Szeretem a háborús filmeket. Szeretem Mel Gibson rendezéseit. Szeretem Andrew Garfield alakításait. Mi baj lehet itt? Ugye, hogy semmi.

Két agyatlan, idióta sorozat létezik, amik akármekkora ökörségek nem tudok rájuk haragudni. Az egyik a Kaptár, a másik meg ez...

Letisztult elegancia.

Ez a két szó tökéletesen jellemzi Tom Ford legújabb FILMjét. Bizony, így csupa nagybetűvel. A főhősnőt alakító Amy Adams az egyik jelenetben valami utolsó trasht néz a tévében, és utálkozva kikapcsolja. Később arról beszél, hogy a szemét kultúrájában élünk. Az ő kifinomult, kőgazdag környezetében ez könnyen sznobizmusnak hatna, de valójában igaza van, mi sem bizonyítja jobb, mint ha egymás mellé állítjuk ezt a remekművet 2016 tetszőlegesen kiválasztott fősodorbeli szennyével.

A Fantasmania online játékbolttal közösen újabb nyereményjátékot hirdetünk!

Részletekért kattints a Tovább gombra!

November 24-től már kapható az utóbbi idők egyik legnagyobb magyar meglepetéssikere, a Félvilág DVD-je. A film egyetlen meghatározó férfi szereplőjét Kulka János alakítja, a most következő interjút a film sajtóbemutatójakor készítettem vele a Puskin moziban.

A berni követ volt a Köbli–Szász duó első filmje, vagy ha úgy vesszük, a Köbli–Kulka duó második dobása, amelyhez csatlakozott Szász Attila rendező. Bár csupán egy hetvenhat perces tévéfilmről beszélhetünk, de ad annyit, hogy érdemes legyen leülni elé, nagyon jónak találom a dinamikáját, feszültséggel telinek a forgatókönyvét, a párbeszédeket, és érdekesnek a témát, amelyet körüljár. Elvégre mindenki hallott 56-ról az országban, mindenkinek van róla legalább egy storyja, de kívülről még nemigen találkozhattunk vele, pláne nem filmen, márpedig A berni követ pontosan ezt mutatja be.

Valamelyik nap épp a Stadionok állomáson grasszálok, bal oldalt Anger Zsolt vicsorog a Cop Mortem plakátján, bőszen szorítva pisztolyát. Előttem sopánkodik egy „csak hatos” csaj a pasijának: Annyira elegem van ezekből az akciófilmekből, tele van férfival, és mindegyik lövöldözik, meg erőszakos. Le se tagadhatná ez is, hogy valami amerikai szemét. Mire a csávó: De drágám, ez egy új magyar film, arra gondoltam, valamelyik nap megnézhetnénk. Mire a csaj: Magyaaaaaar? Hát akkor még szar is lesz.

Hát, kisanyám, te tudhattál valamit, nem tudom mivel foglalkozol, de ha kirúgnak, már mehetsz is jósnak.

Miután Adolf Hitler golyót röpített a saját fejébe, és Joseph Goebbels megmérgezte a családját, a náci vezetés tisztikarából még épp elegen életben maradtak. Heinrich Himmler és Hermann Göring még 1945-ben lakolt bűneiért: előbbi tisztázatlan körülmények között állítólag öngyilkos lett, utóbbit a nürnbergi perben ítélték halálra, de ő is öngyilkos lett a kivégzés előtt. Azonban nagyon sokan sikeresen menekültek el a Harmadik Birodalomból egy olyan helyre, ahol köptek rá, hogy dúl vagy épp véget ért a második nagy világégés. Az isten háta mögött megbúvó Dél-Amerikában Argentína hamarosan az egyetlen olyan hellyé nőtte ki magát, ahol a náciknak még jutott egy kis Lebensraum. Itt vert tanyát az orvos, Josef Mengele, a Führer helyettese, Martin Bormann – aki egyesek szerint mai napig él – és Adolf Eichmann, a zsidók szorgos hóhéra. Ez utóbbi volt az egyetlen, akit a Moszad sikerrel vadászott le 1961-ben, majd Izraelben 1962-ben felakasztották. Most lehet csodálni, ha ennyi film készül róla?

