Meséltem már, hogy van nekem egy szigetecském? Valahol az isten háta mögött, nem nagy, de nem is olyan kicsi, hogy pár nap alatt fel lehessen térképezni minden titkát. Ide kerül mindenki előbb-utóbb, aki nagyon az agyamra megy – pár kommentelőnek már bérelt helye van, és egy egyszeri odautazásra szóló jegye. Eredetileg furmányosabban akartam megoldani az ottlét mizantrópiáját, de a Klei Entertainment sokkal kézenfekvőbb verzióval állt elő... És biztosíthatok mindenkit, hogy ezúttal a végeredmény haláli lesz.

Ismét egy olyan film, ami többet érdemelne annál, mint ami jutott neki, hiszen a gyér számú, mainstreamen túllátó filmrajongókat leszámítva mifelénk alig hallott róla valaki. Az igaz, hogy az összes valamit számító szakkönyvben ott van feltüntetve, mint az egyik első japán klasszikus, de a bemutatására sosem került sor nálunk, még a művészmozik hálózatába se jutott be.  Igaz ami igaz, merész forgalmazó kell hozzá, hogy közönség elé vigyék, mert a mai ízlésvilágba végképp nem illeszkedik. Kevesen tudják, hogy a Japán első filmes aranykorszaka meglehetősen korán volt, az 1930-as évtizedben. (Igen, jóval Akira Kurosawa sikerei előtt.) Ekkor olyan szerző és rendező nemzedékük jelentkezett, akik ugyan jellegzetesen helyinek számítottak, de művészi eszköztárukban méltán állíthatóak a nyugati világ akkori legjobbjai mellé.A sajnálatosan rövid életű Sadao Yamanaka közéjük tartozott. Yasurijo Ozu, Kenji Mizoguchi és más, mára közismertté lett rendezők kortársa volt, de neki kevesebbet juttatott az élet. Mindössze 29 évet élt. Bár a némafilmjeit is számolva 24 mozit rendezett, csak kevés maradt fenn belőlük. A 2.Világháború vihara a filmművészetet sem kímélte. A "Tange Sazen and The Pot That Worth A Million Ryo" kiváló humorú mozijáról az Ázsiafilmen van ismertető. Ezúttal a rendező drámai oldalát ismerhetjük meg. A most taglalásra kerülő filmje volt az utolsó az életművében. Pont a mozikba kerülése napján vonult be a Japán Császári Hadseregbe, majd nemsokára elvitte a vérhas a mandzsúriai fronton. A felkelő nap országa szegényebb lett egy tehetséges művésszel.

Köszöntök ismét mindenkit történelmi – immáron – sorozatom harmadik részében, amely tulajdonképpen csupán a második boncolt film befejező epizódja. Ha valaki esetleg lemaradt volna az előzőről, és rögtön ezt olvassa, annak szólnék, hogy ebben az ismertetőben a Nagy Sándor harmadik vágását, a Final Cutot elemzem a film sajátosságaira tekintve viszonylag spoilermentesen. Nem árt tudnia továbbá, hogy az előző részben megtárgyaltuk Nagy Sándor gyermek- és ifjúkorát, a részleteket, melyeket bemutatott a film, és néhány hiányzó momentumot. Szóltam a különböző verziókról is, a teljes írás itt található. A továbbiakban pedig lényegében azt a bő tíz évet mutatom be, mely Nagy Sándor Hellészpontoszon való átkelése és halála között történt. Ha pedig az írástól kedvet kaptál további történelmi filmbemutatókra, ajánlom a Mennyei Királyság rendezői verzióját bemutató művemet, és persze mint mindig, ha újonc vagy, és esetleg eddig nem tetted volna meg, lájkold be oldalunkat, a Filmbookot.

Megszegve a klub első és második számú szabályát, ezúton kihirdetjük, hogy június 18-tól újra a hazai mozikba kerül az ezredforduló kultfilmje, a Harcosok klubja. David Fincher látomásszerű rendezése Edward Norton és Brad Pitt zseniális alakításával, digitálisan felújítva, feliratos és szinkronizált verzióban is látható lesz a mozivásznakon. Budapesten a Corvin és a Művész mozikban, országszerte 18 további helyszínen, a megyeszékhelyek többségén vetítik. A filmet Budapesten az első hetekben kizárólag a Budapest Film Zrt. mozijaiban láthatja a közönség: a Művész moziban feliratos, a Corvin moziban feliratos és szinkronos változatban is.

