A Torso-ban is a bőrkesztyűs sorozatgyilkosos főszál mentén halad egy leszbikus mellékszál, de szerintem már sokkal közelebb áll a slasher műfajához, semmint a klasszikus értelemben vett giallo-hoz.

A kriminek búcsút inthetünk, a rendőrök csak jelzésszerűen vannak itt, pont nem derítenek fényt semmire. A hősök fiatal csajok, akiket sorban lemészárol egy álarcos alak, az erkölcstelen, leszbikus némberek mind meghalnak, egyedül a viszonylag tiszta főhősnő élheti túl. Csavarról ezúttal tényleg nem beszélhetünk, ez volt az első giallo(?), ahol kitaláltam, hogy ki a hunyó. A Torso ezen kívül még több sebből is vérzik: a szereplők között persze vannak szép hölgyek, de nem találunk egy Edwige Fenech-hez, vagy épp Giancarlo Giannihoz hasonló kaliberű karaktert, ráadásul a karakterek nagyon egysíkúak, ami egyenesen azt eredményezi, hogy nem igazán érdekel, mi lesz a sorsuk. Továbbá, ha épp nem egy gyilkosos jelenetet láthatunk, akkor bizony elég unalmassá válik a film, és érezzük, mennyire nincs rendben a tempó, különösen ha minden funkciót nélkülöző hippiorgiát kell néznünk hosszú perceken keresztül. A zene elég felejthető, pedig azért e tekintetben általában nem kell csalódnunk. Ezek miatt nem beszélhetünk a legutóbb tárgyalt giallokhoz mérten remek filmről. De...!

És ez a de most nagyon fontos. A horrorjelenetek nagyszerűek. És nem abban az értelemben, hogy egy darabolós gyilkosról szól, és tocsog a vérben, a belekben, meg úgy egyáltalán a brutalitásban, amit a téma még indokolna is. Most nem erről van szó, hanem a jó kis régimódi feszültségkeltésről. A szubjektív kameranézettel kapcsolatban ismét megbizonyosodhatunk, hogy nem John Carpenter találta fel (bár kétségtelenül ő használta a legjobban). Az első ilyen jelenet hihetetlen feszült, tövig rághatja a körmét az ember, annyira jól megcsinálták. A következő gyilkosság már teljesen más, gyönyörűen fényképezett, egy ködös erdőben, tiszta álomszerű, aztán hirtelen lehúz minket a förtelmes mocsokba a szó legszorosabb értelmében.

A legnagyobb trükk mégis az, hogy a kihagyásos dramaturgiának köszönhetően a legnagyobb mészárlásból, amikor több főbb szereplő is elhalálozik, egyetlen kocka nem sok, annyit se láthatunk. Arra pedig végképp nem lehetünk felkészülve, ami ezután vár ránk. Lesántult, kiszolgáltatott főhősnőnk egy házban reked az éppen barátnőit daraboló gyilkossal. Ez a jelenetsor olyan hihetetlenül izgalmas, annyira gonosz, annyira beteg, és annyira vérprofi, hogy ki merem jelenteni, simán a horrortörténelem legjobb pillanatai közé tartozik. Az a pillanat, amikor a gyilkos először visszafordul, vagy amikor megigazítja a széket, vagy amikor észreveszi a cipőt, mind olyan percek, amikor igazán levegőt se merünk venni. A legjobban mégis az újságpapírra ejtett kulcs ötlete tetszett.

A horrorfilmekben úgy általában kevés ennyire erős jelenetsor van, mint a Torso-ban. Hibáitól sajnos nem tudok eltekinteni, de a helyzet az, hogy abszolút megéri mindenkinek megnézni, aki érez magában bármi fogékonyságot ezzel a műfajjal kapcsolatban.

Ha tetszett a bejegyzés, lájkolj minket a Facebook oldalunkon!

