A Pizsiparty mészárlás??? Hát baszki, nekem ezt látnom kell!

Na ez egy igazi trashfilm, nem úgy mint a Toxic Avenger, ami direkt túlzó, direkt parodisztikus, és úgy egyáltalán direkt szar. Az igazi trash sosem direkt rossz, egyszerűen csak így sikerül. Ez még persze nem jelenti azt, hogy ezeket a filmeket ne lehetne élvezni.

Tehát adott a halloweeni alaphelyzet: lányok, kertváros, őrült gyilkos. A gyilkos fúróval gyilkol, ami az alapvetően fallikus kés szimbólumnak egyfajta továbbfejlesztett változata, de ennél több karaktert kár vesztegetni a gonoszra, az csak úgy ott van, igazából semmi jelentősége nincs azon kívül, hogy a slasherbe kell egy killer. A pali aki játssza, egy vérbeli ripacs, nagyon gáz, ahogyan forgatja a szemeit. A csajok se sokkal jobbak, nem igazán jellegzetesek, nem is igazán szépek, de azért a biztonság kedvéért mindegyiknek látjuk egy-egy öncélú felvételben a cicijét, vagy a popóját, full premier plánban. A párbeszédek hasonlóan buták és banálisak, néha olyannyira, hogy az ember akaratlanul is felnevet, például amikor kitalálják védtelen főhősnőnkre, hogy az őrült gyilkos "barátja". Meg persze az is tagadhatatlan, hogy a klisék mentén halad a történet, mindig előre tudjuk, hogy mi fog történni.

Mégis azt kell, hogy mondjam, tetszett ez a film. Volt benne némi feszültség, izgalom, lehetett rajta nevetni. A zene ugyan inkább humoros néhol, de összességében mégis pozitív nyomot hagyott bennem. Voltak nagyon jó ötletek, mint például a képen látható hűtős jelenet, vagy amikor a tv-beli gyilkosságot összevágták a valódival. A maga kis amerikai módján vért is láthattunk rendesen. Igazából ez egy tök korrekt, minimál költségvetésű kis horrorocska, ami tökéletesen vállalja azt, amit a címében ígér nekünk: cicit és vért. Közben pedig egy pillanatra sem vált unalmassá, pedig jól eltelt felette az idő. Viszont valahogy még ez is erény, jót lehet mosolyogni a '80-as évek jellegzetes kellékein, mint például a Stallone címlapos Playgirl magazinon. Valószínűleg Tarantino is láthatta annak idején ezt a filmet, ugyanis van benne egy jelenet, amikor az egyik csaj fegyvereket válogat a garázsban a szerszámok között, miközben a másik lány nagy bajban van. Mindezt tök ugyanúgy, mint Butch a Ponyvaregényben. És még a választott fegyver is hasonló!

Szóval, ha felkelti az érdeklődéseteket egy Pizsiparty mészárlás című film, ne habozzatok, megkapjátok amit akartok. Ha pedig különösen szar napotok volt, és mondjuk elegetek van a nőkből, akkor ennél jobb választás nem is nagyon létezik.

"Jó a szó, tesó"

Az Ashton Kutcher rejtély megoldódott, de nem ennek a filmnek köszönhetően. Magas, jóképű és van haja. Luca megmondta...

Ez meg tiszta véletlenül maradt ki, hisz ez a korosztályom egyik alapfilmje. Miközben néztem a filmet jöttem rá, hogy mennyi szöveget amit nap mint nap hallottam, kölcsönöztek ebből a szarból. Ezt a folytonos sütizést akkor se értettem, meg most se. Szóval van két elborult, fogyatékos gyökér, akik hülyeségeket csinálnak, meg hülyeségekbe keverednek. Ez még nem feltétlenül gond, mert Dumb és Dumber, meg Jay és Néma Bob is kurvaviccesek. De ők sajnos nem, pedig Stiflert én bírtam a Pite 2-ben nagyon.

