Valamiért egy reboot ciki, kettő pedig már tök okés. De persze, értem én a csinnadrattát, elvégre egy rajongói álom vált valóra azzal, hogy értő kezekbe került minden idők egyik legnépszerűbb szuperhőse, egy olyan franchise részévé válhatott, ahová mindig is tartozott, olyan felügyelet alá, amely még a nagyközönség számára eredetileg totálisan érdektelen Vasemberből, vagy Amerika kapitányból is kihozta a maximumot.
A Batman V Superman és a Suicide Squad után még úgy sem akartam megnézni ezt a filmet, hogy a kritikusok dicsérik, a nézők meg szeretik. Mert mi van ha ez a dicséret annak szól, hogy végre a DC/Warner is összehozott egy darab szuperhősfilmet, ami nem bántóan rossz. Vagy ami még félelmetesebb, mi van, ha csak azért nem verik el rajta a port, mert nem akarnak szexista, hímsoviniszta, szexista, nőgyűlölő náciknak tűnni. Elvégre az új Szellemirtókról se merték leírni, hogy milyen rossz valójában, hát hogy bízzon meg ezekben az ember?
Egészen kicsi korom óta Pókember a kedvenc képregényhősöm. Amikor a szüleim elváltak, és eladták a házat, ahol felnőttem, szándékosan otthagytam a házban a kicsiny Pókember gyűjteményemet, mert az éppen összeomló életem kellős közepén ez egyszerűen nem számított. Olyan volt, mintha ezzel az eseménnyel valahol a gyerekkorom is véget ért volna, pedig akkor még csak 10 éves voltam. Aztán persze ezt ezerszer megbántam, mert a szívemhez nőtt a karakter, gyűjtöttem a későbbi sorozatokat, láttam, és valamilyen szinten szerettem az összes filmet, játszottam a különféle videojátékokkal, de csak pár évvel ezelőtt jutottam el odáig, hogy újra beszerezzem azokat a rég elveszett számokat. Amikor sikerült, olyan boldogságot éreztem, mint az Amélie csodálatos életében Dominique Bretodeau, miután megtalálja a gyerekkori kincsesládáját. Ennek megfelelően kicsit el is kapott a gépszíj az utóbbi években, és nem csak az összes magyarul megjelent Pókembert sikerült azóta beszereznem, és elolvasnom, hanem rengeteg különféle sorozatot ismertem meg, mostanra pedig a képregény művészete iránt eltemetett szenvedélyemet leginkább külföldről rendelt kötetekben élem ki. Mivel viszonylag friss az élmény, és úgyis nyakunkon van a legújabb reboot, ezért összegyűjtöttem nektek a 10 legkiválóbb történetet, amely itthon is megjelent a falmászó szuperhősről.
A Ubisoft Tom Clancy-sorozatát bővítő, pár hónapja megjelent akciójátékának a fogadtatását is ugyanaz a szeretet-gyűlölet kapcsolat határozta meg, ami a cég szinte minden érkező portékájánál megfigyelhető. A kialakult helyzetről persze ők maguk tehetnek, hisz valahogy mindig többet ígérnek, mint amennyit be tudnak tartani. Itt nem csak arról van szó, hogy a csillogó E3-as bemutatókhoz képest általában egy jóval kevésbé mutatós produktumot kapunk kézhez. Azok a csodás lehetőségek, melyeket a játék magában hordoz, és, amiket előzetesen forradalmi újdonságokként hirdetnek meg, fulladnak bele a biztos középszerbe, mely a végső kivitelezésüket annyira jellemzi.
Pár évvel ezelőtt nem igazán hittem volna, hogy ismertetőt fogok írni egy horror moziról. lévén, hogy nem vagyok a műfaj rajongója. De lám, az élet mindig meglepetésekkel áll elő. Mentségemre legyen mondva, a film megéri a megnézést. Az előző év legjobb darabjának tartják a saját műfaján belül, melyet a kritika és a közönség egyaránt elismerően fogadott. Remélem, ez szolgál némi magyarázatul.
Amikor 2002-ben a Twilight Samurai (Magyarországon: Az alkonyat harcosa) piacra került, ki gondolta volna, hogy egy új stílusú szamurájfilm irányzat indult az útjára. Pedig ez történt, mert a közönség vevőnek bizonyult a fölösleges teatralitást kerülő, de nagyon is életszagú történetekre. Azóta rendületlenül sorjáznak az ilyen mozik. Ilyenek például az At River’s Edge és a Sword of Desperation, amiket ajánlok azok figyelmébe, akik még nem látták őket. Meg természetesen azt is, amely ennek az ismertetőnek a tárgya.
