Az 1973-as angol-amerikai-spanyol szuperprodukció készítésekor a producerek és a Beatles filmekkel befutott Richard Lester rendező már semmit sem bíztak a véletlenre.

Ezt a kritikát még 2006-2007 környékén írhattam valamikor, de a harmadik rész kapcsán most úgy érzem ideje elővenni, annál is inkább, mert érdekes, ahogy azóta alakultak a dolgok. Ma már senki sem kérdőjelezi meg a Batman Begins-t, sőt nem is hasonlítgatják már a régi filmekhez, a Sötét lovag lett az új viszonyítási pont. És természetesen, mivel ilyen jól sikerült a folytatás, a sznobok elmondhatják, hogy jobb az első rész, és könnyebb eltekinteni a hibáitól, mert mégiscsak ez volt az első. Pedig dehogyis. Jócskán vannak hibái ennek a mozinak, ahogy ennek a réges régi kritikának is. Mindenesetre olvassátok sok szeretettel!

Az 1948-as amerikai adaptációt még egészen kicsiként láttam a TCM-en, eredeti, angol nyelven, de mivel olvastam Dumas regényét, így mindez nem jelentett problémát. Már akkor nagyon élveztem ezt a feldolgozást, most pedig egy szemvillantás alatt repített vissza a naiv gyermekkorba. Bizonyos elemei persze idejétmúlttá váltak, mint például a romantika ábrázolása, de több más tekintetben bizonyult időtállónak ez a mozi.

Úgy döntöttem, hogy A három testőr filmekről írt cikkemet részletekben teszem fel az oldalra, egyrészt terjedelmi okokból kifolyólag, másrészt pedig Dumas is folytatásokban publikálta annak idején híres regényét.

„Vedd fel a maszkot, attól erős leszel!”

3. A győztes indián

Az első igazán sikeres film, amiben az indiánok mind valódi kultúrával rendelkező nép jelennek meg, kidolgozott, egyéni karakterekkel az a Little Big Man. (Kis nagy ember, 1970, R:Robert Arthur Penn) Bennszülött szereplők sora nyújt benne emlékezetes alakítást. Chief Dan George megkapta a legjobb mellékszereplőnek járó Oscart Vén Vidrabőr megformálásáért. Nem véletlen, hogy a csejenek „emberi lények”-nek nevezik magukat, úgy is viselkednek. A fehérek pedig? Nos, ez a mozi leszámol az egyik legnagyobb vadnyugati legendával. Custer tábornokot számos jeles színész alakította, mint tragikus sorsú hőst. A valóságban egy gondatlan, a katonáit semmibe vevő tiszt volt, aki az akkori közhangulatot meglovagolva az indiánok vérén akart bejutni a legfelsőbb hatalmi körökbe. Mondhatni professzionális szinten használta fel a sajtót. Gyakorlatban nőket és öregeket mészárolt, de ezeket hatalmas győzelmekként állította be az újságok segítségével. Magas rangú katonai pártfogói többször kihúzták a hadbíróság kezéből, ahová azért jutott, mert sorsukra hagyta a katonáit az ellenséges területen.

A Pókember 3 a tökéletes bizonyíték arra, hogy egy filmnek nem kell feltétlenül jónak lennie ahhoz, hogy örökké emlékezetes moziélmény váljon belőle. Mikor ezt a részt bemutatták, már túl voltam a kiskamaszkori rajongáson, de azért természetesen ezt moziban kellett megnézni. Jó nagy társaság volt kíváncsi az új Pókemberre, el is foglaltunk körülbelül egy egész sort, és olyan jól szórakoztunk, mint talán soha. A film - bár híján volt a humornak - mégis helyenként annyira rossz volt, hogy nem bírtuk ki röhögés nélkül, a hihetetlenül jó, látványos jelenetek pedig odaszögeztek minket a moziszékbe. Így jött létre a tökéletes mozis szórakozás. Nem mondom, hogy ez egy jó film, rengeteg problémám van vele, de azért nem is menthetetlen, abban a pillanatban pedig ennél nem is lehetett volna jobb.

