Azt hiszen ezután a cím után lassan elmehetek bulvárszerkesztőnek. Szóval miután idecsábítottalak, kicsit magyarázkodom. A legutóbbi listám után azon agyaltam vajon mi lehetne érdekes, de ezúttal nem annyira megerőltető, nem annyira szubjektív, és számomra is érdekes. Nos létezik nekem kb. 10 éve egy kis (kicsi :D) listám, ahol bőszen x-elgetem a látott filmeket, nem csupán azért ha majd elér az időskori szenilitás, akkor ne nézzek meg valamit amit már láttam. S a héten arra gondoltam nézzük meg vajon kiktől láttam eddig a legtöbb filmet. Akiket szinte kimaxoltam, akiktől nincs már mit nézni. Ilyen szerencsére még nincs, de egy páran már nagyon határesetek. Rendezőkkel ez sokkal egyszerűbb lett volna, de színészektől mindent látni azért már már kóros szenvedélyre vall, és hogy valamennyire kiegyenlítsem az esélyeket mindenkinek legalább 30 filmben kellett már szerepelni (cameo kizárt). Engem annyira nem lepett meg a végeredmény, de ti majd gondolom eléggé meglepődtök ferde-hajlamom efféle kivetülésén, mert még véletlenül sem De Niro meg hasonlók lesznek a listán, sőt őt leszámítva pár igazán nagy filmjét már már kötelező olvasmányként fogyasztom néha. Ennyi bevezetés után lássuk azt a tíz embert, aki befolyással volt filmes életemre.

Brian DePalma igencsak előkelő helyet szerzett anno, amikor összeállítottam a tíz kedvenc rendezőm toplistáját, így természetesen örülök minden egyes új filmjének, még akkor is, ha igencsak eljárt már az idő az egykori fenegyerek fölött, és legutóbbi munkái már nem érnek el olyan magas színvonalat, mint amit még a hetvenes-nyolcvanas években láthattunk Hitchcock legjobb tanítványától.

Elég merészet gondoltam erre a hétvégére, de minthogy rendre megkapom jobbról-balról a "playboygyerek" jelzőt gondoltam miért ne. Ez a lista is érik egy ideje, de egész egyszerűen Hollywoodban annyi jó nő szaladgál, akik ráadásul nem csak jól néznek ki, de még tehetség is szorult beléjük, hogy néha lehetetlenségnek tűnt egy ilyen listát összeállítani. Meg ugye a csajok is öregednek, pár éve még kapásból azt mondtam volna, Angelina Jolie, noha ő is 2002-2005 környékén volt a fénykorában, és azóta valami borzalmasan lefogyott, - nem baj legalább lehetne vele jókat kajálni. Ha meg beválasztok minden nőt a fénykorából, mint egyik nagy kedvencemet Gina Gersont mondjuk 95-ből, akkor ilyen alapon jöhetne minden jó nő 1930-tól napjainkig. Úgyhogy mivel nem sci-fi listát készítek - épp elég sci-fi arról ábrándozni, hogy egy földi halandó leakaszthat egy hollywoodi csajt - maradjunk a jelennél, és nézzük ki a 10 legjobb nő ma Hollywoodban, szigorúan szerintem. Persze kommentben várnám a további ötleteket. A listához megköszönném az IMDb-n található Celebrities kamulistát, ahol egy emberke azon értetlenkedik hogy értékelhetnek fel olyan nőket mint Rachel McAdams, vagy Ellen Page, nyilvánvalóan a készítő vagy álnévvel rendelkező nő, vagy homokos.

„A Föld egy emlék, amiért érdemes harcolni…” 

Ez a film egy emlék, amit érdemes elfeledni. 

Hát nem mindennapi zombi történet, az biztos. Az előzetes után kíváncsi voltam, hogy milyen lesz a film. Szerencsére nem voltak magas elvárásaim, pont olyan lett, amilyenre számítottam, se több, se kevesebb.