Szerintem ez a film csak egyetlenegy esetben élvezhető, befüvezve, bepiálva egy házibulin, ahol mindenki hasonló állapotban van. Szóval ilyen speciális esetben jó lehet, de amúgy nagyon gáz.

Nem tudom, ki ez az Ashton Kutcher, és mit keres egyáltalán filmben. George Clooney-t megértem, hogy szeretik a nők. Ha lenne bugyim, én is benedvesednék tőle. De ott van Brad Pitt, vagy Johnny Depp mindketten király arcok. De ez a hülyehajú, seggállú balfasz, ez valami jópofa poén? Vagy mert olyan cuki? És mióta kellenek a nőknek az aranyos srácok? Ők mindig kint maradnak az esőben/hidegben a hülye virággal a kezükben. Mivel ő a főszereplő, és idegesítő, ez elég nagy hátránya a filmnek. A viselkedése is elég visszataszító, ahogy ilyen lúzer példát állít más pasik elé. Ha gyökér módon viselkedsz, tiéd lesz Natalie! Na persze... És azt is elárulom, hogy az a srác álma, hogy a High School Musicalbe írhasson.

A klisék borzalmasan elcsépeltek, de itt vannak egytől egyig ráadásul még fokozzák is, amit csak lehet. A poénokon csak néha lehet mosolyogni, de ez nagyon nem az a film, amin röhögni fogsz, sajnos még a vicces mellékszereplők se viccesek. Ráadásul mindezt gyomorforgató nyáltengerbe csomagolták. Annyira rossz az egész, hogy még Natalie bájossága is kevés ide. No meg nem is kell valami nagyot alakítania.

Viszont annyi kapcsolódása van a filmnek az életemhez, illetve a környezetemben élőkhöz, hogy kiváló bizonyíték rá: még egy baromira rossz film is képes lekötni, ha neked fontos, személyes dolgokkal hozakodik elő. Például a fuckbuddy kapcsolatot, illetve az első szexet kiválóan ábrázolja, mi több életszerűen. Pont ilyen, amikor hirtelen felindulásból szexelsz egy lánnyal, és mindketten meglepődtök ezen. Persze egy egészséges fuckbuddy kapcsolat nem így néz ki, de előfordulhatnak ilyesmi szituk. Aztán ott van a hideg lány, aki nem gyengének mutatkozni, és épp ezért válik a leggyengébbé. És persze az is benne van, hogy ezek a klisék, amikkel Hollywood folyamatosan töm minket, milyen rossz hatással vannak az ember életére. Egy rosszabb pillanatában képes, és akár még Ashton Kutcherré változik, ha túl sok ilyen szarságot néz.

Mindig is szerettem az ehhez hasonló átverős filmeket, és tiszta szégyen, hogy ezen argentin gyöngyszemet még nem láttam.

Már írtam egyszer egy argentin filmről, mégpedig a Szemekbe zárt titkokról, az is tetszett, de nem annyira, mint a Kilenc királynő. Tiszta gáz egyébként, hogy az argentinok, akiknél államcsőd volt, ilyen remek, kis olcsó filmeket tudnak készíteni, amik világszinten sikert aratnak. És mi kellett mindehhez? Elsősorban egy erős és ötletes forgatókönyv, hiteles színészek, illetve korrekt rendezés. Mi magyarok miért nem tudunk valami hasonlót felmutatni? Miért csak a gyenge romkomokat, és elbaszott művészfaszságokat vagyunk képesek gyártani? Vagy ott vannak a dánok, akik sorra készítik a remekebbnél remekebb filmeket, pedig feleannyian sincsenek, mint mi...

De térjünk vissza a Kilenc királynőre. A párbeszédek és a sztori egyaránt remek és érdekes, a színészek pedig hihetetlen életszagúvá képesek varázsolni ezt az egész koncepciót, a szó legjobb értelmében. A szélhámosok világát ennél jobban talán egyetlenegy film sem volt képes bemutatni. Érdemes rászánni az időt a Kilenc királynőre, mert borzasztóan fordulatos és maximálisan élvezhető.