A Pannonia Entertainment jóvoltából 3 db páros jegyet sorsolunk ki a film premier előtti díszvetítésére, amely 2015. június 9-én kedden 20:30-kor Corvin Mozi Karády termében veszi kezdetét. A feltételekért kattints a tovább gombra!

"Nem csillagainkban, Brutus, a hiba, Hanem magunkban"

Shakespeare tévedett. Bár valószínűleg nem a halálos betegségben szenvedő tinédzserekre gondolt. Főhősnőnk, Hazel Grace pedig a film legelején megígéri nekünk, hogy ebben a történetben nem valami szépen becsomagolt cukormázat kapunk, hanem az igazságot. És sajnos hazudik.

Ridley Scott mellett Oliver Stone a másik rendező, aki imádja újravágni filmjeit, így tett a Nixon vagy a JFK esetében is, de azt hiszem, bárki és bármi eltörpül az Alexander összevissza szabdalása mellett. A Mennyei Királyságot alapvetően egy kísérleti cikknek szántam. Miután a visszajelzések pozitívak voltak, így elkezdtem kutatni, mi legyen a következő témája történelmi sorozatomnak. Bár már akkor arra gondoltam, hogy Nagy Sándorral fogok foglalkozni, az eltelt lassan két hónap alatt többször is felmerült bennem, hogy lényegében ugyan történelmi filmről beszélünk, de ez mégsem az. A Nagy Sándor, a hódító ugyanis elsősorban életrajzi film, mely egy történelmileg kiemelten fontos embert mutat be. Ugyanakkor miközben éppen anyagot gyűjtöttem, Stone bejelentette, hogy még idén egy újabb – végső – vágást is megjelentet a filmből. Emiatt elgondolkodtam, hogy van-e értelme egyáltalán a legutóbbival foglalkozni, amikor hamarosan jön egy újabb? Megvárjam, ne várjam? Nos lényegében igen is, meg nem is. Egyrészt minthogy a filmnek a 2007-es Final Cut a legteljesebb verziója, így úgy érzem, amit kaphatunk Nagy Sándorból, azt itt kapjuk meg leginkább, itt megvolt a lehetőség, hogy kicsit jobb összképet lássunk magáról a hódítóról, másrészt az Ultimate Cut jövő hét kedden lát nap világot, a tízéves eredeti verzió évfordulója alkalmából. És minthogy szeretem az évfordulókat, úgy gondoltam, jó ötlet lesz erre a hétvégére időzíteni jelen írást – Santinónak már nem tudtam mit hazudni, miért nem akarom megint megírni, ezúton is elnézést kérek tőle, ha a szokásosnál is jobban az agyára mentem. Eme dagályos felvezetés után – mely úgy hiszem, hűen adja vissza magát a filmet, nézzük, milyen is lett a Nagy Sanyi harmadszor.

Vendégkritikánk következik.

A történet kerete igencsak adott volt, az új film ebben nem igazán tartogathat mást – gondoltam, mielőtt beültem volna erre a mozira. Meglepő módon ebben nem kellett csalódnom, sőt az egész film sokkal jobb volt, mint amilyen giccsparádét egy ilyen történetből ki lehetett volna hozni.

Tessék itt a kosár, most te vagy a soros! Dehogyis, hagyjál békén, nem játsszuk ezt a hülyeséget. Már A csodálatos Pókember 2-nél is én szedtem össze a 3D-s szemüvegeket, most te jössz. Nem igaz! De igen. De nem, előtte az Amerika Kapitány - A Tél katonája volt, és ott kettő plusz jelenet volt a film végén, úgyhogy MEGINT te jössz. Nem igaaaaaaaaaaaaaz. Utálom ezeket az elbaszott, idióta geekeket, megint tuti várni kell tíz percet három gyökér miatt...

Na fogjátok be kicsit okés, titeket ezért fizetnek. Én meg tudjátok mit utálok? Ha az ilyen kúl beállítások köszönő viszonyban sincsenek a végeredménnyel. (Ki itt belép, az spoilert talál.)

Vendégkritikánkat olvashatjátok.

