Sokat elmond erről a filmről, hogy az IMDb oldalán megkapta a vígjáték címkét is, pedig a filmben nincsenek túlzottan humorosnak szánt jelenetek. De persze nem ez az első film, amelyben attól még, hogy egy jelenetet nem szántak humorosnak, még nem vált azzá. Pláne, hogy egy magyar filmről beszélünk. Egy olyan magyar filmről, amelyet szívből, szeretetből és nulla hozzáértésből hoztak ki az alkotók. A film egyik szereplője, Benesovits Áron úgy nyilatkozott egy interjúban, hogy mivel az ember a hibáiból tanul, szeretné, ha lenne benne hiba... Kérlek szépen Áron, van egy jó hírem.

Néha elgondolkodom azon, hogy vajon az én szellemi érettségem ért el egyfajta elitista szintet vagy csak egyszerűen amit látok a tömegízlés leghétköznapibb formáját elégíti ki, amire én már nem vagyok vevő vagy sosem voltam. A legújabb tripla x-ből annyira árad az izzadságszagú bunkóság, hogy egyszerűen nem működik ebben az esetben, amit mondani szoktak az ilyen típusú filmekre: hogy annyira rossz, hogy az már jó. Sántító, erőltetett poénok, nulla történet, rossz színészi játék, egy pillanatra sem komolyan vehető akciók, röhejes, infantilis rendezés. Ha mindezt összeadjuk, megkapjuk az új tripla x film esszenciáját. 

Az idei Filmhéten volt még egy szekció, amiből szintén csak egyetlen filmet láttam, és hát most mit mondjak, ez nyerte az ismeretterjesztő filmek kategóriáját. Emiatt pedig Mosonyi Szabolcs filmje időről időre feltűnik a haza mozikban is. Bár kövezzetek meg, nem tudom mennyi értelme van egy ilyen filmet moziba küldeni, én inkább eleve a DVD kiadáson gondolkodnék, esetleg eladni minél több hazai tévéadónak, és esetleg külföldinek, ahogy azt a vetítés után elmondták a készítők. Hiszen tipikusan országimázs építő jelleggel is bírhat egy ilyen csodálatosan fényképezett filmecske. Az egyetlen gond, hogy nekem nagyon úgy tűnik - azért tűnik, mert nem tévézek -, hogy a természetfilmek egész egyszerűen eltűntek a televíziók kínálatából, illetve ami van, az kizárólagosan az adott témakört sugárzó csatornán bukkan fel.

Szeretek úgy moziba menni, hogy az a film abszolút meglepjen. Hogy ott fedezzem fel értékeit a moziban, hogy ott hasson rám, miközben kizárom a külvilágot, és megtörténik a csoda, vagy épp ellenkezőleg, és nem tud elvarázsolni. Ez a fajta metódus oda vezetett nálam, hogy egyáltalán nem nézek trailereket, se teasereket, se plakátokat, és nem olvasok filmes híreket se, hogy csöpögtessék az infómorzsát. Amikor pedig megjön a sajtómeghívó, ha éppen ráérek, elmegyek rá, és annyit olvasok el róla, hová kell menni, mikorra, és mi a cím. A legtöbb esetben azért lehet tudni, milyen filmre ül be az ember, lásd Warcraft – orkok és emberek harcolnak –, vagy Star Wars 7 – nyilván hasonlítani fog az előző hatra. De vannak filmek, amelyek esetében egy cím azért nem segít: nos, ilyen élményt adott a Hurok is.

„Nem szép dolog kinevetni a másikat. Az öszvérem nem szereti a nevetést. A végén még azt hiszi, hogy rajta nevettek. De ha bocsánatot kértek tőle, merthogy fogtok, talán meggyőzöm, hogy nem is gondoltátok komolyan."

A harmadik részt eddig még sosem láttam teljesen, ami jobban belegondolva nem is csoda. Az első epizódban csalódtam annak idején, a második sem fogott meg különösebben, ezek után miért is vesztegettem volna az időmet a trilógia zárófejezetére? Részleteket egyébként láttam belőle. Véletlenül videokazettán (így belegondolva tök furcsa, talán ez volt az utolsó sikerfilm, amit videokazettán láttam) megnéztem az utolsó fél órát, ami borzasztóan idegesített. Egyszer pedig az Rtl Klubbon láttam egy rövid részt a nagy csatajelenetből 4:3-as képaránnyal, de a reklám idején el is kapcsoltam. Barbarizmus ezt a filmet tévében nézni. Most felnőtt fejjel, az érdekesség és a blog kedvéért újranéztem a trilógiát, nem tudtam, de nem is akartam kikerülni a harmadik részt.