Nehéz olyan filmről írnom, amiről ordít, hogy nem én vagyok a célcsoportja. De a kedves olvasó pont ugyanúgy leszarja, hogy nekem mi a nehéz, meg mi a könnyű, mint ahogy a könyörtelen kritikust sem érdekli a filmkészítők áldozatos munkája. Ami számít, az a végtermék. De így mi értelme is lenne írni a G.I. Joe 2-ről, amikor egyértelmű, hogy nem nekem készült, mert már elmúltam 12 éves.

Úgy értek én ehhez a filmhez mint a harangöntéshez. Lehet sokaknak nem fog ez most tetszeni, de úgy érzem ha nem is Tarkovszkij, de az Andrej Rubljov című filmje, nem időtálló alkotás. Talán nem túl finomkodó azt mondani túlértékelt, de hogy messzemenőkig túlhaladott az szinte bizonyos. Mit mondott, adott nekem ez a film, miután én adtam az életemből kemény három órát? Nem sokat, vagy majdhogynem semmit. Elmondhatom, hogy láttam, hozzá tudok szólni ha előjön társaságban, kis fekete x a listámban. Összességében maga a film háttere érdekesebb mint maga az egész film, amiből még így is fél óra hiányzik, mert az első nyers vágás 205 perces volt, amit a rendezőnek vissza kellett vágnia előbb 190, majd 186 percre, titokzatos módon az Etalon által rendelkezésemre bocsátott kiadványon mindössze 174 perces a film. De... kezdjük az elején.

Nem akartam kockáztatni a tavalyi év végén. Nagyon szélsőséges vélemények láttak napvilágot ezzel  a filmmel kapcsolatban, és látatlanban inkább hajlottam a cinikusabb, lenézőbb tábor felé. Elvégre mégis csak a Wachowskikról van szó, akiknek volt egy nagyon jó dobásuk, de azóta semmi értékelhetőt nem tettek le az asztalra, sőt még a saját maguk által teremtett legendát is hatalmas elánnal húzták le a feneketlen-tavi béka mélységes mély segge alá. A háromórás játékidő sem tűnt jó ómennek, hiszen ha kiadok ezerötszázat a mozijegyért, és cserébe 180 percen keresztül szenvedek, az talán még a Prometheusnál is rosszabb üzlet. A mérleg másik oldalán néhány pozitív véleményt, és egy érdekes koncepciót találtam, amit igazán senki sem tudott megmagyarázni. Ismerek olyan embert, aki konkrétan azt várja most tőlem, hogy ártalmatlan soraimmal megsemmisítsem ezt a giccses, szépelgő unalomtengert.

Amikor októberben 12-én egy őszi napon a véletlen szerencsémnek köszönhetően ott ültem Az Argo-akció sajtóvetítésén, akkor annyira izgultam, mint talán még egyetlen filmen sem. Megmámorosodva próbáltam később szavakba önteni a véleményemet erről a nagyszerű moziról, amit a bemutatóhoz időzítve több, mint egy hónappal később olvashattatok itt a FILMBOOK-on (kritika). Maga a film persze nem mellesleg kifejezetten elegáns, szellemes, és ragyogó volt, az évösszegző toplistám igen előkelő helyezése sem volt véletlen. Később elkezdtek Oscarról suttogni, ami a kétezres évek iszonytató mélypontjai (Gettómilliomos, A bombák földjén, A király visszatér, Chicago) után kifejezetten meglepő volt számomra. Egy ennyire jó mozinak adni az Oscart? Nem a hetvenes években vagyunk! És mindezek ellenére most mégis megkapta. Melyik film érdemelte volna meg inkább ezt a díjat, ha nem vagyunk cinikusak? A Napos oldal minden idők legjobb romantikus komédiája, én imádtam (kritika), de túl bűbájos Oscar bácsihoz. A Django elszabadul? Veszettül szórakoztató (kritika), de Tarantino ennyi niggerezés után tutira nem kap Oscart, azok a vén faszfejek ott fent ennyire nem bevállalósak. A Messzi dél vadja szintén remek (kritika), de sokkal jobban elfér a független Sundance fesztiválon, mint a legrangosabbnak kikiáltott díjátadón. Talán még sose éreztem olyan igazságosnak ezt a kopasz arany mukit, mint idén. Az utóbbi évtizedekben talán még sosem osztották ki ennyire jó ízléssel a díjakat. Csak azért sajnálom egy kicsit, hogy Az Argo-akció nyert, mert ezentúl épp emiatt fogják érdemtelenül sokat fikázni. Az alábbiakban pedig lássuk, milyenek voltak valójában azok az idei jelöltek, amelyekről még nem írtam. (Haneke filmjének nem volt semmi esélye ebben a fő kategóriában, így azt majd később, és külön fogom tárgyalni). Nem meglepő módon nagyon széles skálát járnak be ebben az évben is a jelölt alkotások.

