Egyik sem, de nem tudtam kihagyni ezt a retek magyar fordítást. Ha fikáznom kellene a filmet csak a fenti kettőből kiválasztanám az egyiket, oszt jó napot kívánok. Sajnos azonban még a hatodik rész is nézhető, hovatovább egész szuper lett. A Halálos Iramban rohamsebességgel dübörög, és bár az utolsó két részben már olyan hajmeresztő bravúrokat láthatunk amik már a 90-es évek James Bond filmjeit is túlszárnyalják hülyeségben, azt kell mondjam veszettül jó szórakozás, hiszen ha valaki realitásra vágyik menjen ki a Hungária körútra délután fél öt felé.

Steven Soderbergh büszke lehet a filmográfiájára, hiszen a közel negyed évszázad alatt, ami az első nagyjátékfilmje rendezése óta eltelt szállított jó néhány érdemes darabot a nagyérdeműnek. Rendezései közt ugyanúgy teret kaptak a nagyobb büdzsével rendelkező hollywoodi sztárprodukciók (Ocean's trilógia) és a valamivel kisebb költségvetésű, komorabb hangvételű mozik is (Che-filmek, Solaris remake). Az biztos, hogy szinte mindenevő, nem ragadt le egy műfaj mellett, rendezett biopic-et, vígjátékot, sci-fit, történelmi drámát, "sima" drámát, akciófilmet és persze thrillert, szóval a horroron kívül majdnem mindent.

Itt a Star Trek, itt van újra, s szép mint mindig énnekem. Tudja isten, hogy mi okból szeretem? De szeretem. Beülök az IMAX-be, onnan nézek szerteszét, s óvom szemem a lens flaretől, veszettül, míg van miért. Büszkén tekint az új Spockra, Leo Nimoy cameoja, mint méltó utódjára, Zachary Quintora. És valóban, Kirk kapitány csak elalszik, nem hal meg; szeméből is látszik, hogy csak kómás , de nem beteg. Alice Eve is levetette szép ruháit, csendesen levetkezett, de a 12-es karika miatt ezúttal, nem láthatunk melleket. Aludjál hát kedves néző, csak aludjál a film végéig, s képzelj a forgatókönyvbe bármit, miben kedved telik. Én ujjam hegyével lassan a vészharangot megpendítem, Star Trek kritika gyanánt zeng, lagymatag heherészésem. Kedveseim, ti üljetek be rá, s nézzétek mindezt szótlanul, míg akció, akciót érvén a filmen keresztül vonul. Ha csettintesz, fülem mellett óvatosan, halkan tedd, föl ne ébresszük a rajongó trekkereket.

Az első. Az első legyen az bármi különösen emlékezetes marad. Az első fizu, az első kocsi, az első csók, az első szex, az első nagy szerelem. Nekem ilyen az első film is. Jó, lehet kicsit vetítek, mert persze anyám elvitt Hófehérkére, meg Hamupipőkére meg nyilván még egy tucat mesére előtte, a lajosmizsei Dózsa moziba (akkor még létezett), de egész egyszerűen azokra nem ÉN akartam menni, különben is képtelen vagyok visszaemlékezni rájuk, és minthogy szegények is voltunk, sokat bizonyára nem jártunk moziba. Számomra a mozival való ismerkedés a Jurassic Parkkal kezdődött. Ha úgy tekintek a mozira, mint egy szeretkezésre a filmmel, akkor úgy is fogalmazhatok, EZ a film vette el a szüzességem. 1993. szeptember 24. Nyolc nappal a születésnapom után félig még a gyermekkorban, de félig már talán a legproblémásabb időben. És már Kecskeméten, a Városi moziban (akkor még létezett) - tudjátok, amit már tíz éve hagynak rohadni a fejesek. Húsz év telt el azóta, és bár nem napra pontosan, de itt vannak megint a szörnyek, én pedig naná hogy moziban akartam újraélni az élményt. Hiszen közben mennyi minden történt, mégis visszagondolva, nem volt több egy pillanatnál csupán.

Csalódás.

Ez a Shane Black valaha klasszikus, ezerszer megnézhető mozikat írt, és nem is olyan rég ő fedezte fel újra a közönségnek a drogmámorból kilábaló Robert Downey Jr.-t. Ha a Vasember világát az ő jól bevált párosuk, illetve a közös poénjaik működtetik, akkor az egyébként kicseszett jó Bosszúállók lehúzhatja magát a klotyón. Gondoltam én.