Egyetlen gondom volt vele, hogy az elejétől kezdve sejtettem, hogy mi lesz a nagy végső csavar, és figyeltem is az erre utaló, apró jeleket, amik persze jöttek is szép számmal. Lehet, hogy az a gond, hogy előbb láttam a Nicolas Cage féle Trükkös fiúkat, ami elég jó film, de így utólag belegondolva rengeteget merít a Kilenc királynőből. És az a szomorú igazság, hogy ott is sejtettem ugyanezt a csavart, pedig nagyon nem az én műfajom ilyesmiket előre kitalálni. Mindenesetre remélem, hogy nektek ez nem rontja el a szórakozásotokat!

Na ez sem egy egyszerű film. Giuseppe Tornatorétól viszont az első, ami láttam, és meggyőzött, hogy a többi alkotását is megnézzem.

A Puszta formalitásnak nagyon nyomasztó hangulata van, ugyanis egész végig éjszaka játszódik, és egész végig zuhog az eső. Közben javarészt két ember beszélget. Depardieu remekül alakítja az írót, de nála nagyobb meglepetés Polanski, akit inkább rendezőként ismerünk, de a felügyelő szerepében is kiváló. Tornatore bravúrosan és ötletesen rendezte meg a filmet, tele van nagyszerű beállításokkal, egyedi vágásokkal, mindezt ráadásul ízlésesen. Így hiába egy hosszú párbeszéd a Puszta formalitás, mégis folyamatosan figyelünk, és kíváncsiak vagyunk mi történik. Ugyanis azt tökéletesen érezzük, hogy valami itt nagyon nincs rendben. Az író értelmetlen dolgokat beszél, sőt értelmetlenül viselkedik néha, a felügyelő pedig érdekes módon mindent tud róla, és az általa írt regényekkel próbálja sarokba szorítani. Mindamellett az egész hely egyáltalán nem úgy néz ki, mint egy rendőrőrs, a gyilkosság áldozatának kilétéről pedig végképp nincs semmi elképzelésünk, ahogy a főhősök motivációjáról, vagy szándékairól sem tudunk többet. Ezek után a film stílust vált, és krimiből egy emelkedettebb, költői és egyben pszichológiai alkotás lesz, amelyet remekül támogat Morricone aláfestő zenéje. Végül minden kérdésünkre választ kapunk, de nem tolják bele az arcunkba, hanem nekünk kell elgondolkodnunk a látottakon. Egy biztos, hogy erre a végkifejletre szerintem senki sem számított. A Puszta formalitás pedig egy nagyon mívesen elkészített, európai kis csoda, amit bárkinek ajánlok a figyelmébe.

Woody Allen korai filmjeiben úgy tűnik képtelen vagyok csalódni. A Broadway Danny Rose tele van humorral, jó sztorikkal, vicces beköpésekkel, közben pedig még hihetetlen pörgős is a cselekmény, ami viszonylag ritka Woodynál. Az anekdotázós szerkezet is tetszett, később majd ez fog visszatérni A világ második legjobb gitárosában. Mindamellett a történet legvégére némi hangulatváltással nagyon szép, sőt lírai befejezést sikerül kanyarítani szemüveges kis rendezőnknek. Ez tökre kilógna a film egészéből, ha nem fekete-fehérben forognának a jelenetek, és ami kezdetben feleslegesnek, sőt talán picit öncélúnak tűnik, az végül tökéletesen értelmet nyer. Közben persze ne feledkezzünk meg a fő témáról sem, ami nem más, mint a show business könyörtelen világa, mellékesen pedig nagyon szellemes paródiát láthatunk az olaszokról, elsősorban az olasz gengszterektől. Woody Allen még egy olyan korszakában készült a Broadway Danny Rose, amikor tele volt jobbnál jobb ötletekkel, amik csak úgy sorjáznak megállíthatatlanul. Ehhez képest nagyon fura, hogy tényleg csak 80 perc az egész. Természetesen, mint mindig a főszereplőnk ezúttal is saját magát alakítja, de ez talán a legpozitívabb figurája az összes közül, pláne ha egy másik jellegzetes Alleni karakterrel Agyament Harryvel hasonlítjuk össze.