John Hughes annyi kiváló filmet tett elénk a '80-as években (Nulladik óra, Tizenhat szál gyertya, Meglógtam a Ferrarival), hogy nem csoda, hogy óhatatlanul is beékelődött egy jóval gyengébb alkotás. Hughes-ról azt mondják egyébként, hogy forradalmi volt, mert a filmtörténetben először olyannak ábrázolta a tiniket, amilyenek azok valójában, ezért is tudta megszólítani őket, így lett olyan sikeres. Ez igazából baromság: az ő tinikarakterei nem káromkodnak, nem isznak, nem drogoznak, nyilván azért, hogy bejuthasson a célközönség a moziba. Viszont Hughes valóban értett a nyelvükön, értett a lelkivilágukhoz, és átérezte a problémáikat, jobb filmjei ettől örökérvényűek. A Különös kísérlet nagyon népszerű volt itthon a kalózvideókorszak narrátoros hőskorában (hmm, régi szép idők). Nem nehéz kitalálni, hogy miért: elborult, abszurd története, és persze a jócsaj miatt.

Állítólag Hughes két nap alatt írta a forgatókönyvet, és hát olyan is lett. Illetve ez így nem pontos: olyan mintha két nap alatt írta volna, fullra beszívva. A csodanő életre keltésének jelenete önmagában rém kínos: a Frankenstein nézése után lúzer hőseink egy szimpla számítógéppel (figyelem, számítógépes trükkök!), és egy Barbie babával, no meg némi szkenneléssel előállítják a tökéletes nőt. Ennek a filmben is kb pont ennyi értelme van, amit most leírtam, úgy önmagában nagyon ciki. A lúzer főhősök tök jelentéktelenek, egyikük sem különösebben jófej, vagy kidolgozott karakter, nincs bennünk semmi, amiért együtt kéne éreznünk velük, vagy akár csak emlékeznünk rájuk a film megtekintése után. Anthony Michael Hall persze jópár filmben szerepelt, de sosem főszereplőként, és ez nem véletlen. Kelly LeBrook viszont olyan csodanő, akit a '80-as évek termelt ki magából: kitűnő választás, tökéletesnek megfelel a kor szépségideáljának, amire a magyar szinkronban Détár Enikő szexi hangja még rá is segít. Sajnos megjelenését leszámítva tetőtől talpig felöltözve vehetjük csak és kizárólag szemügyre, de azért már miatta igazán érdemes megnézni a filmet, illetve Bill Paxton szintén frenetikus a fasiszta katonabuzi báty szerepében, gyakorlatilag a film legpoénosabb, legemlékezetesebb karaktere. Egyébként még Robert Downey Jr. is feltűnik egy mellékszerepben, de itt még semmi sem látszik későbbi tehetségéből, humorából, vagy karizmájából.

A történet maga később is tökéletesen irreális, totálisan értelmetlen, és igencsak széteső jelenetekkel operál, ami jócskán próbára teszi minden jobbízlésű ember tűrőképességét. A humor még mindig megmenthetné az egészet, de túl gyakran csap át felesleges ripacskodásba a sztori és a színészi játék egyaránt. Mégis a mindig élvezetes '80-as évek feeling, Kelly LeBrook "alakítása", illetve Bill Paxton magánszámai miatt egy megtekintést szerintem mindenképpen megér.

Újabb Fábri filmet vezsek górcső alá, ami nem is csoda, hisz talán minden idők legnagyobb magyar rendezőjéről van szó, gyakorlatilag az ő szintjéhez itthon senkinek sem sikerült felnőnie.

A Hannibál tanár úr egy teljesen jó, a mai napig nézhető alkotás, jópár emlékezetes momentummal. Ilyen rögtön a főszereplő, a gyáva kisember neve, amit már a cselekmény alatt köznévvé tettek, és ami természetesen átkerült a magyar szóhasználatba is. És ennek a kisembernek a hullámfürdője csodaszépen és végtelenül egyértelműen szimbolizálja a magyarság sorsát a XX. században, szerintem egyértelműen ez volt a film legemlékezetesebb jelenete, mindamellett antihősünk viszonya a politikussal, szintén egy kiváló metafora. Megjelennek vígjátéki elemek is a történetben, de a végére egy nagyon erős drámává alakul át a történet, a befejezés nem is igazán lehetne ennél keményebb. Remek beállításokat is láthatunk, például Nyúl Bélát tök egyedül a kép közepén, de sajnos néha úgy éreztem Fábri kissé funkciótlanul trükköz a filmben. Ilyen jelenet az álom Hannibállal (ami szerintem teljesen elhagyható lett volna), ahol áttűnéssel vannak jelen a szereplők, és ilyen trükközés a tanár úr részegségének megjelenítése is. Az Édes Annában nagyon komoly szerepet kaptak a hasonló jelenetek, Az ötödik pecsétben szintén megvolt a maguk helye, de itt egyáltalán nem éreztem indokoltnak. További problémám a filmmel, hogy ebben a történetben (csakúgy, mint az Isten hozta, őrnagy úr!-ban) nincs másfél órányi potenciál. Ezért úgy próbálták a időt kitölteni, hogy kapunk néhány felesleges mellékszereplőt.