Tom Cruise ismét akcióban, és én ezt nem bánom, remek moziélményen vagyok túl. IMAX 3D, kóla, meg a többiek. A látvány nagyon ütősre sikerült, a drámai pillanatokban többször síri csend vagy mély morajlás társult mindehhez. A 3D kicsit elmosódott, amikor a kamera gyorsan svenkelt, de még az sem volt olyan zavaró, mint a Bourne-sorozat Parkinson-kóros operatőrjének keze munkája.

Olyan messzi múltban járunk, hogy arra már emlékezni is nehéz. De a filmek megmaradtak nekünk, örök mementójául annak, hogy mennyire más volt valaha a filmgyártás. 2001-ben láthattuk itthon a Halálos iramban első részét, Bridget Jones szintén ekkor kezdte meg a pályafutását, és hihetetlen, de még M. Night Shyalaman is össze tudott hozni egy tisztességesen csavaros filmet. De ebben a listában nem róluk lesz szó. Ez az egyetlen éves toplistám, amelyben szerepel magyar film, ráadásul rögtön kettő, és két igazi kedvenc. Eddig sem azért maradtak le, mert csak értékelhetetlen filmek készültek itthon, hanem egyszerűen világviszonylatban nem voltak elég kiemelkedők ahhoz, hogy helyet szorítsak nekik egy ilyen listán. És persze lehet, hogy ezek a filmek sem olyanok, de én szeretem mindkettőt, és el se tudnám képzelni, hogy lemaradjanak 2001 legjobbjai közül. Nézzük tehát, milyen volt a felhozatal 2001-ben, a hazai mozikban!

A szilveszteri podcastben tettünk Santinoval pár jóslatot, nemrégiben újrahallgattam, és be kellett ismerjem, hogy szinte semelyiknél nem találtam el, eddig mi is lesz a végeredmény, leszámítva talán ezt a rakás szart. Én voltam az utolsó ember, aki azt gondolta, értelmes filmet lehet készíteni a Need for Speedből. A miértnek ezúttal is számtalan oka van. Egyrészt ez az egész tuningolási, gyorsulási láz már minimum 15 éve lezajlott, a Fast & Furious sorozat is ezt lovagolta meg, és kvázi nem hivatalos adaptációja lett a játéknak, hol több, hol pedig kevesebb sikerrel. És valljuk be, játékból legtöbbször pocsék adaptációk születnek, messze vagyunk még egy olyan forradalomtól, mint az a képregényfilmekkel történt. Ráadásul vannak játékok, ahol aztán a történet számít a legkevésbé, és a Need for Speed mindig is ilyen volt. Ott a hangulat az, ami elvarázsol, az arcade és a szimulátor közti remekül eltalált egyensúly, ami az irányhatóság miatt egész egyszerűen élvezetes lesz. Az EA – nyilvánvalóan mert manapság már az NFS sem hasít úgy, ahogy az Underground vagy a Hot Pursuit idején –  viszont végre moziba küldte egyik legjobb brandjét, és azt kell mondjam, egyszerűen lehengerelt, amit kaptam.

„Mystérieuse femme en bleu.”

A tékozló fiúk és lányok visszatérnek. A filmben több karakternek ez a fő témája, a színfalak mögött pedig a mai képregényorgia elindítója, Bryan Singer rendező száll újra ringbe kedvenc mutánsai lelki üdvéért. Több, mint tíz éve már, hogy szarban hagyta őket, és azóta milliókat tékozolt el rosszabbnál rosszabb filmekre. Most vezekelnie kell. Nekünk pedig szerencsére könnyű megbocsátanunk.

„ - Fáj, amikor azok… kijönnek?

- Piszkosul.”

Innentől kezdve az összes részben eszembe jutott ez a pillanat. Amikor Wolverine/Rozsomák/Farkas karmai előbukkanak az nem cool. Az fáj. Méghozzá piszkosul. Ezzel kezdődött el igazán a képregényfilmek mai napig tartó diadalmenete. Nem csili-vili effektekkel, hanem jó színészekkel, érdekes karakterekkel, akiket komolyan vettek. A képregényhűség nem feltétlenül a külsőségekben nyilvánult meg, a rendező Bryan Singer nem adott főhősére sárga sztreccshacukát (viszont reflektált erre), sokkal inkább azt az érzésvilágot kapta el a képregényből, ami filmkompatibilissé teszi. Már ha létezik ilyen szó egyáltalán.