Az Oscar díjat idén 85. alkalommal osztották ki arra érdemeseknek (?). Először 1929. májusában adták át, akkor még mindössze alig több mint száz fő vett rajta részt... - ÁÁÁÁÁÁÁÁ kit érdekel ez!? A díjazottakat mondjad már, halljuk ki nyert!... Jól van na, jól van na, nem kell rögtön lecápázni... tessék:

Újabb vendégkritika következik - tele vagyunk titokzatos segítő angyalkákkal -  fogadjátok sok szeretettel.

Arnold Schwarzenegger neve generációk óta ismert. Láthattuk, mint harcos barbárt, jövőből visszaküldött terminátort, vagy mint kommandós őrnagyot. De olyan szerepekben is feltűnt, mint Danny DeVito ikertestvére, vagy mint óvóbácsi, sőt még egyszer teherbe is esett. Az utóbbi időkben azonban, Kalifornia kormányzójaként szerepelt a köztudatban, akit egy-egy kisebb filmszerepet leszámítva nem láthattunk sűrűn felbukkanni a filmvásznon. Viszont most Schwarzenegger visszatérni látszik a filmek világába, ugyanis itt a legújabb filmje, az Erőnek erejével.

A most következőkben vendég-kritika következik, a kockázatok és mellékhatások tekintetében kérdezze meg szerkesztőjét, vagy kritikusát!

Egyszer volt, hol nem volt, a nagyvilág füstölgő nagyvárosai között éldegélt egy Tommy Wirkola nevű férfi, aki megfilmesítette a Grimm testvérek jól ismert meséjét (bár ne tette volna), Hönsel und Gretel-t, vagyis Jancsi és Juliska-át. A Náci zombik(2009) gyenge produkciója után, a Boszorkányvadászok életébe csöppenünk bele,ami előző filmjéhez képest határozottan ugyanazt a színvonalat hozza.

’’Véletlenül keveredsz mindig bajba, vagy élvezed is?’’

Ez a mondat gyönyörűen ragadja meg az eredeti trilógia, és az azóta elkészült két film közötti lényeges különbséget. Régen McClane hadnagy akaratán kívül lépett bele akkora szarba, amekkorából csak rengeteg szenvedés, vér és áldozat árán sikerült kikeverednie. Korántsem jókedvéből tette, amit tett, hanem azért, mert egyszerűen nem volt más választása. A vonzereje éppen átlagosságában, illetve józan paraszti eszéből eredt. Az első rész idején még volt tétje annak, hogy ’’úristen, telement üvegszilánkokkal a lába, alig bír majd menni’’. Most az ötödik részre eljutottunk odáig, hogy jóbarátunk Bruce Willis – határozottan nem McClane hadnagy – huncut mosollyal a száján veti bele magát a valószínűtlenebbnél valószínűtlenebb akciómókákba. Mert ugyan kit érdekel, hogy Csernobilban sugárzás van, ha éppen most élte túl, hogy leesett egy húszemeletes házról, és 15 gerendát áttörve ért földet, miközben teljes tűzerővel lőtte őt egy helikopter? Közben meg röhögünk azon, hogy tessék-lássék módon odafestettek neki egy kis vért, amivel persze mit sem törődik. Csak megy előre agyatlanul, azzal a biztos tudattal, hogy rajta nem fognak a golyók, vagy a gravitációk, és még mátrixos lassításokat is látni fogunk.