Szerintem kár volt ezekért a hibákért, mert eléggé humoros, eléggé drámai a Hannibál tanár úr, ráadásul komoly mondanivalója is van, kiváló színészi alakításokkal (Szabó Ernő a címszerepben). Persze a régi magyar filmek kedvelői így is remekműnek tartják, de szerintem szimplán szomorú, hogy itthon ha már valami színvonalasabb, az egyértelműen remekmű is.

Giallo dömpingünk megállíthatatlan, e filmünkben is van ismeretlen, bőrkesztyűs gyilkos, pucér lányok, hullák, sötét titok, de ez mégis valahogy más, mint a többi. A vicc az, hogy azok a filmek is mások voltak, melyekről korábban írtam.

Ha hiányoltam a legutóbb írt giallokból a krimiszálat (fenéket hiányoltam, csak konstatáltam, hogy ez épp nincs), akkor itt bőségesen megkapom, több fronton is folyik a nyomozás. A történet végén nincsen hatalmas csattanó, de sikerül minket annyira felcsigázni, hogy már alig várjuk, hogy kiderüljön ki a gyilkos, de azt még jobban, hogy megtudjuk mi tettek Solange-al. És amikor megtudjuk, azt kívánjuk, bár sose tudtuk volna meg, annyira elborzasztó jelenetet láthatunk. A Cosa aveti fatto a Solange annyiból több egy átlagos giallo-nál, hogy a gyilkosságoknak ezúttal van némi súlya, fiatal diáklányokat ölnek meg, nagyon kegyetlen módon: egy kést szúrnak a puncijukba. A miértekre természetesen a film legvégén választ fogunk kapni. A forgatókönyv és a rendezés mindeközben finoman terelgeti az egyszeri néző gyanúját egy rakás különböző emberre, viszont akad ezúttal néhány logikátlanság és homályos folt egyaránt. A meztelenkedéssel és az erotikával is spóroltak, persze csak a műfaj többi darabjához képest, láthatunk azért így is jópár cicit. A vér szintén nem jellemző a gyilkosságok jellegéhez képest, bár hogy őszinte legyek, így is túl sok mindent mutatnak, bőven elég megrázó az összkép vér nélkül is. Láthatunk a későbbi slasherekre oly jellemző szubjektív kameranézetes felvételt is, a gyilkos szemszögéből, ami már ekkor nagyon hatásos volt, nem csoda, hogy később lenyúlták az amcsik.

A színészek közül ezúttal nem találunk egy Edwige Fenech-t vagy George Hiltont se, kicsit csodálkoztam is, hogy biztos giallo-t fogok-e látni. Helyettük kevésbé ismert színészek alakítanak, egyikük sem különösebben rosszul, vagy különösebben kiemelkedően. A film gyönyörűszép zenéjét a nagy olasz maestro, maga Ennio Morricone szerezte a rá nagyon is jellemző stílusjegyekkel. Sajnálatos módon hiába nagyon jó muzsika, alig hallhatjuk a filmben.

"Ha arrafelé menne, rögtön a várhoz jutna, és máris vége lenne a filmnek."

Kiskamasz koromban láttam egyszer ezt a filmet, illetve tulajdonképpen csak a második felét, akkor eléggé tetszett, és most jött el a ideje, hogy újra meg tudjam nézni.

