Azt hiszem Seth Rogen elérte nálam azt a mélységet, ahonnét már semmiképpen nem fog kikászálódni. Személye megtestesíti mindazt amit utálok Hollywoodban. Történetesen, hogy alulról súrolod a középszert, de nagyon jó kapcsolati tökével rendelkezel, és így egy bizonyos ideig nem lehet kiirtani a filmes szakmából atombombával sem. Mindegy milyen baromságot csinálsz, mindegy mennyire vagy alpári, tehetségtelen, és még csak különösebben humoros se kell legyél. Továbbra is készítheted a közönségnek, vagy egyre inkább csak magadnak a filmeket. Na ez mind Rogen munkássága, akit A 40 éves szűz környékén még egész jópofának tartottam, de tíz év alatt bizonyította, hogy csak egy hülye, füves gyökér.

A Simon the Sorcerer játékokról még a 90-es években hallottam először, de soha nem játszottam ki egyiket sem, pedig a SCUMMVM emulátor a LucasArts játékokon kívül többek közt e két játékot is az elsők között kezelte. Azonban volt egy nagy hátránya, ami miatt egyre távolabb tolódott az időben, amiből az lett, hogy csak pár hónapja játszottam ki. Nagyon sokaknak nagyon kedves ez a játék, és bár gondolkodtam, hogy rábiggyesszem-e a Legkedvesebb jelzőt, ennyire sajnos nem fogott meg. Az pedig, hogy az eltelt idő alatt öt részesre duzzadt a sorozat ezúttal cseppet sem zavart az ítéletemben, mert ha az első rész nem kapta meg... hát a többi sem fogja az ziher.

Hazánkban a vörösborok kedveltsége megelőzi mind a fehér-, mind a rozé- borokét. A kínálatban fontos szerepet játszanak a klasszikus bordeaux-i szőlőfajták, a cabernet sauvignon, a cabernet franc, valamint a merlot. Ezek aromagazdagsága, potenciálja gyakran komplex, különleges minőségű tételekben ölt testet. A Bordói November programmal a bordeaux-i fajták, és azok házasításából készült borokat helyezik a Winelovers középpontba. Emellett a cabernet franc kiemelt bemutatását tervezik a szervezők, hiszen ez a fajta hazánkban nagy jelentőséggel bír: egyedi karakterével, fűszerességével fajtaborként is magára irányítja a figyelmet.

A Café Society egy tipikus Woody Allen film. Hihetetlen, hogy ez az ürge még a betűtípusra se unt rá negyven év alatt, ugyanaz a jazz szól a főcím és a stáblista alatt, ugyanúgy kilencven percben mesél el egy történetet, és bár egészen mást vártam tőle, örülök, hogy sikerült meglepnie. Woody megint csak arról tett tanúbizonyságot, hogy hatalmas élettapasztalattal rendelkezik, és sajnos nagyon is ismeri az emberi érzelmek mozgatórugóit. Mindezt három kiváló színész parádés alakításában, akik közül lényegében csak Jesse Eisenberg alakítja a szokásos karakterét, egyben ő a tipikus Woody-én megformálója is.

Szóval vannak ezek az agylövéses filmek, mint az Állva maradni is. Igazából az egyetlen mentségem arra, hogy ilyesmiket is megnézek, és lényegében elpazarolok 90 percet az amúgy is egyre inkább apadó életidőmből, hogy elhivatott kritikusnak tartom magam. Bizony ez nagyon is jellemformáló erejű, mert nem csak a szép, 3D-s, IMAX-os, ámerikai ákciófilmeket, szuperhősmozikat illik ám megtekinteni, hanem az ehhez hasonló művészi éllel rendelkező alkotásokat is. Ha nem vállalnék be ilyesmiket a környezetem végképp megutálna, mert a végén azt hinnék, ez az egész kritikuskodás csupa hawaii, dizsi, napfény, későn kelés, filmnézés, kávészürcsölés közbeni elmélkedés, aztán kritikaírás, - szigorúan épölmekbukon -, majd este valami party, igazából mindegy, hogy hol, meg kikkel, csak legyen sok falatka, pia, meg csaj. Na... ezt így leírva, még magamat is megutálnám, úgyhogy ezért nézek néha napján ilyen bődületesen szar filmeket. Hiszen Krisztus is értünk halt meg a kereszten, én meg azért szenvedek a mozitermekben, hogy nektek ne kelljen. Nyugodjál meg, ha kihagyod ezt a Cannesba isten tudja hogyan beavászkodott filmet, attól még képes leszel hellyel, közzel elvegetálni valahogy.

Esküszöm, ez az utolsó cikk a Saul fiáról, utána pihentetjük a témát. De hát most mit csináljunk, nem minden hétvégén nyerünk Oscart?! A filmről már van két kritikánk: itt olvashatjátok a mozibemutatókor született írásunkat Lisztes tollából, itt pedig Scal verzióját, amit az Oscar-díj után, a 2. Filmhét díszbemutatójakor írt. A mostani kritikát Jerryco küldte – az eredeti írást ezen a linken találjátok. A filmnek ugyanis nemrég volt a DVD-premierje, és ebből az alkalomból – ilyet se sokan csinálnak – sajtóvetítést tartottak a DVD-verzióból. Mivel nem akartam egy mélyebb elemzést megejteni a filmről – erre, azt hiszem, még nem vagyok felkészülve –, ezért úgy véltem, nem árt egy újabb vélemény, amely után következik a DVD részletes ismertetése, amelyet már szerény személyem írt. Fogyasszátok egészséggel!