Az amerikai filmművészet egyik legeredetibb formája a western. Létrejötte nem meglepő. Az ország történelmét hosszú ideig döntően meghatározta, lakónak életét befolyásolta, szemléletét alakította az új, ismeretlen, veszélyekkel teli, hatalmas területek elfoglalása és benépesítése. A western valódisága többnyire csak néhány tényben realizálódik, (helyszínek, személyek) sokkal inkább a tömegigény formálta a létrejöttét. A mítoszteremtést inkább szolgálta, mint a történelem bemutatását. A klasszikus western a nyugat meghódításának valós eseményeire épült, de persze a mozi közönség igényeinek megfelelően kiszínezve. A határvidékiek, majd a telepesek élete a napi nyűglődésről szólt, porról és piszokról, a természettel vívott sokszor kegyetlen robotmunkáról, amit az unalom inkább jellemzett, mint a kalandos életforma. De kit érdekelne ez a moziban? Jöttek hát a feldúsított cselekmények, és persze, jöttek az indiánok. Miután a western egyfajta szociológiai barométerként is tekinthető mind a mai napig, melyen jól nyomon követhetőek a társadalmi értékítéletek változásai, az indiánok szerepe szintén módosult az évtizedek során, Az alaptípusokat szeretném felvázolni. Természetesen, ilyen rövid formában mindez csak érintőleges, részleges kitárgyalásra nem vállalkozok. Kérem, ezt vegye figyelembe az olvasó.( A nálunk bemutatott filmeknél odaírtam a magyar címet is).

A gigantikus siker után alig két évvel már a mozikba került a folytatás, ami szintén hihetetlen eredményeket produkált a kasszáknál, ráadásul a kritikusok is észbe kaptak, hogy ez egy sikerfilm, ezt bizony dicsérni kell, ha jót akarnak maguknak. Nagyon sok szempontból érdemes a dicséretre ez a mozi, és bizonyos dolgokban tényleg jobb az első résznél, de azért hibák is jócskán akadnak, most mégis kezdjük inkább a pozitívumokkal.

A Pókember volt az első olyan film, amit a premier napján néztem meg a moziban, ugyanis annyira vártam már, hogy nem bírtam volna ki még egy napot. 13 évesen pedig ez a film maga volt a tökély, az akkoriban elterjedő divx-eknek hála (istenem, mennyire rég volt már!) egész nyáron ezt a filmet néztem, viszonylag jó minőségben. Gondolom azt már említenem sem kell, hogy a Pókember volt az első dvd-m, ami akkor még kemény 7 ezer forintot emésztett fel. Talán ez volt az utolsó film, amit gyermeki lelkesedéssel, megszámlálhatatlanul sokszor megnéztem. Mindez a nosztalgia azonban senkit se tántorítson el a továbbolvasástól, azóta eltelt tíz kemény év, és bár a film ugyanaz maradt, a szerző viszont annál többet változott.

Mielőtt bármit írnék, két dolgot szeretnék mindjárt az elején leszögezni. Az egyik, hogy ez egy borzalmasan rossz film, a másik, hogy hiába pózol egyes-egyedül kedvenc Bruce Willisünk a magyar moziplakáton, be ne dőljetek a cselnek. Bruce barátunk csak egy sokadik mellékszereplőt játszik ebben az amúgy zs-kategóriás akciógagyiban, ami már a kilencvenes években is rémesen szar lett volna.

Ez a nálunk nem különösebben ismert kanadai rajzfilm 1981-ben készült, alapjául a Heavy Metal című magazin történetei szolgáltak. Egy szkeccsfilmet láthatunk, amely egy kerettörténetbe ágyazva mesél el nekünk 6 sztorit, amiket a zöld kristályban manifesztálódó Gonosz köt össze laza szálakkal.

Belmondo néhány minden szempontból is csak közepes film(A bajhozó, Az örökös) után újra Philippe de Broca-val dolgozott együtt, akivel közösen eddig mindig hatalmas sikereket arattak olyan könnyed mozikkal, mint a Cartouche, a Riói kaland, vagy az Egy kínai viszontagságai Kínában.

Nehéz dolga van a kritikusnak, ha olyan filmről kell írnia, mint a Nővér. Persze, ha sznob lennék, könnyű lenne, a rendezőnő, Ursula Meier ugyanis Ezüst Medve díjat nyert ezzel a mozival a Berlinalé-n, így akár halálra is dicsérhetném a film minden apró momentumát. Nem kell azonban ettől megijedni, korántsem egy elvont, érthetetlen művészfilmről beszélünk, a történet végig követhető, közérthető marad, nincsenek megfejtésre váró, bonyolult szimbólumok, vagy egyéb a néző agyát különös módon megterhelő fejlemény. Viszont ettől még nem válik automatikusan jó filmmé.