A Legendánál jobban sikerült, márpedig azért, mert ezúttal van egy emberi, szimpatikus főhősnőnk, akivel együtt lehet érezni, és ez jelentősen megkönnyíti, hogy beleéljük magunkat a mesebeli kalandokba. A másik tényező, amiért jobb filmről van szó, hogy a Legendánál képtelenek voltak eldönteni, hogy ezt most gyerekeknek szánták-e, vagy felnőtteknek. A Fantasztikus labirintusnál nincs ilyen probléma, itt egyértelmű, hogy gyerekfilmet láthatunk, jópofa bábokkal, meg egyértelmű tanulságokkal. Szerencsére ennek a filmnek még humora is van, néha valóban jókat lehet rajta mosolyogni, ilyen jelenet például a kukac utolsó beszólása. A bábok egy része kifejezetten tetszetős, főleg a gyáva Hoogle, aki egyébként a történetnek is az egyik legjobb karaktere. Az mindenképpen pozitív a Fantasztikus labirintusban, hogy senki sem végtelenül jó, vagy végtelenül gonosz, a főhősnő az elején kifejezetten ellenszenves, David Bowie pedig túl elbűvölő ahhoz, hogy igazi rosszfiú lehessen. A Fantasztikus labirintus további erénye, hogy nagyon ötletes, és kreatív az elejétől a végéig: a beszélő kopogtatók, a beszélő falak, a kezekkel teli verem vagy a finálé lépcsős jelenete rendkívül emlékezetes pillanatok. Az ifjú Jennifer Connelly a Volt egyszer egy Amerika durva világából került ide Meseföldre, és már itt is végtelenül bájos, édes és különleges kis hölgyecske, 13-14 évesen valószínűleg miatta tetszett annyira a film.

Viszont olyan hibái is vannak ennek a filmnek, amik már majdhogynem a nézhetetlenség határát súrolják. A legdurvább ilyen szempontból az a jelenet, amikor azok a hülye piros nemtudommik dobálják egymás fejét, egy borzasztóan idétlen dal kíséretében. Ez olyan szinten übergagyi, olyan elképesztően rossz, hogy leesett állal néztem, és utána még percekig nem tudtam magamhoz térni az ámulatból. És ha már a dalbetéteknél járunk, valóban nem tesznek jót az összképnek: tök fölöslegesen belassítják a cselekményt, ami még nem is lenne probléma, ha jók lennének a dalok, de egyáltalán nem azok. Tök jelentéktelen limonádék amiken még a '80-as évekbeli hangulat is inkább ront, semmint javít. Az előadójuk David Bowie alapvetően jó választás volt szerintem a szerepre, de erre a séróra, meg erre a cicanadrágra egyszerűen nincs bocsánat. A történet legidegesítőbb karaktere azonban mégis inkább Sir Dydimus, akinek a megjelenésénél egy mélyről jövő érzés tört fel bennem, miszerint arrébrugdosnám a picsába, csak kussoljon már el! Amíg meg nem jelent aszittem, hogy Ludo az irritáló (egyébként tényleg az), de Sir Dydimus fél perc alatt lesöpörte a színről.

Az eredeti, klasszikus VICO-s szinkronnal volt szerencsém a Fantasztikus labirintushoz, nagy valószínűséggel korábban a tv2-s verziót láthattam. A szereposztás alapján az sem tűnik rossznak, de állítólag a szöveget nagyon elszúrták. Nekem mindenesetre egyszer megfelelt így eredeti szinkronnal, sok hibájának, és sok erényének köszönhetően egy nagyon érdekes filmről beszélhetünk.

Ha pedig egy nagyon alapos, mélyre ható elemzést akartok olvasni, telis-tele érdekességekkel, akkor ajánlom nektek a Fatum Portált.

Nem semmi cím, mi? Nem épp a szokványos Kemény bosszú 2. Minden igazi sznob szívesen néz meg egy ilyen című filmet 1972-ből. Az eredeti olasz cím még hosszabb, alig fért rá a vászonra: Il tuo vizio è una stanza chiusa e solo io ne ho la chiave. Egyébként maga a cím a rendező-főszereplőnő legutóbbi közös munkájából származik, ezt a mondatot küldözgeti a gyilkos a főhősnőnknek.