Szóval nagyszerű szórakozásban lehet részünk, annak ellenére, hogy ez sem tartozik az életmű sokat emlegetett darabjai közé. Aki szereti Woody-t, annak azt is mondhatnám, hogy kötelező. Aki meg nem, az menjen a picsába! :D

Már a legelején figyelmeztetnek minket, hogy extrém brutalitást fogunk látni. És valóban: a hülye fitnesspatkányok legfőbb szórakozása az, hogy gyerekeket gázolnak el az úttesten. És ha véletlenül nem halnak meg rögtön, akkor visszatolatnak, áthajtanak a kissrác fején de úgy, hogy kiloccsan a szerencsétlen agya, az idióta tyúkok pedig ezt fényképezik, miközben élvezkednek.

Csak az az egyetlen gond, hogy minden annyira eltúlzott a színészi játéktól kezdve az eseményeken át, egészen a '80-as évekbeli hangulatig, hogy egyszerűen nem tudsz nem röhögni a filmen. Közben pár perc múlva a főhős-szörny a mezőn sétálgat szerelmével, a vak lánnyal, és virágot ad neki a lehető legnyálasabb zene kíséretében. Komolyan, nehéz feldolgozni ezt a filmet, tökéletesen igaz rá, az annyira szar, hogy az már jó kategória, így abban is biztos vagyok, hogy sokan élvezhetetlennek, sőt nézhetetlennek fogják tartani. De az biztos, hogy érződik rajta a szándékosság, hogy egy pillanatig ne vegye ezt senki komolyan. A lúzer srác ugyanis ebben a filmben nem szeretnivaló, hanem egy visszataszító, kis görény. A bántalmazói se sima gonosz kölkök, hanem a létező legbetegebb pszichopaták. A rablók pedig meg akarják erőszakolni a vak lányt, miután agyonlőtték a kutyáját. A polgármester nem csak simán korrupt disznó, de olyan dagadt, amilyet csak el tudtok képzelni. Sokan társadalmi mondanivalót is sejtenek ebben a mocsokban, de ennek ne dőljetek be, ez is csak a mondanivaló paródiája, ahogy itt minden önmaga leginkább eltúlzott verziója. Még karatézó transzvesztita is van benne...

Persze ettől még lehetne rossz a film, de végig röhögtem az egészet. Igazi bűnös élvezet a Toxikus bosszúálló, csak egyetlen dolgot sajnálok; hogy nem narrátoros videókazettán láttam először.

Terry Gilliam világa úgy tűnik, hogy nagyon nem nekem való. Megnéztem a Félelem és reszketés Las Vegasban-t, most pedig ezt. Mindkét filmet agyondicsérték, de nekem egyik se lesz a kedvencem. Azért a Brazilt meg fogom nézni valamikor a nem túl közeli jövőben.

Nem jön be nekem Gilliam groteszk, szürreális látásmódja, egyszerűen nem passzol az ízlésemhez. Ott van Tim Burton groteszk, szürreális ábrázolásmódja is, ami ettől teljesen más, és azt például feltétel nélkül imádom. Szerintem ez már ízlés kérdése, és nagyon mélyre kéne leásnom a pszichémbe, hogy rájöjjek a miértekre. Ez az alapvető gondom a 12 majommal. Egyébként egyáltalán nem egy rossz film, félreértés ne essék. Bruce Willis nagyon jót alakít benne, érdekes csavar, hogy pont ő, a világmegmentő kapta ezt a szerepet egy olyan alkotásban, ahol nem lehet megmenteni a világot. Madeliene Stowe-t szintén nagyon szeretem (már csak Az utolsó mohikán miatt is), gyönyörű és kellően jó színésznőnek tartom. Brad Pitt szerintem túlripacskodja itt a jeleneteit, de mindenképpen különleges élmény őt ilyen szerepben látni. A sztorira szintén nem lehet panasz, még akkor se, ha a La Jetée című francia rövidfilmen alapul. Zseniális jelenet amelyben Willis azt hiszi, hogy tényleg megőrült, és a pszichiáter bizonyítja be neki, hogy nem, ő tényleg időutazó.

