, hogy neki már leáldozott az ideje. No meg itt is meg akarják venni az asszony földjét. Nem feltétlenül gyerekeknek szól a film, legalábbis 7-8 év alatt biztosan nem. Láthatunk jópár halált, átlőtt szemű, vagy éppen elgázolt állatot.

A film maga gyönyörűen animált, ami elsősorban a figurákon látszódik, de néhol a hátterek is elég szépek, már-már a giccsesség határát súrolják, máskor viszont meg pont, hogy túl sivárak és unalmasak. Sajnos ez néhol a sztorira is igaz. Sokszor lassabb a kelleténél, és ez a 110 perc túlontúl hosszú egy rajzfilmhez. Továbbá számomra elvárás, hogy egy ilyen film humoros legyen, a Rango pedig nem igazán vicces. Egyszer-kétszer lehet ugyan nevetni rajta, de ennél jóval többet vártam volna. Ezek pedig mind elég nagy hibák ahhoz, hogy ne váljon klasszikus, vagy éppen remekmű a Rango-ból. Szerintem sokkal jobban is ki lehetett volna használni ezt a hatalmas western-hagyatékot. Az mindenképpen érdekes, hogy már az amcsiknak is inkább a spagetti western jut eszükbe, ha reflektálni kell erre a műfajra. Úgy látszik a minőség mégiscsak fennmarad, míg a gagyi eltűnik. Azért csak nézzétek meg a Rango-t, megéri. Van benne egy gyönyörű jelenet, amelyben főhős gyíkunk átkel az úton.

A kaktusz virágát sose néztem meg, mert látatlanban egy humortalan giccses '60-as évekbeli szarnak tartottam. Nem is tévedhettem volna nagyobbat. Mindössze annyiban volt igazam, hogy '60-as évekbeli.

Azt viszont legmerészebb álmaimban sem gondoltam volna, hogy idős kora ellenére az utóbbi időben látott vígjátékok közül messze ez lesz a legviccesebb. Egy vígjátékról pedig ez a legeslegnagyobb dicséret, amit el lehet róla mondani, hogy végigneveted az elejétől a végéig. Ráadásul a filmnek nem harsány, térdcsapkodós humora van, hanem inkább olyan finoman szellemes, az ember mégis kénytelen hangosan nevetni. A forgatókönyv ugyanis isteni, maga az alapszituáció már önmagában vicces, aztán ezt még képesek úgy csűrni-csavarni, hogy még viccesebb legyen. Mindehhez ráadásul elsőrangú dialógusokat írtak, olyan riposztok hangzanak el, amilyet ritkán lehet filmekben hallani. A színészek pedig csodálatosak ehhez az anyaghoz. Walter Matthau tulajdonképpen marad a szerethető, link mackó karakternél, de az idősödő Ingrid Bergman már valóban nagyszerű. A Casablanca fátyolos szemű dívájaként legalább olyan hiteles, mint e film begyöpösödött, jéghideg vénlányaként, aki a történet során fokozatosan kivirágzik. Nála csak Goldie Hawn jobb, aki az egész vígjáték szíve-lelke. Annyira imádnivaló, cuki kiscsaj még itt, amilyennek soha ezután nem láthattuk, az ember egyszerűen csak nézi azokat az óriási szemeket, az édes kis pofit, és ha akarja, ha nem, teljesen belecsavarodik.

A magyar szinkron pedig egy régi klasszikus, és valami szenzációs. Nem hallottam az eredetit, de ezek után nem is akarom, biztos vagyok benne, hogy kevésbé lenne vicces a film e nélkül a fordítás, és a magyar színészek fantasztikus teljesítménye nélkül. Ha tehetitek, ti is szinkronnal nézzétek meg a blog eddigi történetének talán legviccesebb filmjét.

Egyre inkább úgy érzem, hogy érdemes lenne elgondolkodnom, mi az igazi különbség a giallo és a krimi között. Mert ebben a filmben aztán minden megvan, ami egy giallohoz kell, de sokkal közelebb kerül a krimi vonalhoz, mint bármelyik giallo. Mi sem bizonyítja ezt jobban, minthogy a főhős ezúttal nem más, mint a rendőrfelügyelő, akit Giancarli Gianni játszik. Jóval később olyan filmekben tűnt fel, mint a Hannibal, vagy a Casino Royale. Ilyen fiatalon még hiányzik belőle az a nyugodt, kellemes sárm, ami időskori alakításait jellemzi, de így is nagyon korrekt alakítást nyújt, és nem csak a George Hilton féle antitalentumokhoz képest. Karaktere még kissé árnyalt is, ezúttal nem a magabiztos, tökös rendőrt látjuk, hanem egy kétségek közt vergődő, olykor hibázó, máskor megszégyenülő férfit, amely sokkal több teret enged az azonosulásra.

