Howard Ashman, A kis hableány és a Szépség és a Szörnyeteg dalszövegírója vetette fel az ötletet, hogy a következő filmterv az Aladdin és a csodalámpa története legyen az Ezeregyéjszaka meséiből.

Howard Ashman, A kis hableány és a Szépség és a Szörnyeteg dalszövegírója vetette fel az ötletet, hogy a következő filmterv az Aladdin és a csodalámpa története legyen az Ezeregyéjszaka meséiből.
Előre szólok, nem igazán szeretem a fesztiválokat, és akkor még finom voltam. Igazából irtózom minden olyan tevékenységtől, ahol tetemes mennyiségű ember verődik össze, értsd: meccs, koncert, telt házas mozi, strand, politikai tüntetés, vásár, felvonulás, és hasonlók. Nem tudom miért, de a legtöbb helyen mindig van egy csomó részeg - tééényleg? - kötekedő alak, akik egy perc alatt el tudják rontani az ember kedvét. A koncertek ebből a szempontból különösen veszélyesek, hiszen a legtöbb esetben egyáltalán nem azt hallod és úgy ahogy szeretnéd, rád taposnak, meleg van, büdös van és szar a sör. Akkor mi a fészkes fenének mentem én ide? Nem is tudom... kellemesen csalódni?
Nem mindennapi játékhoz érkeztünk. Kicsit elegem is lett már hogy úgy tűnik mindenen csak fanyalgok és egy csomó rossz játékra pazarlom inkább az időm, de most ez így jött össze, és ahogy a filmek esetében az adaptációk mindig rosszabbul sülnek el a játékvilágban is rendre így van ez, jobb ha saját forgatókönyvvel rendelkeznek. Nem arról van szó, hogy a végső cél, a 100 Legkedvesebb Játékom-ba ez a mestermű is beleillik, mert ez nem is lehet kérdés. A Top 10 legjobb játékban is előkelő helyet fog kapni. Itt most arról van szó, hogy a The Last Express egy olyan játék, amely kis híján lenyomta a Broken Sword - The Shadow of the Templars-t. Életem létező legjobb játékát.
„Mint ha pásztortűz ég őszi éjtszakákon,
Messziről lobogva tenger pusztaságon:
Toldi Miklós képe úgy lobog fel nékem
Majd kilenc-tíz ember-öltő régiségben.
Rémlik, mintha látnám termetes növését,
Pusztító csatában szálfa-öklelését,
Hallanám dübörgő hangjait szavának,
Kit ma képzelnétek Isten haragjának.”
A magyar címfordításokat kritizálni legalább akkora közhely, mint amikor az öntörvényű zsarut felfüggeszti az üvöltözős főnöke, ő pedig leadja a jelvényét, és folytatja a nyomozást. De vannak olyan helyzetek, amikor a történet egyszerűen megköveteli, hogy a zsarut felfüggesszék. Most a történtek követelik meg, hogy nyilvánosan és közhelyesen kiakadjak. A Paper Man magyar címe ugyanis nem más… ha véletlen, nem ülsz, ülj le… felkészültél? Biztos? Akkor elárulom: Ryan Reynolds, a képzelt szuperhős.
Sir Arthur Conan Doyle és Agatha Christie mellett létezik még egy író, akit a játékkészítők előszeretettel húznak ki a kalapból ha kalandjáték készítésre adják fejüket, ez az illető pedig nem más mint Verne Gyula. Igazából nem dolgozták fel sokszor, mert dacára, hogy csak a Különleges Utazások ciklusába 54 regényt írt, mégis rendre mindig azt a 4-5 történetet adaptálják filmre vagy játékra. Igen, a Rejtelmes Szigetet, a 80 nap alatt a Föld körül-t, meg jelen alkotás tárgyát, amit a világon mindenütt máshol 20.000 mérföld a tenger alatt-nak hívnak, csak nálunk lett belőle Némó kapitány, egyben Verne kétségkívül leghíresebb műve.
A most következő kritika szinte napra pontosan négy éve íródott. Gondoltam hogy itt ott belenyúlok és javítok rajta, de tegnap átolvastam és olyan jókat szórakoztam rajta, hogy ez most marad így. Érdekes látni a jóslataimat, amiből aztán nem sok minden teljesedett be, ahogy a négy évvel korábbi viszonyokat is. Remélem nektek is hasonlóan kellemes pillanatokat szerez az iromány.
A G.I. Joe-val ellentétben Transformer élményeim már voltak. Mindig lenyűgözött, hogy valami teljesen másból képesek átalakulni félelmet nem ismerő robotokká. Keresztanyám vett párat még annak idején, aztán nem győzte anyámnak mesélni, hogy egy fél óra alatt szétszereltem a csodás autókat. Időbe telt mire elmagyaráztam neki, hogy nem szereltem szét semmit, csak ezek kicsit többet tudnak mint egy hagyományos autó. Na ők a Transformerek.
Itt a nyár, a hőség már csak a strandon elviselhető, de azért esténként a kimerítő napozás és pancsolás után jól eshet betenni egy hamisítatlan, örökzöld nyári vígjátékot. És keresve sem találhatsz jobbat a Hóbortos hétvégénél.