Alapvetően tehát egy nagyon érdekes, sőt különleges filmmel van dolgunk, amit mindenkinek bátran ajánlok. Az már egy más kérdés, hogy nekem ez az egész világ, illetve ábrázolásmód nem igazán jön be.

Ilyenkor teszem fel a nagy kérdést: mi értelme volt ennek? Persze mindig tudom a választ. És ilyenkor rögtön eszembe jut Joe Pesci mondata a Casino-ból: "az a pénz, mindig az a kurva pénz"

A Macskafogó 2 nem egy vállalhatatlan, legendagyalázó okádék, mint a Kis Vuk, de attól még nem sok érvet tudnék elmondani mellette. Az első rész legfőbb erényei a karakterek, a sokszínű humor és a jó rajzok voltak. Ezúttal kapunk pár halvány, új karaktert és betuszkolták az összes régit is, akik legalább ennyire elhalványultak. A sokszínű humornak már a nyomát se láthatjuk a film gyakorlatilag popkulturális utalások és gyenge szóviccek tömkelegéből áll, igazából csak egyetlenegyszer sikerült hangosan nevetnem. Más helyeken sokat dicsérték a rajzokat, de nekem nem igazán jött be ez a félig rajz, félig CGI látványvilág, ami ráadásul el is homályosodott néha.

Ráadásul mindezt úgy írom, hogy nekem nem feltétlenül szívügyem a Macskafogó, bár kétségtelenül remek filmnek tartom. De ezt nem érdemes megnézni.

Egy sci-fi trükkök nélkül? Egy hegylakó sztori kardok nélkül? Egy színészekre épülő kamaradráma jó színészek nélkül? Ezek után jellemző, hogy a neten böngészve kétféle véleménnyel találkozhatunk. Az egyik tábor isteníti a filmet (az imdb-n is elképesztő magas a pontszáma), a másik oldal szerint ebből a témából még maga Ed Wood is értékesebb filmet tudott volna készíteni. És ezek után természetesen az is jellemző, hogy az igazság valahol félúton van.

Az őslakó ugyanis nem több, mint egy érdekes tévéfilm. Persze örülne az ember, ha ilyenek lennének manapság a tévéfilmek, de a dolog akkor is kimerül körülbelül ennyiben. A fényképezés is ilyen jellegű, a színészek szintén másodvonalbeliek. Más kérdés persze, hogy ismert színészekkel az egész hitelét vesztené. Szóval ahhoz képest, hogy egy szobában játszódik az egész film, ahol a szereplők beszélgetnek, ahhoz képest elég jó film. Végig sikerült lekötnie a figyelmemet, nem ült le egyszer sem, de nem is adott igazi pluszt. Látszik, hogy az író jól átgondolta a sztorit, de gyakorlatilag fejtegetésekben merül ki a cselekmény. Az alapötlet pedig annyira nagyon nem eredeti, hogy ezt különösebben díjazni tudjuk. A Jézus-szál beemelése pedig elég nagy pofátlanság. Nem vagyok egy dogmatikusan hívő ember, és valóban nem erről szól a film, de attól függetlenül ez egyrészt felesleges volt, másrészt öncélú. Sokkal inkább eretnek ez a pár mondat a filmben, mint a Krisztus utolsó megkísértésének koncepciója.

Egy megnézést talán megér Az őslakó, de gyakorlatilag nem több egy közepes alkotásnál.