SPOILERES!

Azt hiszen ezután a cím után lassan elmehetek bulvárszerkesztőnek. Szóval miután idecsábítottalak, kicsit magyarázkodom. A legutóbbi listám után azon agyaltam vajon mi lehetne érdekes, de ezúttal nem annyira megerőltető, nem annyira szubjektív, és számomra is érdekes. Nos létezik nekem kb. 10 éve egy kis (kicsi :D) listám, ahol bőszen x-elgetem a látott filmeket, nem csupán azért ha majd elér az időskori szenilitás, akkor ne nézzek meg valamit amit már láttam. S a héten arra gondoltam nézzük meg vajon kiktől láttam eddig a legtöbb filmet. Akiket szinte kimaxoltam, akiktől nincs már mit nézni. Ilyen szerencsére még nincs, de egy páran már nagyon határesetek. Rendezőkkel ez sokkal egyszerűbb lett volna, de színészektől mindent látni azért már már kóros szenvedélyre vall, és hogy valamennyire kiegyenlítsem az esélyeket mindenkinek legalább 30 filmben kellett már szerepelni (cameo kizárt). Engem annyira nem lepett meg a végeredmény, de ti majd gondolom eléggé meglepődtök ferde-hajlamom efféle kivetülésén, mert még véletlenül sem De Niro meg hasonlók lesznek a listán, sőt őt leszámítva pár igazán nagy filmjét már már kötelező olvasmányként fogyasztom néha. Ennyi bevezetés után lássuk azt a tíz embert, aki befolyással volt filmes életemre.

Brian DePalma igencsak előkelő helyet szerzett anno, amikor összeállítottam a tíz kedvenc rendezőm toplistáját, így természetesen örülök minden egyes új filmjének, még akkor is, ha igencsak eljárt már az idő az egykori fenegyerek fölött, és legutóbbi munkái már nem érnek el olyan magas színvonalat, mint amit még a hetvenes-nyolcvanas években láthattunk Hitchcock legjobb tanítványától.

Elég merészet gondoltam erre a hétvégére, de minthogy rendre megkapom jobbról-balról a "playboygyerek" jelzőt gondoltam miért ne. Ez a lista is érik egy ideje, de egész egyszerűen Hollywoodban annyi jó nő szaladgál, akik ráadásul nem csak jól néznek ki, de még tehetség is szorult beléjük, hogy néha lehetetlenségnek tűnt egy ilyen listát összeállítani. Meg ugye a csajok is öregednek, pár éve még kapásból azt mondtam volna, Angelina Jolie, noha ő is 2002-2005 környékén volt a fénykorában, és azóta valami borzalmasan lefogyott, - nem baj legalább lehetne vele jókat kajálni. Ha meg beválasztok minden nőt a fénykorából, mint egyik nagy kedvencemet Gina Gersont mondjuk 95-ből, akkor ilyen alapon jöhetne minden jó nő 1930-tól napjainkig. Úgyhogy mivel nem sci-fi listát készítek - épp elég sci-fi arról ábrándozni, hogy egy földi halandó leakaszthat egy hollywoodi csajt - maradjunk a jelennél, és nézzük ki a 10 legjobb nő ma Hollywoodban, szigorúan szerintem. Persze kommentben várnám a további ötleteket. A listához megköszönném az IMDb-n található Celebrities kamulistát, ahol egy emberke azon értetlenkedik hogy értékelhetnek fel olyan nőket mint Rachel McAdams, vagy Ellen Page, nyilvánvalóan a készítő vagy álnévvel rendelkező nő, vagy homokos.

„A Föld egy emlék, amiért érdemes harcolni…” 

Ez a film egy emlék, amit érdemes elfeledni. 

Hát nem mindennapi zombi történet, az biztos. Az előzetes után kíváncsi voltam, hogy milyen lesz a film. Szerencsére nem voltak magas elvárásaim, pont olyan lett, amilyenre számítottam, se több, se kevesebb.

Nehéz olyan filmről írnom, amiről ordít, hogy nem én vagyok a célcsoportja. De a kedves olvasó pont ugyanúgy leszarja, hogy nekem mi a nehéz, meg mi a könnyű, mint ahogy a könyörtelen kritikust sem érdekli a filmkészítők áldozatos munkája. Ami számít, az a végtermék. De így mi értelme is lenne írni a G.I. Joe 2-ről, amikor egyértelmű, hogy nem nekem készült, mert már elmúltam 12 éves.

