Garfield képregényként kezdte életútját, illetve ezt jó néhány képregényrajzoló kikéri magának, mert a Garfield egy vicclap. Többnyire nincs komplex, vagy koherens története, három kockás "comic-strip"-ként indult, amiben a humor átadása, az olvasó megnevettetése a cél. Felvezetés - kivárás - poén kaptafára épülő végtelenített szalagokban érkezett az első pár képsor 1978-ban, akkor még különböző újságok hátoldalán (nálunk a Metro-ban az egyetlen strip amely az újság megjelenése óta állandóan szerepel). Alkotója Jim Davis a karaktert zsémbes nagyapjáról mintázta, nevét pedig az USA azon elnökéről, aki Abraham Lincoln után a második lelőtt elnök volt. Garfield egyike a világ első macskáinak - kutyákkal már tele volt a fél sajtó -, Davis mégis olyan nehézségekbe ütközött, hogy a kiadó eleinte hallani sem akart arról, hogy a macska kapja a poénokat, majd pedig egy hónapnyi futtatás után az összes újságtól megvonták a jogot, hogy leközöljék. Eddigre azonban már annyira megkedvelték Garfield kalandjait az emberek, hogy a képsorok szüneteltetésével együtt a lapeladások is zuhanórepülésbe kezdtek. Garfield utat tört magának. A következő négy évben olyan népszerű lett, hogy Davis lehetőséget kapott a CBS-től egy saját rajzfilm elkészítésére, ami azután további 11-et fialt 1991-ig. A most következőkben ezeket a specialokat szeretném behatóbban ismertetni, mert ugyan a későbbi rajzfilmsorozatot (Garfield és barátai) is szeretem, számomra mégis ezek a klasszikus darabok adják vissza az igazi életérzést. Sőt véleményem szerint ezekről sokan talán nem is hallottak.

Hideo Gosha neves japán rendező, aki ugyan több témakörben kipróbálta a tudását a stúdiók világában, elsősorban mégis a szamuráj filmek között alkotta a legnevesebb műveit. Pályája kezdetén rögtön az első filmrendezése, a mára klasszikussá lett, még fekete-fehérben forgatott Three Outlaw Samurai, minden kalandfilm rajongó polcán előkelő helyet foglal el. Ezt követte a már társadalom bírálattal is felvértezett, de azért összecsapásokban bővelkedő Sword of The Beast, majd újabb sikeres filmek sora. Megalapozott tekintélyének köszönhetően egy idő után komoly pénzösszeget és alkotói szabad kezet kapott az amúgy meglehetősen bürokratikus felépítésű japán filmvilágban.

Elkészült a blog első videós kritikája az év legnagyobb mozis dobásáról, amely augusztus 29-én jelenik meg nálunk dvd-n, és blu-rayen. 

Henri Verneuil a francia filmek egyik nagyon megbízható iparosának számított. Rendezett már korábban remek háborúellenes filmet, hangulatos gengsztermozit, illetve felejthető akció kasszasikert (A betörés) egyaránt. Nem először és nem is utoljára dolgozott együtt Belmondo-val, aki döntött, hogy nagy riválisa, Delon után ő is tesz egy próbát a zsaruszereppel. ’75-ös mozija több szempontból is megelőzte a korát, talán az első olyan film volt, amely komolyabban foglalkozott egy sorozatgyilkos elméjével. Érdekes módon ma már éppen ez a Félelem a város felett legnagyobb hátránya: nehéz elképzelni, hogy a rendőröknek üzengető, bigott, a szexuális elfojtásai miatt nőket gyilkolászó elmebeteg sablonja valaha is eredetinek számított, olyan sokat koptatták már az azóta eltelt évtizedekben.

Szereti ön a japán konyhát? Nem, nem a szusit, szasimit, vagy a hajdinatésztát. Hanem a japán filmes konyhát, annak is az extrém változatát. Gondolok ilyesmikre, mint: harakiri fakarddal Kobajashi módra, véres beefsteak sógun ökrének tépésében, tengeri malac (Guinea Pig) a la carte. Nem a finnyásaknak, persze. Sejtik már, mi következik? Szóval, elborult ötletekért a japán filmesen nem járnak a szomszédba. Suzuki Norifumi „maestro” holmi sétáló, kicsavart nyakú karatékával még kifejezetten nézőbarátnak számít Takashi Miike véresős jakuza történeteihez képest. Másrészt viszont a felkelő nap országának rajzfilmjei a maguk bájos és naiv lánykáival meghódították a mozikat szerte a világon. Szépen csilingeltek a kasszák mindkét irányzatnál. Tulajdonképpen kinek jutna eszébe összeházasítani a két stílust? Nos, kérem, ő Hiroshi Harada, megszállott filmkészítő. Rászolgált a jelzőre, mert teljesen egyedül rajzolta a filmjét, mintegy 5 éven át, csak a végén kapott társakat. Mi volt az, amiben képes volt ennyire elmélyedni? Egy kis virágárus lányka története. Hogy nem túl eredeti? Ne tessék elsietni a véleményalkotást, a végeredmény számít.