Nekem ez kimaradt, ahogy a generációm nagy részének. Viszont a nagy rajongásnak és a magyar animáció iránti kíváncsiságomnak köszönhetően most bepótoltam. Jó ideje meg akartam már nézni (a dvd megjelenés óta), de aztán elfeledkeztem róla, hogy most váratlanul megnézzem.

És nem okozott csalódást. A rajzok nagyon tetszettek, megvolt bennük az az igazi '80-as évek feeling. Möbius látványtervei lenyűgözőek, a Pannónia Filmstúdióban pedig elsőrangúan valósították meg mindezt. A történet is érdekes volt, bár kétségtelenül érződött a Csillagok háborúja hatása. A zene pedig valami igazán csodálatos, főleg a film végén, amikor az egész teljesen átalakul egyfajta melankolikus gondolkodós hangvételbe. A sztori befejezése egyébként egy akkora csavar, amit senki sem várt volna el egy rajzfilmtől, engem nagyon meglepett.

Érdekes kérdés, hogy vajon gyerekeknek, vagy felnőtteknek készült-e ez a film? A sci fi műfaj önmagában feltételezné a kézenfekvő választ, miszerint gyermeklelkű felnőtteknek, ám nem ilyen egyszerű a dolog. Vannak egyértelműen gyerekeknek szóló karakterek, de az egyik például brutálisan felzabálják a húsevő indák. Konkrétan elkapják a torkát, és brutálisan elragadják. Mindenki megemlítette ezt a momentumot, aki gyerekként látta, hogy mennyire komoly hatással volt rá. Aztán ott van a film egyik csúcspontjának számító jelenet a Gamma 10 bolygón a félelmetes, arctalan angyalokkal, akik mind elvesztették az egyéniségüket. Valami elképesztő ez az epizód.

Az utolsó képkockát viszont abszolút nem értem. Ha te tudod, kérlek magyarázd el nekem kommentben, hogy mi az a kocka, mert sajnos fogalmam sincs.

Gyanútlanul kezdtem el nézni a filmet, legrosszabb esetben is egy közepes gengsztermozira vágytam, de a London Boulevard még ennyit se tudott teljesíteni.

Már az alapsztorival gondok vannak annyira klisés. Sosem láttam még börtönből szabadult bűnözőt, akit visszahúznak a társai, és sosem láttam még szupersztárnak a testőrét, akik egymásba szeretnek. De az még hagyján, hogy klisés, de rém szarul is van megcsinálva. A két szálnak a világon semmi köze egymáshoz, a szerelmi szál totálisan életidegen, a szereplők közt nincs semmi szikra, romantika, minden átmenet nélkül hirtelen smárolni kezdenek és ennyi. A gengszteres-keménykedős vonal szintén ciki, borzasztóan gyengék a párbeszédek. Azt hittem William Monahan tudja, hogy nem attól lesz jó egy duma, hogy folyton bazmegolnak, meg faszoznak benne. A színészek meg csak úgy ott vannak a vásznon, nincsen semmi karakterük, és látványosan nem tudnak mit kezdeni magukkal, pedig egyébként lenne bennük potenciál. Meg amúgy is olyan hihetetlen unalmas a film, hogy alig bírtam végignézni. A történet végkifejlete pedig nagyon gáz, kicsit úgy érzem mintha az eredeti Get Cartert próbálták volna lenyúlni, de ott ennek volt értelme, és funkciója, nem úgy mint itt. Ráadásul ez a nagyon gyenge jelenet egy másik nagyon gyenge jelenetnek a folyománya.

Összesen két dolog tetszett a London Boulevard-ban. Az egyik David Thewlis karaktere, a másik pedig a film végi leszámolás jelenet hátterében láthatjuk, ahogy a testőrök játszanak a medencénél. Mint láthatjátok ez borzasztóan kevés, úgyhogy a lehető legmesszebbről kerüljétek el a London Boulevard című szemetet!

"Még táncol a lelke."