Az ismeretlen lány rendezői, Jean-Pierre és testvére, Luc Dardenne, le se tagadhatnák, hogy szeretik Dosztojevszkijt. Filmjükbe a bűn és bűnhődés, a lelkiismeret-furdalás és az önmarcangolás olyan erősen beivódott, hogy szinte nincs is olyan karakterük, aki ne tépelődne, vagy akár ne érezne fizikai rosszullétet, csak hogy bevallhassa valakinek mélységes nagy bűnét. De komolyan! Életemben nem láttam még ilyen becsületes embereket, mármint hogy az elején hazudoznak, mint a vízfolyás, majd Adéle Haenel addig bünteti őket tekintetével, hogy legkésőbb a harmadik találkozáskor könnyek között vallják meg bűneiket.

Kissé meglepve és megrökönyödve vettem tudomásul két nappal ezelőtt, hogy gyerekkori szerelmem, egyik kedvenc színésznőm, aki számomra mindig is a tökéletesség földre szállt angyala volt, mind szépségét, mind tehetségét tekintve, immáron 50 éves lett. Most azt hagyjuk, hogy még mindig milyen elegáns, és gyönyörű, és mennyire jól tartja magát, és a világ férfiainak túlnyomó része ugyanolyan szívesen látná az ágyában, mint 18 éves korában, inkább emlékezzünk meg - amúgy tehetségéhez és szépségéhez nem különösebben méltó  -pályafutásának legjobb darabjairól.

Jövő héten már kapható lesz az utóbbi idők egyik legnagyobb magyar meglepetéssikere, a Félvilág DVD-je. Rendezőjével, Szász Attilával a film sajtóbemutatójakor beszélgettem a Puskin moziban.

Örülök neki, hogy olykor hagyom azokat a filmeket pihentetni, amik nem tudnak pár óra, nap alatt letisztulni. Ha az ember ugyanis messzebbről szemléli ezeket - mármint időben, és nem úgy, hogy egy messzelátóval... ki az a hülye, aki így nézi a mozifilmeket - a darabokat sok minden világossá válik. Jelen esetben, hogy az Idegpálya egy undorító tucatfilm, ami még a modern trendeket se tudja jól kifigurázni, mert a készítőik ezekről maximum úgy tudnak, hogy ismernek valakit, aki hallott már olyanról, aki látott néhány embert, akik állítólag csináltak már hasonlót.

Emlékeztek, amikor a Gyűrűk Ura láz kapcsán Peter Jackson úgy nyilatkozott, ő legszívesebben mindent megfilmesítene, amit Tolkien írt valaha? Még egy bevásárlócetlit is? Nahát látjátok ez a különbség. Hogy az akkor még vicc volt.

A katasztrófa filmeknek is meg volt a maguk ideje. Mint oly sok mindent ezt is Hitchcock találta fel a Madarakkal, majd az igazi nyalánkságok a 70-es években indultak be. Pokoli torony, Airport sorozat, Meteor, Rajzás és még sorolhatnám. Aztán ez a divathullám is elcsendesedett, de mivel az ember valamiért kíváncsi mások szenvedésére - vagy legyünk humánusabbak, mások kárán tanulva próbálja elkerülni, hogy ugyanazokat a hibákat kövesse el a jövőben - időről időre felbukkan egy újabb alkotás. A 90-es 2000-es években már csak Roland Emmerich és Michael Bay készített jelentősebb darabokat, éppen ezért lepett meg, hogy mennyire elképesztően erős film lett a Mélytengeri pokol... vagy maradjunk az eredeti címnél, a Deepwater Horizon.

Három évbe telt mire ideért hozzánk Gagarin, ami, ha úgy vesszük, ordas nagy csúszás, de ha hozzá teszem, hogy 1961-ben szállt fel Bajkonurból, s így a világ első űrhajósa kozmonautája lett, akkor végül a gyártó országnak se jött össze az 50. évi jubileum (ez is milyen már?), s a cirka három év már igazán nem számít. Pláne ha azt veszem, hogy a végeredmény erősen felejthetőre sikeredett.