Most, hogy nemsokára itt a folytatás, gondoltam bepótolom eme végtelenül súlyos hiányosságomat. A Johnny English gyakorlatilag kétféle poénra épül: az egyik az, hogy Mr. Bean folyamatosan megpróbál úgy tenni, mintha ő lenne James Bond, a másik pedig azok a vérciki szituációk, amelyekbe a saját hülyesége folytán kerül. Míg az előbbi humorforrás nagyon jól működik, köszönhetően Rowan Atkinson elképesztő komikusi vénájának, ugyanis elég csak ránézni a fejére, ahogy megpróbálja magát szívdöglesztőnek, és magabiztosnak mutatni, addig a ciki jelenetek már felemás képet mutatnak; a temetés például elég gáz, a canterbury érsekes poénkodás pedig ismerős lehet a Csupasz pisztolyból, viszont a kórházban játszódó rész nekem például tetszett, ellenben a kakás pisztoly teljesen felesleges volt. A Johnny English mint Bond paródia sem állja meg a helyét, jóval több mindent ki lehet parodizálni, sokkal viccesebben abban a sorozatban, itt többnyire a Die Another Day szerű elektronikus csicsaháttérben bonyolódik a cselekmény, egy őrült francia körül, akit John Malkovich alakít, egészen jól egyébként, bár kétségtelen tény, hogy egy igazi Bond film gonoszaként sokkal jobban megállná a helyét, mint a 007-es valódi ellenfeleit alakító színészek az utóbbi 10 évben. Natalie Imbruglia kellemes háttérdíszlet, szerény véleményem szerint vonzóbb hölgyet is választhattak volna.

Mégis, nagyon gyorsan eltelik ez a 80 perc, sokszor lehet röhögni, ami igazából Rowan Atkinson tehetségét mutatja, aki még egy ilyen nem különösebben jó alapanyagból is képes szórakoztató, kellemes időtöltést varázsolni az egyszerű néző számára.

Az első részhez hasonlóan a történetnek itt sincs semmi szerepe, hanem kreatív és szórakoztató akciójelenetek sorjáznak, melyekben gyakran előfordul a Jackie Chanre jellemző helyzetkomikum. A motoros üldözést éreztem a film legerősebb jelenetének, de ezen kívül láthatunk még remek bunyókat, Jackie nem hazudtolja meg önmagát elképesztő ügyességgel és humorral viszi végbe ezeket az akciójeleneteket. A két korábban készült folytatással (Nagy balhé 2, A rendőrsztori folytatódik), ellentétben ez nem lett sokkal gyengébb, mint az első rész, ugyanis hihetetlen pergős maradt a tempó, egyik akciójelenetből hirtelen egy tök másmilyenben találhatjuk magunkat. Viszont nem mentes ez a film sem a hibáktól: a Chan társául szegődő három hölgy egyre harsányabbá, erőltetettebbé, és idegesítőbbé válik a játékidő során, ami jelentősen lerontja az amúgy elég magas élvezeti értéket. Ezért nem lett végeredményben jobb, mint az Istenek fegyverzetének első része, de azért abszolút érdemes megnézni.

Elindítottam a filmet, és megint mit látok? A főszerepben George Hilton és Edwige Fenech... Tényleg nem volt több színész egész Itáliában? Ezután kicsit tartottam is tőle, hogy egy újabb sablongiallo-t fogok látni, de az All the Colors of the Dark képes volt rengeteg új elemmel szolgálni számomra.