A Majmok Bolygója klasszikus sorozat mely a hőskorban is fialt öt részt (1968-73), és ha nem számítjuk a nem hivatalos hatodikat amit úgy vagdaltak össze a leállított tévésorozatból, akkor elmondhatjuk hogy már ott is lanyhult az emberek majomszeretete. Aztán jött Tim Burton, aki nagy hallával megcsinálta a maga majomkodását 2001-ben, ami olyan jól sikerült, hogy kemény tíz évbe tellett mire az emberszabásúak visszaugrálhattak a mozivászonra. És a helyzet az, hogy jöhetett itt Amerika kapitány, Conan meg a Cowboyok az Űrlények ellen, 2011 nyarának egyértelmű nyertesei szőröstalpú rokonaink voltak.
Műemberek harcolnak a műmajmok ellen. Leginkább ennyivel tudnám összegezni a Forradalmat. Műemberek, mert annyira egydimenziós, klisés simabőrűek mászkálnak a vásznon, hogy igazából cseppet sem érdekelt egyiknek sem a sorsa. Ezt a bajt még ráadásul sikerült tetézni jellegzetesen zs kategóriás, semmit mondó párbeszédekkel, amelyek többnyire az érzelgős jelenetek velejárói. Szemléltetőpélda:
„- Ne menj oda. Veszélyes.
-Tudom. De muszáj.”
Mondanom sem kell, hogy a korábbi jelenetekből az is kiderült, hogy ez veszélyes, és hihetetlen, de az is, hogy muszáj. Ezeknek a jeleneteknek kellene a vágószoba padlóján landolniuk, mielőtt emberek szeme elé kerülnének. Vagy még jobb lenne, ha le se forgatnák, mert csak a stáb idejét, energiáját, és a producer pénzét pocsékolják el. De tudod mit, ezt le se kellett volna írni, mert még nekem is a pofám leszakadt, amikor az előbb leírtam, pedig nem is én találtam ki. Szóval az emberek szála szörnyű, a színészek szót sem érdemelnek, alakításokról gyakorlatilag nem beszélhetünk.
Nemcsak a generációváltás zajlott le a Disney Stúdió animátorainál, hanem az újak munkája végre kellően kiforrottá vált az igazán nagy dobásokhoz, de ehhez majdnem egy évtizedre volt szükség. A kis hableány megfilmesítésének ötletét Ron Clements vetette fel a Disney stábtagok ötletbörzéjén, amit egymás között csak Gong Show névvel illettek, utalva ezzel a népszerű televíziós műsorra, ahol bárki leégethette magát, míg a zsűri ki nem szavazta. A rajzfilmrészleg vezetője, Jeffrey Katzenberg először leszavazta az ötletet, mert túlságosan hasonlónak tűnt a ’84-es, Daryl Hannah főszereplésével készült Csobbanás című filmhez. Aztán otthon újra elolvasta Clements kétoldalas tervezetét, és mégis áldását adta a projektre. Clements régi barátját és kollégáját John Muskert is gyorsan bevonta a folyamatokba, aki végül a társírója, illetve társrendezője lett a projektnek. Alapvetően mindketten animátorok voltak, de mindenképpen ők akarták írni a forgatókönyvet, amiért újabb kanosszát kellett járniuk Katzenbergnél, de végül övék lett a feladat.
"- Mi kezdődik most?
- Nem t'om Pókember egy vagy kettő... valamelyik."
Értelmi színvonal belőve, ZÚZZUK!!!!
FIGYELEM! A továbbiakban egyrészt erős spoilereket, másrészt a nyugalom megzavarására alkalmas cikket olvashatsz. Én szóltam.
1929-ben a legendás Orient expressz elakadt a hóban, kb. 100 kilométerre Isztambultól. 11 napig tartott az eset. Ez annyira megihlette Agatha Christie-t, hogy egyik legjobb regényét írta belőle. A könyv bestseller lett, és persze nem kerülhette el a sorsát. Filmre adaptálták – eléggé kiherélve –, majd tévéfilm is készült belőle – kevésbé herélt –, 2006-ban pedig érkezett a játék. Méghozzá nyomozós, pont & click kalandjáték. Aktualitása, hogy Field kolléga egy remek ismertetőt írt az 1974-es filmről, ami bár nekem nem a kedvencem, de ennél a játéknál még mindig jobban sikerült.
Hoppá mit találtam. Meg van Strekoék másik, és mindez idáig utolsó kalandjátéka, amiről nem is tudtam hogy ők kalapálták össze, de így utólag visszagondolva annyira nincs rajta mit csodálkozni. Az Aurákkal ellentétben ez már egy szokványosabb kaland, bár igazából az irányításon bukott el ez is, meg tele van a már hagyományosnak nevezhető kanadai megoldásokkal. Nem tudom lehet benne valami, de Kanada a szegény ember USA-ja, ott valahogy minden kicsit más. Akár film, akár televízió sorozat, vagy legyen játék, meglátszik a "minőségen" és bár nem igazán bírom amikor az amcsik cseszegetik őket, meg beszólogatnak nekik, lehet ez mind nem véletlen. A Dead Reefs legalábbis egész jó példa rá.