Nos elérkeztünk a Mocskos zsaru remake-jéhez. Elég önálló az eredetihez képest, mindössze annyi a hasonlóság, hogy ez a zsaru is drogozik, illegálisan fogad, ez is egy prostival jár, és ez is szeret fiatalokat molesztálni az utcán.

Minden másban egészen eltér a két film egymástól. Nicolas Cage zsaruja ugyanis sokkal azonosulhatóbb, és sokkal inkább számíthat a néző rokonszenvére. Ő nem egy véglény, mint Harvey Keitel által játszott karakter, hanem egy alapvetően jó zsaru, aki rossz útra lépett. A rendező, Werner Herzog felmenti főhősét. Csak azért drogozik, mert fáj a háta. Csak azért merül alá az alvilágba, hogy megoldjon egy gyilkosságot. Viszont a hullámok itt is a feje fölé csapnak, és ugyanúgy érezzük, hogy ennek nem lesz jó vége. És tévedünk. Egy gusztustalan happy enddel találjuk szembe magunkat, ahol a hősnek nem kell megbűnhődnie a vétkeiért, minden a létező legjobban alakul, sőt még elő is léptetik őt. De ez csak a felszín. Valójában az utolsó képkockák azt mutatják be, hogy a mocskos zsaru semmivel sem jutott előrébb, bár minden jól alakult, ő megmarad ugyanolyannak, amilyen volt. Nicolas Cage egyébként remekül alakít, bár egyértelműen hajaz a Las Vegas végállomásra. Tulajdonképpen a többiek annyira nem számítanak, Eva Mendes szexi, mint mindig, lődörög valahol a filmben Val Kilmer is, Xzibit pedig teljesen hiteltelen, mint gengszterfőnök. Akcióra ne nagyon számítsatok a filmben, mindössze egyetlen lövöldözés van, bár kétségtelen, hogy az nagyon hatásos, egy egyedi ötlettel pedig még rá is tesznek egy lapáttal.

A rendező, Werner Herzog hollywoodizálta az eredeti Mocskos zsarut. Ez persze szörnyen hangzik, de sajnos tény, hogy ennek köszönhetően ez egy sokkal nézhetőbb, sokkal szórakoztatóbb film lett, bármilyen erős alkotás is Ferrara '92-es mozija, azt nem biztos, hogy megnézném újra, ellenben a Nic Cage verziót simán.

"Mehetünk vissza a balettbe!"

Félreértés ne essék, nem most láttam ezt a filmet először, csak ideje volt újranéznem. Pont a legrosszabb életkorban volt hozzá szerencsém, olyan 12 évesen, amikor már a mesék iránti rajongás elmúlt, de a poénok java részét még nem értettem.

Most be kell ismernem, hogy ez a film nem véletlenül örvend olyan nagy kultusznak errefelé. Rengeteg poén van benne, és mindenféle a tipikus rajzfilmes burleszktől, a monty phyton szerű abszurdon és a paródián át egészen a finom szellemességig és iróniáig. A cselekmény pedig nagyon nem a hollywood forgatókönyv sablon szerint bonyolódik. Illetve az alaptörténet, az persze igen, de a történet ide-oda csapong, gyakorlatilag 15-20 percenként más a főszereplője a történetnek, ami tulajdonképpen csak egyfajta ürügy a jelenetekhez és poénokhoz. És az az érdekes, hogy mindez működik, pedig nem próbáltak a készítők majmolni senkit, talán a kiváló karakterek miatt van e így. Mr. Teifel és Safranek viszonya, vagy a patkányok szerencsétlenkedése, vagy Lusta Dick kalandjai, mind-mind nagyon emlékezetesek. A szinkronhangok szintén frenetikusan jók, a rajzok pedig nem különben elsőrangúak. Egyedül a musicalbetétek voltak azok, amik nem tetszettek, de azok nagyon nem, kifejezetten idegesítőek voltak, de szerencsére csak 2-t kellett végigszenvednem.