Már rögtön a főcím utáni jelenet nagyon durva: egy szürreális álomjelenetet láthatunk rohadó fogú banyával, terhes nővel, gyilkossággal egy teljességgel valószerűtlen díszletben. Ahogy folyik tovább a cselekmény, gyakran nem értjük a dolgokat, amire a forgatókönyvíró és a rendező még rá is játszik, ugyanis sose lehetünk teljesen biztosak benne, mikor vagyunk a valóságban, és mikor nem. Nem lehetünk azzal sem tisztában, hogy főhősnőnk őrült-e meg, vagy pedig a szerettei fogtak össze ellene. Ilyen szempontból egyébként beugorhat a Rosemary gyermeke, de nem vészes a hasonlóság. Címéhez híven, egy rendkívül sötét, elborult film, amely sok giallo elemet egyszerűen veszni hagy, például nincsen benne semmi krimi jelleg, vagy nyomozós szál, de még egy ismeretlen bőrkesztyűs gyilkos sem. Helyette kapunk egy enyhén misztikus vonalat, sátánista szektával, és nemi erőszakkal, amelyek az első jelenethez hasonlóan szintén nagyon egyediek, ami az egész alkotásra jellemző. Sergio Martino kiváló rendező volt, telis-tele van a film érdekes kamerabeállításokkal, átélezésekkel, amelyek Bruno Nicolai korrekt zenéjével együtt az első perctől az utolsóig folyamatos feszültségben tartják az embert, így az unalom teljesen kizárt. Edwige Fenech-t minél többször látom, annál jobban tetszik, fantasztikus ez a nő (igen, ezúttal sem szégyenlősködik). Ebben a szerepben bárki más idegesítővé válni, hisz annyira könnyen befolyásolható és gyámoltalan karaktert alakít, de mégis inkább arra gondol az ember, mennyire szüksége lenne egy erős, védelmező férfire. Aki határozottan nem George Hilton, mentségére szóljon, hogy bár főszereplőnek írták ki a stáblistán, nagyon háttérbe szorították egész végig. A film befejezése a történet szempontjából számomra csalódás volt, ám a kivitelezése mégis csodálatos, ahogy csavarok sorjáznak egymás után, a készítők pedig úgy játszanak a nézővel, mint az ördög a templomi orgonán, az utolsó csepp izgalmat is kifacsarva a történetből.

Na, azért ez a film se tökéletes. A párbeszédek például bántóan buták (bár lehet azért gondolom ezt, mert az angolul szinkronizált verziót láttam), illetve néha a sztori is kicsit erőltetett. Az a helyzet azonban, hogy erényei még így is simán felülmúlják ezeket az egyébként igen komoly hátrányokat, én meg kezdtem attól félni, hogy megunom a giallo-kat, de úgy tűnik elég különbözőek ahhoz, hogy ez ne történhessen meg.

Belmondo egy kevésbé ismert szerepéről van szó, viszont mag a film több szempontból is érdekes. A főhős ezúttal nem egy menő gengszter, hanem egy senki, aki menő gengszternek akar tűnni. És valóban a fiatal Belmondo-n nagyon jól áll a hosszú bőrkabát, és a sötét napszemüveg, de az egész történetben végig kikacsintanak nekünk az alkotók, hogy ezt egy pillanatra se vegyük komolyan. Kezdetnek mindjárt ott van az a jelenet, ami később a Taxisofőrt is megihlette, Belmondo a tükör előtt gyakorol a pisztolyával. Aztán jelen vannak még olyan esetlegességek is, amelyek minden bizonnyal nagy hatással voltak egy későbbi filmes, bizonyos Quentin Tarantino munkásságára. Az olyan jelenetekre gondolok, amikor a kőkemény gengszterfőnök tök véletlenül hasba lövi magát, vagy amikor a főhőst egy zebrán átvonuló gyereksereg miatt kapják el. Ennek köszönhetően elég kiszámíthatatlan lesz a történetvezetés, aminek mindig örülünk. Belmondo pedig természetesen hozza a szokásos, sármos, humoros figurát, de ezúttal a humor sokkal inkább a kisszerűségéből adódik, semmint a lazaságából. A szökését ügyesen összehozza, de az is annyira szánalmas, amennyire csak lehet. Kicsit tényleg emlékeztet Travoltára a Ponyvaregényben: olyan mint egy nagyra nőtt hülye gyerek, aki gizdáskodni akar, de valahogy nem igazán jön össze neki. A történet drámai befejezésében, balladai gengszterhőssé válhatna, ehelyett megalázóan rángatják el a rendőrök. Közben felcsendül a vidám zongoraszó, amely mintha ezt válaszolná a főhősnek: ez kellett neked? Hát megkaptad!

A Közelebb című film tetszett talán a legjobban az utóbbi időkből, a Diploma előtt pedig már évek óta nagy kedvencem. Ezt a két remek alkotást Mike Nichols személye köti össze, így hát elhatároztam, hogy ideje megnézni a rendező úr filmjeit. A Testi kapcsolatokkal kezdtem, de az sajnos még Jack Nicholson ellenére sem volt több, mint halvány előjáték a Közelebbhez képest. Most itt ez a Képeslapok a szakadékból...

Érzitek, milyen remek cím ez?