Fél pillanatig sem érezzük úgy, hogy egy elsőfilmes rendező alkotását nézzük, annyira kiforrott mozit láthatunk, amennyiben időt szánunk a Messzi dél vadjaira. A Sundance fesztiválon robbanó, és azóta is sikert sikerre halmozó film megérdemli: több fronton is rászolgált az elismerésre.

Adva vannak a mostanában "biztos sikernek" számító filmes kategóriák. Bestseller könyvből készült adaptáció, számítógépes játékadaptáció, képregény adaptáció, és azok a történeteket, amiket meg se kellett írni, mert az élet volt olyan kedves és megtette ezt a szívességet. Mai filmünk is ilyen, valós eseményeken alapuló történet, jelen esetben az USA legnagyobb bankrablása, amit néhány kapitális vadbarom követett el. Flepnis idióták, akik amilyen ügyesen kitervelték a rablást, olyan balfasz módon le is buktak utána szinte azon nyomban. A Lángelmék nem fogja megváltani a világot, és simán van jó néhány, több mint kínos pillanata, még így is nagyon szórakoztató, és nagyokat lehet rajta röhögni. Pláne ha közelinek tudod érezni a főhő... akarom mondani a főbalfasz karakterét.

Sajnálom Mister Strange van egy rossz hírem. Megtenné, hogy leül?

DOCTOR Strange!

Egyszer... talán... egy másik dimenzióban.

- Ha van kedved, gyere filmet nézni a Francia Intézetbe tízre!

- Oké. Mi lesz?

- Nem mindegy?

- Igazad van. Mindegy.

E levelezés eredményeként egymás után láthattam scal-lal az MOZINET Filmnapok keretében az Állva maradni és A sors kegyeltjei…meg a többiek című filmet. Végül úgy alakult, hogy előbbiről scal akart írni (bár a film jobban járt volna velem), s Bruno Dumont alkotása jutott nekem (ami előzetes egyeztetéseink alapján scallal sem járt volna jobban). 

Ez a Pierre-Auguste Renoir nevű valaki egy festő volt, vagy mifene... Valami fura irányzatnak, az "impresszionizmus"-nak volt a vezéralakja. Talán már hallottál róla. Vagy láttad valamelyik múzeumban a képét, amikor átsuhantál a kiállítótermen. Talán... No, meg volt egy fia is (illetve több is), de Jean Renoir (nem összekeverni Jean Renoval) neve is ismerősen csenghet (már akinek), mert ő meg filmeket rendezett. Nagy ábránd? Hmm? Semmi?

1994-ben Neil Jordan Anne Rice Interjú a vámpírral című regényéből készült filmje, majd az ifjúsági regények körében Stephanie Meyer Alkonyat-sorozata, mely kombinálta a vámpír- és a vérfarkas-mítosz elemeit (és rettenetes filmadaptációkat kapott), a Van Helsing vagy a Penge — csupa vámpír-történet, melyek hosszú-hosszú történeti előzményeket tudhatnak maguk előtt. Az erdélyi gróf történetét a regény megjelenése óta vagy rengetegszer feldolgozták, az egyik legjelentősebb film Drakuláról mégis máig Friedrich Wilhelm Murnau 1922-ben készült némafilmje, a Nosferatu, ahol Drakula Orlok névre hallgat. Az 1931-es Drakula után essen szó Murnau klasszikusáról is.

Kedves Olvasó, biztos te is voltál már úgy életed során, hogy betelt az a bizonyos pohár, és már nagyon eleged volt. Ilyenkor vagy meg tudod őrizni az önuralmadat, és nyelsz egy nagyot, kötsz még egy kompromisszumot, vagy ténylegesen elveszted a fejed, onnan pedig már nincsen visszaút. De vajon ez egy tudatos döntés következménye, hogy csak tűrsz tovább, vagy átadod magad az ösztöneidnek? A magam részéről az utóbbi felé hajlok inkább, de úgy sejtem, ez egyénenként változó. Mindenesetre egyvalami biztos; kívülállóként jobban átlátjuk a helyzetet, ez a film pedig ebből a kényelmes nézőpontból mutat be hat különálló sztorit, amelyek ezt a problémakört járják körbe. Mi van akkor, ha elszakad a cérna?

Ha valakivel előfordult már, hogy belefutott egy klassz csajba, aki helyes, értelmes, és valami elképesztő módon dolgozik a kémia kettejük közt, akkor ezt a filmet imádni fogja. Ha pedig olyan helyzetben következett ez be, amikor mindez egy oltári nagy véletlennek volt köszönhető, és az idejük is kevés volt, akkor a Mielőtt felkel a nap egyenesen az Ő filmje.

Az Ifjúság tipikusan az a film, ami nagyon szép, nagyon megható, és mégis nagyon nehezen fogja megtalálni az utat a közönséghez. Miért? Egész egyszerűen azért, mert ismeretlen. Mert a filmet nem Steven Spielberg, hanem Paolo Sorrentino rendezte, mert Jane Fondáról ma már csak az hallott, aki középkorú, és mert a leghíresebb színésze Michael Caine, aki miatt szintén nem a fiatalok fognak beülni a moziba. Pedig az Ifjúság nekik is kellene, hogy szóljon, mert egy olyan állapotot mutat be, amelyet egyáltalán nem, vagy csak kevéssé értékelünk, amikor még megvan, az élet nagy részében pedig hiába futunk utána.