Mindenkinek van olyan filmje, aminek köszönhetően elkezd az átlagnál nagyobb érdeklődéssel figyelni  bizonyos alkotásokat, esetleg egy rendezőt, vagy filmstílust, netán országot. Nekem az első, még kisgyermekkoromban, meghatározó, mondhatni áll-leejtő élményem Szergej Eizensteintől  a Jégmezők lovagja volt. Egy külön könyvet lehetne írni róla, hány nagy filmes szakemberre gyakorolt hatást, az áttételes fölhasználására pedig számos példa van. Másik, már tinédzser kori "nagy találkozásom" az Onibabával történt. A japán filmművészet és a horror zsáner egyszerre lépett be az életembe. Az első maradandóan. Akkortájt még nem volt lehetséges horror mozit látni, óvták az erkölcseinket. Belegondolva a mai hozzáférhetőségükbe, azt hiszem, átestünk a nyerges állat túloldalára. De ez már egy másik történet. Igazából fogalmam sem volt, mire ülök be. Csak annyit tudtam a baráti kör szóbeszédéből, hogy nagyon jó, szokatlan valami lesz. Tényleg az volt. Igazából nem értettem, túl fiatal voltam hozzá, kevés történelmi, még kevesebb filmes ismerettel, de így is átjött az atmoszférája. Hogy mennyire nem átlagmozi, az is bizonyítja, hogy Mike Nichols, a neves sci-fi filmesztéta, beválogatta a legfontosabb filmek gyűjteményébe. Pedig ebben aztán se egy űrhajó nincs, sem földönkívüli nem jön hozzánk megenni minket, vagy barátkozni velünk. Viszont annyira a konkrét történeten túlmutató, erkölcsi kérdéseket felvető falanszter társadalmat állít középpontba a mű, hogy igazából nem csodálkozom, ha egyfajta utópiát látott benne a kritikus. Általában a háborúk elleni vádiratként emlegetik, de több van benne. A horror rajongók között szintén létezik egyfajta kultusza, pedig ez nem annak a műfajnak terméke, csak él az eszközeivel.

Valami véget ért. Nem csupán egy film, vagy egy trilógia, egy emberi történet. Christopher Nolan valami olyasvalamit vitt véghez amire mások végtelenül irigyek lehetnek, megint mások pedig annak is örülnének, ha csupán egy morzsáját megkaparinthatnák. Mert én is élveztem a Vasember minden percét, szeretem az X-meneket, de hol vannak ezek az új Batman trilógiához? Egy olyan trilógiához mely annak is tökéletes élvezetet nyújt, aki azelőtt egy sort sem olvasott, sőt egyenesen irtózott a képregényfilmek komolytalan világától. Ez itt a véres valóság, már már túlságosan is az. Egy emberi tragédiába pillanthatunk be az akciók fátyla mögött, bejárhatjuk a poklot, hogy aztán - csókoltatom a fordítókat - felemelkedhessünk. Igen, ezt a risest ezúttal feltámadásként sokkal inkább átérezhetővé tehették volna, de ha már így történt, akkor... emelkedjünk fel.

1993-ban újabb amerikai kalandfilm készült, de ezúttal a rendező, Stephen Herek helyett inkább a stúdió, a Walt Disney Pictures nevét érdemes megemlíteni, olyan mélyen rányomta a bélyegét erre a feldolgozásra. Lényegében az egész film levezethető abból a tényből, hogy ez egy Disney film. Ennek egyenes következményei közé tartoznak a gyerekes beszólások, az infantilis poénok, és természetesen a vért ugyanúgy száműzték a sztoriból, mint az erotikát.

Nem kellett csalódnom. Igaz, nem is voltak egekbe szökő elvárásaim, nem tartottam ugyanis túl valószínűnek, hogy sikerül überelni az előző részt. Nem mintha A sötét lovag tökéletes lett volna, de azért nagyon jó volt minden szempontból. Viszont törvényszerű, hogy ha a kritikusok túlértékelnek egy mozit, és még inkább túlértékelik a folytatását, akkor a harmadik részen fog csattani az ostor, színvonaltól függetlenül. A sötét lovag – Felemelkedés egy vérprofin elkészített, monumentális mozi, ami nem mellesleg baromira szórakoztató.

A folytatások intézményét nem most, és nem Amerikában találták fel. Mihelyst A három testőr sikert aratott, Dumas azon nyomban továbbírta a történetet, így készült el a Húsz év múlva, ami az első részhez hasonló terjedelmű volt. A megöregedett hősöknek hála több jutott az olvasóknak nosztalgiából és a politikából, mint kalandból. De itt még semmi sem ért véget, Dumas ugyanis megírta a Bragalonne Vicomte-ot, ami már háromszor olyan hosszúra sikerült, mint az amúgy sem rövid előzmények.

A Batman Beginsről írtam, hogy inkább a folytatásokban bízom, szerencsére nem hiába. Mert az első film azért nem tökéletes; néhol picit lassabb a kelleténél, máshol túl sablonos, nem volt se emlékezetes gonosztevő, se valamirevaló főhősnő, és az akciókból se láttunk semmit. De ennek ellenére mégse mondanám egy félresikerült mozinak, a maga realisább stílusával, sötét hangulatával és remek színészeivel sok embert megfogott. A sötét lovag pedig bebizonyította, hogy egy folytatás még képes túltenni az elődjén.

„Boldog ember lettem (...) amikor a Földön véget ért az élet…” 

Alvin és a mókusok