Ennyit tudtam róla, illetve hogy Nichols rendezte. Szerencsére csak ennyit tudtam, különben sokkal nagyobbat csalódtam volna. De ti csak csalódjatok! A történet Carrie Fisher (aki nem tudja, magára vessen) önéletrajzi regényéből készült, és olyan színészek játszanak benne, mint Meryl Streep, Shirley MacLaine, Gene Hackman, Anette Benning, Richard Dreyfuss, Randy Quaid, Oliver Platt, és Rob Reiner. Ebből is kitűnik, hogy Nicholsnak mekkora neve van a szakmában, de ebbe most ne menjünk bele. A színészek tényleg tökéletesek: Shirley MacLaine szerepe a leglátványosabb, remekül alakít, simán ellophatná a show-t, de nem Meryl Streep elől, akinek minden egyes rezdülése, pillantása, mozdulata annyira hiteles, amennyire egy színésznő csak az lehet filmen. Ez a nő teljesen egybeolvad a figurával, tényleg megvan az az illúzió, hogy ő az, akit alakít. Igazából nagysága előtt csak leborulni lehet. Külön pozitívuma még a mozinak, hogy nagyrészt forgatásokon játszódik, így gyakran kizökkentenek minket pár trükkel, amik elég humoros színezetet kapnak. A realista hozzáállás szintén nagy és elvitathatatlan erény, senki sem fekete-fehér, túl jó, vagy túl gonosz, nincsenek igazi szélsőségek.

És ez az, amiben a Képeslapok a szakadékból legnagyobb hátránya származik. Nagyon visszafogott az egész, nincsenek nagy drámák, nincsenek valódi konfliktusok, pedig a történet tálcán kínálja nekünk mindezt. Anya és lánya egyszer összevesznek, de akkor is végtelenül kulturált formában teszik ezt. Nem valóságos szenvedés folyik a szemünk előtt, aminek lenne bármi tétje, hanem hosszas szenvelgés, amiből én igazából egyáltalán nem kérek. Elhiszem, hogy a való életben is így történtek meg a dolgok, csak akkor egyrészt nem kell leírni, és pláne nem kell megfilmesíteni. Nincs igazából miért ajánlom bárkinek is ezt a filmet, a két színésznő remekül játszik ugyan, de ők a többi filmjükben is mindig csodálatosan alakítanak.

Miért akartam megnézni a Legendát?

Szeretem a '80-as éveket. Különösen a '80-as években játszódó meséket. Lehet, hogy csak azért mert ezeket láttam gyerekkoromban a tv-ben, lehet, hogy a hangulatuk miatt. Ridley Scott életművét is úgy nagyjából szeretem. Persze, voltak gyengébb próbálkozásai, de kétségtelen, hogy kiváló rendező. A főhősnőt alakító Mia Sara pedig személyes kedvencem, egyszerű szépségén túl van benne egy olyan különleges báj, ami már kiskorom óta fogva tart, legyen szó az Időzsaruról, vagy akár a Meglógtam a Ferrarival-ról. Sőt sokakkal ellentétben nekem igazából Tom Cruise-al sincs problémám: nem egy színészisten, de az olyan filmekre, mint a Top Gun, vagy a Mission: Impossible teljesen jó volt. Mégis... valamiért volt bennem egy olyan érzés, hogy ezt nem kéne megnézni...

A Legenda sajnos egyáltalán nem jó film. A látványvilággal még nem is lenne feltétlenül baj, de főleg az elején annyira giccses, amit látunk, hogy nehéz a filmen tartani a szemünket. Később ez a probléma megoldódik, de helyette annyi más adódik. Mia Sara ebben a filmben, mintha nem is ő lenne, valami érthetetlen oknál fogva, mintha hiányozna belőle mindaz, amit szeretek benne. Tom Cruise pedig visszataszítóan nyálas, és hiányzik belőle mindennemű macsóság, ami azért más filmjeire jellemző. A mellékszereplők egyáltalán nem humorosak, ami azért igazán nagy baj, mert érezhetően humorosnak szánták őket. Egyébként a poénok hiánya jellemzi az egész alkotást. Ugyanígy lemondhatunk az izgalmakról is, ami igazából azért tökmindegy, mert úgyse tudunk azonosulni senkivel. Egyedül a főgonosz figurája emlékezetes: Tim Curryre ugyan semmi szükség nem volt, mert a maszk mindent kitakar belőle, de ő valóban végtelenül gonosz és félelmetes. A maszkmesterek kiváló munkát végeztek, mert ez is kicsit túlmegy a határokon, és giccsessé válik, de az biztos, hogy nem felejtjük el egykönnyen. Emiatt a karakter miatt viszont egyáltalán nem tudnám gyerekeknek ajánlani a filmet, jóízlésű felnőttek meg alapból kerüljék el messzire, nagy nevek ide vagy oda.