Ha ezt a filmet kicsit korábban látom, tuti ez lesz a tavalyi év meglepetése. Hogy miért? Kérded te, még hogy miért? Mert ha volt film, amire nem voltam kíváncsi tavalyról, akkor az ez a film. Ha volt film, amiben biztos voltam, hogy bugyuta, élvezhetetlen és szar lesz, akkor az ez a film volt. Ha létezik videojáték, amiből még én sem – MÉG ÉN SEM – készítenék adaptációt, akkor az pont ez a baromság, amelyben madarakkal kell szétlőni a gyesznók várát. És akkor a végeredmény nemcsak hogy egy teljesen jó CGI-animáció, amiben nem csak a poénok jók, de még mögöttes tartalmat is elrejtettek, hanem a legjobb videojáték-adaptáció az 1995-ös Mortal Kombat óta.

Kevinnek 23 különböző személyisége van... Ön ebből két óra alatt mindössze négyet fog látni...

A második résszel se volt sokkal jobb a viszonyom, mint az elsővel. Már nem mentem el moziba, hanem jóval később dvd-n sikerült megnéznem, akkor is társaságban, ahol még a sztorira sem tudtam koncentrálni, nemhogy beleélni magam az élménybe, de ezt akkor nem is bántam.

Azért ez sokat elmond az amcsikról, az ő plakátjukra csak Matt Damon fért rá, úgyhogy most kivételesen levadásztam az ázsiait, hogy érzékeltessem ennek a monumentális, és epikus filmnek a grandiózusságát. Jól nézzétek meg őket, mert bizony mire a stáblista elkezdődik a legtöbbjük már alulról szagolja az ibolyát. Lehet fogadásokat kötni vajon kik ússzák meg ezt a kalandot. De a lényeg röviden, és tömören, elképesztően jó film lett A Nagy Fal, úgyhogy már mehetsz is moziba. Akit pedig a hosszabb verzió érdekel, az nyugodtan kattintson a tovább gombra.

Atyaúristen! Ha ezt a filmet nem idén, hanem tavaly látom, egyértelműen ez lesz az év csalódása. Ennyire nem is tudom mikor vártam már valamit, de hogy semmilyen szinten ne azt kapjam, amit szeretnék az azért viszonylag ritkán fordul elő velem. Ha hozzáteszem, hogy a tavalyi év során nagyjából hatszor láthattam volna, annyi vetítést szerveztek neki, akkor még csak nem is túlzok, mert leadták a Mozinet napokon, az Anilouge-on és volt néhány külön sajtóvetítése is. De mindig úgy hozta a sors, hogy valamiért vagy elkéstem, vagy más programom lett, tehát sejthettem volna, hogy az Isten se akarja, hogy én ezt megnézzem. De hát én már csak ilyen vagyok, a saját sorsa ellen küzdő ember...

A pénztárcánk kiürítésére pályázó FPS-ek háborúja tavaly a szokottnál is sűrűbb lett. Az Overwatch valósággal kivégezte a Battlebornt, ám 2016 még tartogatott egy nagy összecsapást a műfaj két legismertebb képviselője között.

Na csak eljött szilveszter napja, vajon mi mással lehetne megünnepelni, mint zenével? Így erre a napra már nem akartam száraz tényeket közölni, sem azt, hogy kinek melyik film tetszett vagy nem tetszett a legjobban, vagy a legkevésbé. Eldöntöttem ezek helyett idén régi nagy tervemet valósítom meg, és előások tíz olyan videoklipet, amik nagyon tetszettek, és mind  mai napig tetszenek is. Elvégre ezek is egyfajta filmek, néha egy remek videoklip eladja magát a zenét is. Először ugyan azt a címet adtam ennek a válogatásnak, hogy a 90-es évek klipjei, de aztán rá kellett jöjjek, hogy nagyon sok a 80-as évek közepéről, végéről származik, csak ugye nálunk ezeket a 90-es évek elején nyomatták a tévék a rendszerváltás után. Azért is választottam ezt a témát, mert egy időben divat volt órákon át bámulni az MTV-t és klipeket nézni - még egy saját műsor is épült erre, a mindenki által ismert (?) Beavis és Butthead animációs sorozat. Ugyanakkor ekkoriban nagyon ötletes klipek is születtek, mintha egy önálló kis filmet, történetet akartak volna megalkotni, elmesélni, netalán művészi alkotást letenni az asztalra. A rangsorolástól ezúttal eltérnék, nem a legrosszabbtól haladok a legjobbig, hanem időrendben, az úgy objektívabb. Ahol tudtam utánanéztem a készítés hátterének, de a legtöbbről értelemszerűen a saját élményeimet fogom megosztani, hiszen ezeket hallgatni, és nézni jó, nem feltétlenül olvasni róla.