A gyilkos sem csak egyszerűen lemészárolja az áldozatait, hanem előbb lebénítja, majd ilyen tehetetlen állapotban megkínozza őket. A hölgykoszorú szintén figyelemreméltó, elég ha annyit mondok, hogy két Bond lány is szerepet kapott: a már kissé kiélt Claudine Auger, és a még fiatal Barbara Bach. Ennio Morricone aláfestő zenéje közel sem tartozik életművének jobb darabjai közé, mégis feszültségteljes atmoszférát teremt az egész filmhez. Szerencsére láthatunk néhány igazán kiváló jelenetet: ilyen a sunyi pókos támadás, a dinamikus futós üldözés, de nagyon emlékezetes még Barbara Bach halála, illetve egy mesteri suspense jelenetet is sikerült felépíteniük, amelyben a mit sem sejtő, leendő áldozat el akarja küldeni felügyelőnket a lakásából, miközben a gyilkos a másik szobában van. A finálé pedig ismét egy újabb csavart, és nem várt izgalmakat tartogat a számunkra.

Azonban ez a film sem hibátlan: néhol nincs rendben a jelenetek dinamikája, túlzottan belassulnak az események, különösen a történet elején. És a legvégén újra megjelenik a Psycho óta jól ismert, giallokban sajnos előszeretettel alkalmazott "megmondóember" aki felfedi nekünk a gyilkos motivációt, természetesen teljesen légből kapottan. Mégis hibái ellenére remek kis filmhez volt szerencsém.

Az ilyen filmekről utálok a legjobban írni!

Nem elég rosszak ahhoz, hogy legyen mit kritizálni, és nincsenek olyan erényei, amiket ki lehetne emelni. Persze olyan filmről a lehető legjobb írni, amikben jócskán találni pozitívumot és negatívumot egyaránt. Megint más dolog, ha annyira sokrétű egy film, hogy érdemes kielemezni, vagy mélyebben elgondolkodni rajta. De mit írjak én erről a '68-as spagettiwesternről?

Sokat merít A Jó, a Rossz és a Csúfból, csak itt már nem elégedtek meg 200 ezer dollárral, itt már 3 millió kellett. Persze, nehéz lehetett Leone árnyékában pénzt keresni, de valahogy azért csak meg lehetne oldani. A főszereplő Thomas Milian olyan mint, egy született mexikói, de a La Resa Dei Contiban sokkal emlékezetesebb és érdekesebb volt ugyanez a karakter. A többiek igazán említésre se méltóak. És ez a nagy baj a Run Man Run-nal, hogy minden pont kevés benne. Nem elég érdekesek a karakterek, nem elég pergős a sztori, nem elég átélhető a dráma, nem elég viccesek a poénok, nem elég jó a zene, nem elég izgalmas a történet, nem elég fordulatos a cselekmény. És mégis egyikkel sincsen igazán komolyabb probléma, de ha csak egyvalamiben kicsit jobb lenne, már sokkal élvezhetőbb lenne az összkép. Így megmarad egy tökéletesen felejthető tucatspagettinak.

"Ezt a kocsit most vettem a minden pénzemen"

Ez a film is a nézhető magyar alkotások táborát erősíti. A színészek kivétel nélkül parádésak, főleg Eperjes Károlynak van nagyon erős kisugárzása. Ternyák Zoltán maga a tökély, Törőcsik Mari imádnivaló, még annak ellenére is, hogy kicsit saját magát adja, Bordán Irén pedig nagyon szexis. A forgatókönyv is ügyese megírt, telis tele van jobbnál jobb szövegekkel, és az epizodikus felépítés ellenére is végig egyben marad a történet, és nem lankad a figyelmünk. A rendezés alapkoncepciója a dokumentumfilmszerűség lehetett, éppen ezért erős a szatirikus vonal, amely közben persze vicces is. A háttérben pedig valószínűleg a Magyarországon akkoriban éledező kapitalizmus kritikája figyelhető meg. A halálesetet a végén kicsit túlzásnak tartottam, de aztán hamar beláttam, hogy nem véletlenül kellett ennek így történnie.