"Fiam, nem beszélhetsz így apáddal, amíg igazán, és jól meg nem keféltél valakit."

A Tűzfény a viktoriánus Angliában játszódó szerelmi történet, ami alapján könnyen asszociálhatnánk a Jane Austen nevével fémjelzett regények stílusára, de nem kell. Ez a film nem olyan. Nincsenek benne az élettől totálisan elrugaszkodott, képtelen dialógusok, könnyed okoskodások, ez annál sokkal keményebb és súlyosabb alkotás. Miközben néztem, egészen biztos voltam benne, hogy regényadaptáció, annyira jól kidolgoztak benne mindent. Pedig egyáltalán nem: az egész az író-rendező William Nicholson érdeme, aki sem ezelőtt, sem ezután nem rendezett, bár írt jónéhány forgatókönyvet.

A történet valós alapokból táplálkozik Bolíviában a Bechtel tényleg privatizálta az ivóvizet, de még az esővizet is tilos volt összegyűjteni. Nem csoda, hogy ezek után előbb tüntetések alakultak ki, amik zavargásokká, később pedig egyenesen lázadássá fajultak, ami egészen addig fokozódott, amíg már a rendőrök és a hadsereg sem léptek fel a nép ellenében. Rengeteg sebesült és halott árán végül a bolíviaiak győztek. Ismét övék lett a víz.

Ez egy nagyon fontos, rendkívül abszurd, hihetetlen drámai, és felemelő történet a közelmúltból. Fontos, mert ha a multicégek kisajátíthatják végletekig a természet minden erőforrását, akkor már tényleg közeleg a világvége. Abszurd történet, mert ezek után már a levegőt is megadóztathatják, ha az emberek eltűrik. Drámai, mert el tudtok képzelni egy olyan világot, amelyben nem tudsz vizet adni a saját gyermekednek, és végig nézed, ahogy szomjan hal? Vagy éppen az utcán rendőrök nyomorítják meg, ahol ő valóban az igazságért küzd. És mégis felemelő, mert a nép valós akarata győzött a multinacionális cég pénzéhsége és az általuk bábként irányított kormány fölött. Ha engem kérdeztek ez ideális film téma, minden megvan benne ahhoz, hogy egy kiváló alkotás születhessen.

A filmkészítőknek még egy remek ötletük is volt: a helyszínen játékfilmet készítő csoport segítségével párhuzamot vontak, és elgondolkodtató analógiát teremtettek e történet, és Kolombusz partraszállása köré, illetve ez a szál lehetőséget is adott arra, hogy bemutassa miért költséghatékony Bolívia egy cég számára. További erénye a filmnek a korrekt színészi játék, és hogy sok amerikai társával ellentétben nem fordul giccsbe a sztori. Viszont épp ezzel van a nagy probléma, hogy túlságosan is visszafogott az Ismeretlen föld (ha tudja valaki, hogy mire utal a magyar cím, kérem jelezze). Egyáltalán nem használja ki a legcsekélyebb mértékben sem a sztoriban rejlő potenciált. Nincs meg benne semmi, a fentebb felsorolt abszurditásból, drámából, vagy emelkedettségből. A filmesek a főszereplők látjuk őket, hogy félnek, idegesek az egyik srácra, mert tüntetni jár, és tulajdonképpen ennyi. A lázadásról láthatunk pár jó felvételt, meg a kegyetlen rendőrökkel is szembesülünk, de ez a film egyszerűen nem volt elég bátor, elég nagyszabású ahhoz, hogy igazi mélysége legyen. Így pedig tulajdonképpen nincs miért ajánlanom bárkinek. Közel sem nézhetetlen, inkább közepes, ami viszont végtelenül dühítő egy ennyire igényes alapanyag esetében.