1735-ben járunk, már a 8. Tokugava sógun uralja Japánt. Több mint száz év telt el a Tojotomi ház bukása óta, de az egykori ellenfelek közt változatlanul él a gyanakvás. A „tozamáknak” nevezettek egykoron a vesztes oldalon küzdöttek, így őket különösen szívfájdalom nélkül törli el a rendszer, mihelyst alkalmat adnak rá. Ráadásul három éve nagy éhínség sújtotta az országot, így a klánok rettegnek a kormány pénzköveteléseitől. Az Inaba klán új vívásoktatót kap, de tisztában vannak vele, hogy a mester valójában kémkedik ellenük. Egyszer már álltak a megsemmisülés szélén és most újra az fenyegeti őket. Amikor úgy tűnik, leleplezik a kormány előtt eltitkolt földjeiket, a klán vezetői kétségbeesetten keresik a megoldást. Nem vitás, áldozati bárány kell…
Nem sűrűn fordult elő a Disney Stúdióban, hogy egyetlen ember írja meg a rajzfilmek sztoriját, hogy egyvalaki feleljen a teljes történetfejlesztési munkálatokért. Egészen pontosan kétszer fordult elő ilyen eset: a 101 kiskutyánál és A kőbe szúrt kardnál, melyeket Bill Peet, a Disney régi, vezető munkatársa írt. Peet ekkor már közel 25 éve, egészen pontosan az 1940-es Pinokkió óta dolgozott a cégnek. A dzsungel könyve megfilmesítésének ötlete is neki jutott eszébe, Walt Disney pedig biztosította számára ugyanazt a kreatív kontrollt (illetve annak hiányát), mint a korábbi filmek esetében.
A ’40-es évek végén a Disney-cég nem állt valami jól. Az új stúdió felépítése rengeteg pénzt emésztett fel, amit nem sikerült pótolni a rajzfilmek szerény bevételeivel, a Bambi, a Fantázia és a Pinokkió például mind megbuktak annak idején. A cég ’42 után a hadseregnek gyártott propagandafilmeket, illetve állami megbízásból dél-amerikai témájú rajzfilmeket készítettek. Továbbá kisfilmeket fűztek össze, hogy egész estés filmként mutassák be ezeket a mozikban. Utóbbiakat egyébként az egész estés Disney animációk közé szokták sorolni, de valójában senki sem tartja igazán számon őket. Anyagi szempontból nem voltak kiugróan sikeresek, viszont hoztak annyi pénzt, amiből életben tudták tartani a céget. Disney-nek így is négymillió dolláros tartozása volt akkoriban a bankok felé, ami manapság se lenne kis összeg, de akkor még rengeteg pénz volt.
A most következő mondatommal már eleve sokakat megbotránkoztathatok: Kristen Stewart TUD játszani. Tudom, ez elsőre eretnekségnek hangzik, de ha így vélekedsz, ne is olvass tovább, inkább menj el most rögvest a legközelebbi „DVD-tékába” – elnézést, nem tudom visszafogni a röhögést –, és nézd meg ezt a filmet.
Ezzel a filmmel is sikerült éveket várni, de hozzá kell tegyem, a Nulladik típusú találkozások óta parázok, hogy egyszer eljönnek értem a kis zöldek, és jól megszondáznak. Amúgy ha erre hajlamos vagy, az alien feltűnése akár még fosatós élmény is lehet, de persze csak pár másodpercig, hiszen egy ekkora gyökéren csak röhögni tud az ember. Amúgy meg barátságos, jó fej, azt kell mondjam, az egyik legjópofább CGI-karakter Shrek óta, ráadásul emlékezetes is. Az meg külön jó pont, ahogy az E. T.-nek állandóan odaszúrogatnak. Hiszen Paul sem akar mást, csak végre haza menni. Ebben lesz segítségére a két geek arc, akik Edgar Wright Cornetto-trilógiájából léptek ki, de ugyanolyan marhák, mint voltak.
Utópia: görög szó, jelentése: seholsem. Eredetileg egyenértékű az eutópia, vagyis „jó hely” jelentéssel.
„Úgy vélem, hogy az útlevelek és az országhatárok egyszer majd a múlté lesznek. Kétlem ugyanakkor, hogy ezt mi magunk még megérnénk.”
Ebben az egészben a marketinget élveztem a legjobban. Azt, hogy akármerre járok az éjszakában, akármelyik metróállomáson, az összes hirdetőplakátról egy Scarlett Johansson néz vissza rám. Bár a filmet is ilyen értő szakemberek csinálták volna...
Azt, hogy a balett egy könyörtelen és embert próbáló... hobbi... a Fekete hattyú óta tudjuk. Azt viszont, hogy az európai CGI valamiért tíz évvel lemaradva kullog az amerikai után, azt ebből a meséből fogjuk megtapasztalni.