Úgy értek én ehhez a filmhez mint a harangöntéshez. Lehet sokaknak nem fog ez most tetszeni, de úgy érzem ha nem is Tarkovszkij, de az Andrej Rubljov című filmje, nem időtálló alkotás. Talán nem túl finomkodó azt mondani túlértékelt, de hogy messzemenőkig túlhaladott az szinte bizonyos. Mit mondott, adott nekem ez a film, miután én adtam az életemből kemény három órát? Nem sokat, vagy majdhogynem semmit. Elmondhatom, hogy láttam, hozzá tudok szólni ha előjön társaságban, kis fekete x a listámban. Összességében maga a film háttere érdekesebb mint maga az egész film, amiből még így is fél óra hiányzik, mert az első nyers vágás 205 perces volt, amit a rendezőnek vissza kellett vágnia előbb 190, majd 186 percre, titokzatos módon az Etalon által rendelkezésemre bocsátott kiadványon mindössze 174 perces a film. De... kezdjük az elején.

Nem akartam kockáztatni a tavalyi év végén. Nagyon szélsőséges vélemények láttak napvilágot ezzel  a filmmel kapcsolatban, és látatlanban inkább hajlottam a cinikusabb, lenézőbb tábor felé. Elvégre mégis csak a Wachowskikról van szó, akiknek volt egy nagyon jó dobásuk, de azóta semmi értékelhetőt nem tettek le az asztalra, sőt még a saját maguk által teremtett legendát is hatalmas elánnal húzták le a feneketlen-tavi béka mélységes mély segge alá. A háromórás játékidő sem tűnt jó ómennek, hiszen ha kiadok ezerötszázat a mozijegyért, és cserébe 180 percen keresztül szenvedek, az talán még a Prometheusnál is rosszabb üzlet. A mérleg másik oldalán néhány pozitív véleményt, és egy érdekes koncepciót találtam, amit igazán senki sem tudott megmagyarázni. Ismerek olyan embert, aki konkrétan azt várja most tőlem, hogy ártalmatlan soraimmal megsemmisítsem ezt a giccses, szépelgő unalomtengert.

Amikor októberben 12-én egy őszi napon a véletlen szerencsémnek köszönhetően ott ültem Az Argo-akció sajtóvetítésén, akkor annyira izgultam, mint talán még egyetlen filmen sem. Megmámorosodva próbáltam később szavakba önteni a véleményemet erről a nagyszerű moziról, amit a bemutatóhoz időzítve több, mint egy hónappal később olvashattatok itt a FILMBOOK-on (kritika). Maga a film persze nem mellesleg kifejezetten elegáns, szellemes, és ragyogó volt, az évösszegző toplistám igen előkelő helyezése sem volt véletlen. Később elkezdtek Oscarról suttogni, ami a kétezres évek iszonytató mélypontjai (Gettómilliomos, A bombák földjén, A király visszatér, Chicago) után kifejezetten meglepő volt számomra. Egy ennyire jó mozinak adni az Oscart? Nem a hetvenes években vagyunk! És mindezek ellenére most mégis megkapta. Melyik film érdemelte volna meg inkább ezt a díjat, ha nem vagyunk cinikusak? A Napos oldal minden idők legjobb romantikus komédiája, én imádtam (kritika), de túl bűbájos Oscar bácsihoz. A Django elszabadul? Veszettül szórakoztató (kritika), de Tarantino ennyi niggerezés után tutira nem kap Oscart, azok a vén faszfejek ott fent ennyire nem bevállalósak. A Messzi dél vadja szintén remek (kritika), de sokkal jobban elfér a független Sundance fesztiválon, mint a legrangosabbnak kikiáltott díjátadón. Talán még sose éreztem olyan igazságosnak ezt a kopasz arany mukit, mint idén. Az utóbbi évtizedekben talán még sosem osztották ki ennyire jó ízléssel a díjakat. Csak azért sajnálom egy kicsit, hogy Az Argo-akció nyert, mert ezentúl épp emiatt fogják érdemtelenül sokat fikázni. Az alábbiakban pedig lássuk, milyenek voltak valójában azok az idei jelöltek, amelyekről még nem írtam. (Haneke filmjének nem volt semmi esélye ebben a fő kategóriában, így azt majd később, és külön fogom tárgyalni). Nem meglepő módon nagyon széles skálát járnak be ebben az évben is a jelölt alkotások.